2020. június 26.

J. K. Rowling esszéje magyarul és a véleményem róla

2020. június 6-án J. K. Rowling a Twitteren reagált egy, a covid járvány idejére ajánlott, a menstruációval kapcsolatos oktatásról szóló cikk megfogalmazására a megszólított célcsoportját illetően, amivel teljesen felkavarta a kedélyeket. A helyenként erős reakciók után, június 10-én megírta a szóban forgó esszét, amiben ki szerette volna fejteni bővebben a nézeteit. Őszintén szólva engem sem hagyott hidegen ez az írás, amiről látatlanban azt gondoltam, végre megmagyaráz mindent, azután végre túlléphetünk ezen a kínos közjátékon. De minél többet olvastam belőle, annál inkább felzaklatott, pont azért, mert felszínesen olvasva nagyon is ésszerűnek tűnik, de ha az ember igazán belegondol bizonyos állításaiba, akkor kivilágosodik, mennyire félrevezető és manipulatív összességében ez az esszé. Nekem legalábbis sikeresen lerombolta a maradék illúzióimat is egy olyan emberrel kapcsolatban, akire korábban őszintén úgy tekintettem, mint példaképre. Olvasva ezt, látom magam előtt, hogy jószándékú és értelmes emberek is bólintanak rá, mert a többséget kevésbé érintő témáról van szó, ami miatt a legtöbb embernek nem feltétlenül van rálátása a tényekre. Pont abban áll a veszélye, hogy bizonyos félelmeinkre alapoz miközben félreinformál. De leginkább azért, mert egy olyan közszereplő tollából olvashatjuk, aki meghatározó alak milliók életében és akiről automatikusan jót feltételezünk a könyvei, életútja és karitatív tevékenysége miatt. Eddig ezek alapozták meg a hírnevét. De érdemes tudatosítani magunkban, hogy Rowling már nem az a segélyből élő nő, aki megírta a Harry Pottert. Mára elképesztő lett a hatalma, a vagyona és a befolyása. Ha közelebbről megvizsgáljuk ezt az amúgy összeszedettnek és empatikusnak tűnő írást, kilóg a lóláb. Azt előre szeretném leszögezni, hogy a reakcióm a saját, személyes véleményem. Ebben a témában laikus vagyok, így ez egyáltalán nem szakmai írás, csak egy cisz nő véleménye aki nem idegenkedik az internet használatától. Tőlem telhető alapossággal utánajártam minden felvetésnek, csak ez után foglaltam állást a kérdésben. Senki más véleményét nem szerepem elítélni, vagy meghatározni a témában, és nem ártó szándékkal írom ezt. Ez nem személyes támadás Rowling ellen, csak bekapcsolódás egy nagyobb beszélgetésbe. Mivel sehol sem láttam az esszét magyarul, így számomra az tűnt legjobb megoldásnak, ha lefordítom, utánanézek az állításainak, majd kulturált keretek között megírom a véleményem. Vágjunk is bele!
J.K. Rowling megindokolja, miért szólalt fel a biológiai-, és a társadalmi nem kérdéseivel kapcsolatban
Nem egyszerű ezt az esszét megírni. Ennek az okai rövidesen tisztázódnak, de tudom, itt az ideje, hogy kimagyarázzam magam egy olyan vitában, amit méreg vesz körül. Nem azzal a szándékkal írom ezt, hogy még több mérget adjak hozzá.
Azoknak akik nem tudják: tavaly decemberben egy tweetemben kifejeztem támogatásomat Maya Forstater, egy adóügyi szakember felé, aki elvesztette a munkáját 'transzfóbnak' ítélt tweetek miatt. Az ügyét munkaügyi bíróság elé vitte azt kérdezve, hogy a bíró szerint a filozófiai eszme, ami szerint a nemünket a biológia határozza meg, törvény által védett-e. Tayler bíró ítélete szerint nem.
Maya Forstater konzultáns volt a Center for Global Development nevű cégnél, ami a globális gazdasági egyenlőtlenséggel foglalkozik. Határozott idejű szerződése volt, amit évente hosszabbítottak meg. Különböző közösségi felületeken rendszeresen megosztotta nézeteit, miszerint a biológiai nem a meghatározó, valamint csak és kizárólag kétféle biológiai nem létezik. Ezen felül nem ismerte el olyan konkrét személyek nemi identitását sem, akik ráadásul potenciális támogatói a cégnek. Több kollégája is tett hivatalos panaszt a megnyilvánulásai miatt. Az Egyesült Királyságban 2004-ben meghozott Gender Recognition Act (Gendert Elismerő Törvény) szerint minden felnőtt embernek joga van a nemét elismerő igazolványt kapni az alapján, milyen nem szerint éli az életét. Ez nem csak a nemváltó műtétek alanyaira vonatkozik, de azokra is, akik adott nemhez sorolják magukat. Tayler bíró kimondta, hogy Maya Forstater ellenséges munkakörnyezetet teremtett a munkatársai számára (amit az Egyesült Királyságban szintén törvény szabályoz), ráadásul kárt okozott a cégének. Tehát ez részben munkaügyi kérdés, amiben a bíróság egyértelmű határozatot hozott, miközben Maya Forstater nézeteit abszolutistának mondta ki, ami ellentétes mások alapvető emberi jogaival és méltóságával. Így Rowling nem csak leegyszerűsíti, de el is ferdíti ezeket a tényeket, nem csak ebben az írásban, de egy korábbi tweetjében is: “Öltözz úgy, ahogy tetszik. Nevezd annak magad, aminek csak szeretnéd. Feküdj le bármilyen felnőttel, aki beleegyezik. Éld az életet, ahogy neked a legjobb, békében és biztonságban. De kifúrni egy nőt az állásából, csak mert azt mondja, hogy a biológiai nem valóságos?” Az még a legkevesebb, hogy sajnos nem mindenkinek van lehetősége békében, biztonságban vagy épp szabadon élni, de itt nem kirúgtak egy nőt, hanem egyszerűen nem hosszabbították meg a szerződését. Nem csak azért, mert kifejtette a véleményét arról, hogy a biológiai nem valóságos. Azért nem, mert országának törvényei szerint mindenkit megillet, hogy méltósággal élhesse az életét és békés környezetben végezhesse a munkáját.
Az a kijelentés pedig, miszerint csak két biológiai nem létezik, tudományos szempontból nézve sem helytálló. Ha a kromoszómákat, nemi szerveket, hormonszinteket vagy külső nemi jellegeket veszem figyelembe, egyik alapján sem lehet mindössze két csoportba sorolni az embereket. Nem csak XX vagy XY kromoszómapárosítás létezik, hanem elég sok variánst találunk. A hormonszintje alapján mindenki egy adott spektrumon helyezkedik el akár teljesen eltérő értékekkel. A nemi jellegek pedig lehetnek akár annyira megtévesztőek, hogy az illető maga sem tud róla, hogy más nemi identitással éli az életét. A biológiai nem létezik, ezt tudtommal a transzneműek sem tagadják (különben hogyan akarnának átesni a nemváltáson?), de nem csak és kizárólag két biológiai nem létezik. Ez az állítás kizárja például a hermafroditizmust, vagy más olyan állapotokat, amiknek a léte tudományosan igazolt. Ráadásul az orvosok nemrég lokalizálni tudták azt az agyi területet, ami a nemi identitásért felelős. Sőt, felfedezték, hogy ennek a mérete a transz nők esetében például sokkal közelebb áll a cisz nőkéhez, mint a cisz férfiakéhoz. Tehát a pszichikai vetületet sem lehet elválasztani a biológiaitól.
Érdeklődésem a transz ügyekkel kapcsolatban már majdnem két évvel Maya ügye előtt kezdődött, amikor közelről kezdtem figyelni a vitát, ami a gender és nemi identitás kérdései körül kialakult. Találkoztam transzneműekkel, különböző könyveket, blogokat és cikkeket olvastam transzneműek, specialisták, interszex emberek, pszichológusok, gyermekvédelmi-, és szociális munkások, valamint orvosok tollából. Figyelemmel kísértem a beszélgetést a hagyományos-, és online médiában is. Bizonyos szinten az érdeklődésem szakmai, mert egy, a napjainkban játszódó krimisorozatot írok, amiben a fiktív női detektív olyan korban van, amikor ezek az ügyek őt magát is érdeklik és érintik. Másrészt az érdeklődésem rendkívül személyes okokra vezethető vissza, amiket meg szeretnék magyarázni.
Az a személyes problémám ezzel az írással, hogy Rowling önmagát, mint kvázi szakértőt mutatja be ebben a bekezdésben vagy legalábbis a szavai azt sugallják. Nagyon alaposnak, átgondoltnak hat mindez (elvégre író), ami alapján nyitottságot és empátiát láthat az, aki elsőre olvassa és nem tud semmit ezekről a kérdésekről. De félreértés ne essék, Rowlingnak ebben a témában nincsen végzettsége vagy szakmai tapasztalata. Ő francia és klasszika-filológia szakon végzett. Az, hogy egy általa megalkotott karakter miatt utánajár bizonyos kérdéseknek, szerintem még nem teszi szakmaivá az érdeklődését. Íróként ő határozza meg, milyen érdeklődésű egy szereplője, vagy hogy milyen témát hogyan dolgoz fel a könyveiben. Ettől még ezekben kérdésekben a véleménye nem ér fel egy orvos, egy szociális munkás vagy egy pszichológus több évtizedes tapasztalataival és kutatásával.
Amíg én kutattam és tanultam, transz aktivisták vádaskodásai és fenyegetései kezdtek felszínre törni a Twitter idővonalamon. Mindezt először egyetlen “lájk” indította el. Mikor elkezdtem érdeklődni a nemi identitás és transzgender témák iránt, képernyőfotókat készítettem hozzászólásokról, amik érdekeltek, amolyan emlékeztetőként arról, aminek később utána szerettem volna járni. Egy alkalommal, véletlenül “lájkoltam” képernyőfotó helyett. Az az egy “lájk” bizonyítékul szolgált a helytelen gondolkodásomra, majd elkezdődött az állandó, mérsékelt szintű zaklatás.
Hónapokkal később ennek a véletlen “lájknak” a bűnét kiegészítettem Magdalen Berns Twitter oldalának a követésével. Magdalen egy igazán bátor, fiatal feminista és leszbikus, aki egy agresszív agydaganattól haldoklott. Követtem őt, mert fel akartam venni vele a kapcsolatot, ami sikerült is. Magdalen meggyőződése volt a biológiai nem fontossága és úgy vélte, nem kéne bigottnak hívni a leszbikusokat, csak mert nem akarnak pénisszel rendelkező transz nőkkel randevúzni. A transz aktivisták összekötötték a pontokat, és az online zaklatás szintje megemelkedett.
Azért említem meg ezt, hogy elmagyarázzam, jól tudtam, mi fog történni, ha támogatom Mayát. Akkor már a negyedik vagy ötödik lemondásnál tartottam. Számítottam erőszakos fenyegetésekre, hogy azt mondják majd, szó szerint transzneműeket gyilkolok a gyűlöletemmel, hogy lekurváznak, és természetesen arra is, hogy a könyveimet elégetik, bár egy kimondottan goromba férfi azt mondta, komposztálta őket.
Amire viszont nem számítottam a lemondások utóhatása közben, az az e-mail-lavina, ami rám zúdult. Ezek többsége pozitív, hálás és támogató volt. Kedves, együttérző és intelligens emberek küldték, akiknek egy része olyan területen dolgozik, ami nemi diszfóriával, transz emberekkel foglalkozik, akik őszintén aggódnak amiatt, ahogyan a szocio-politikai elképzelések alakítják a politikát, az orvosi gyakorlatot vagy az érdekvédelmet. Aggasztja őket az a veszély, ami a fiatalokra, homoszexuálisokra leselkedik és a nők jogainak sérülése is. De mindenek felett a közhangulat miatt aggódnak, ami senkinek sem szolgálja az érdekeit, a legkevésbé a transz fiatalokéit.
Az első nyilatkozatok alapján Rowlingnak volt egy “középkorú pillanata”, és félrenyomta a telefonját, mert rosszul tartotta azt. Erről mindenki maga dönti el, elhiszi-e... Én úgy látom, ha valaki nem akar lájkolni valamit, nem olyan bonyolult visszavonni azt...
Ettől függetlenül szerintem egy dolog vitázni egymással, vagy ellentétes nézeteket vallani, és megint teljesen más dolog az online zaklatás. Az építő beszélgetés, konstruktív vita nagyon is fontos, de a kultúra és érvelés nélküli, személyeskedő megjegyzések, erőszakos fenyegetések sosem vezetnek semmi jóra. Viszont a Twittert és ezt az esszét olvasva azt szűrtem le, hogy Rowling nem különbözteti meg az ellenvéleményt és zaklatást: kihagyta, hogy kulturált ellenvéleményeket is olvasott volna (amiből szintén sokat láttam), és a neki tetsző vélemények kaptak itt egy pozitív visszhangot. Ezzel viszont azt a narratívát erősíti, hogy a transz aktivisták nem képesek normális hangnemben megnyilvánulni, csak zaklatni.
Arra az állításra, hogy transzneműeket öl a nyilatkozataival, annyit reagálnék, hogy azzal, hogy a transzneműek nemi identitását megkérdőjelezi / nem ismeri el, valamint azzal, hogy szó szerint milliókhoz juttatja el a nyilatkozatait a témában, ő is tényező lehet abban, ha esetleg megugrik a transzneműek amúgy is kimagasló öngyilkossági rátája. (Update: 2020-ban valóban megugrott a statisztikában a transzneműek és non-bináris emberek öngyilkosságának száma, bár ennek több oka is lehet, például a covid járvány hatásai...) Ez a tanulmány például azt állítja, hogy ha a szülő elismeri a transznemű vagy nemi diszfóriával élő gyereke nemi identitását és támogatja is őt, egy éven belül 57%-ról 4%-ra redukálódhat (!) az öngyilkos gondolatok esélye. Kérdem én: hol van ilyenkor a fent már említett aggodalom és megértés, vagy a transz fiatalok érdekvédelme? Ráadásul azzal hasonlítja össze mindezt, hogy cserébe lemondták a meghívásait vagy komposztálták egy könyvét… 
Hónapokra visszaléptem a Twittertől, azelőtt és azután is, hogy támogatásomat fejeztem ki Maya felé, mert tudtam, hogy a mentális egészségemnek egyáltalán nem használna. Pusztán azért tértem vissza, mert egy ingyenes gyerekkönyvet szerettem volna megosztani a pandémia idején. Azonnal elárasztották az idővonalamat aktivisták, akik nyilván jó, kedves és haladó embernek tartják magukat, feltételezve, hogy joguk van moderálni a beszédemet, megvádoltak gyűlölettel, nőgyűlölő gazembernek és mindezek felett - ahogy minden, a vitában érintett nő tudni fogja - TERF-nek hívtak.
Ez így erősen leegyszerűsíti és jótékonyan finomítja azt, hogy a gyerekkönyvének a publikálása mellett kezdett el viccelődni azon, hogy egy egészségügyi oktatással kapcsolatos cikk azt a kifejezést használta - a lány és a nő szavak mellett (!) -, hogy menstruáló emberek. Rowling szerint a nő és a menstruáló ember ugyanaz, ami már csak azért sem ilyen egyszerű, mert nagyon sok nő nem menstruál, de ez még a probléma kisebbik fele. Amellett a kisgyerekek, akik írtak neki, elég durván szembesülhettek a politikai nézeteivel amiről szintén nagyon sokat tweetelt ebben az időszakban.
Tehát, aki hozzá hasonlóan gondolkodik, az empatikus, intelligens és kedves, aki pedig nem, az nyilván csak progresszívnak és jónak hiszi magát… Ennyire nem fekete-fehér ez a témakör, ahogyan a válaszok a nyilatkozataira sem ennyire szélsőségesek. Azt nem tudom, milyen eredményt vár valaki, aki egyáltalán nem nyitott az ellenvéleményt megformálók látásmódjára, vagy nem ismeri el, hogy közöttük is lehet bőven értelmes hangot hallani...
Ha talán még nem tudnád - és miért is tudnál róla - a "“TERF” egy mozaikszó, amit transz aktivisták hoztak létre, ami Transzneműeket Kizáró Radikális Feministát jelent. A gyakorlatban a nők tág és változatos keresztmetszetét szólítják TERF-nek és a nagy többségük sohasem volt radikális feminista. Úgy nevezett TERF az anyától kezdve, akinek meleg gyereke van és fél, hogy ha a gyereke a homofób zaklatás elől menekülve váltana nemet, az eddig teljesen nem-feminista idős nőig terjed, aki elhatározta, hogy soha többet nem nem teszi be a lábát Marks & Spencer üzletbe, mert beengednek a női próbafülkékbe akármilyen férfit, aki nőként azonosítja magát a tanúsítvánnyal, ami azt igazolja, hogy ő nő. Az irónia ebben, hogy a radikális feministák nem zárják ki a transzneműeket - a feminizmusukba beleférnek a transz férfiak is, mert ők nőnek születtek.
Az a vád azonban, hogy valaki TERF, elég ahhoz, hogy megijesszen sokakat: embereket, intézményeket és különböző szervezeteket, akiket/amiket korábban tiszteltem. Ők meghunyászkodnak a játszótér mesterkedői előtt. Transzfóbnak neveznek minket!” Azt mondják, utálom a transz embereket!” Mi a következő, hogy azt mondják, bolháim vannak? Mint biológiai nő mondom, sok hatalommal bíró, vagy pozícióban levő ember, jó lenne, ha golyót növesztene.
A feminizmus értelmezése és megítélése is elég széles skálán terjed, és van, aki szerint a nő fogalmába beleillik minden nő: színesbőrű, transz, leszbikus, biszexuális, és folytatni lehetne még a sort. Rowling az írásában éles határt húz a transz nők (akikre általában férfi személyes névmással utal, ami önmagában sértés) és a biológiai cisz nők között. Egyes nézeteit én eléggé radikálisnak nevezném, így szerintem a megszólítás nem sértő, inkább a nevén nevezi őt. Abban pedig egyáltalán nem lehet biztos, hogy ha valaki nem akar határozottan szembeszállni a transz aktivizmussal, az félelemből ered, vagy egyetértésből, így ez igencsak spekulatív.
Szerintem pedig az lenne jó, ha az ekkora befolyással rendelkezők átéreznék a felelősségét annak, mennyien hallgatnak rájuk és ez milyen negatív hatással lehet emberéletekre. Különösen aggasztó Rowlingnak az a szokása, hogy a Twitteren közzéteszi olyan tudományos kutatások részeredményeit, amit a szakma még el sem bírált, majd ezekre hivatkozva befolyásolja a közhangulatot vagy épp a törvényhozást. Mindent megtesz, hogy a transzneműek jogai csorbuljanak: ha ellenzi, hogy a nemüknek megfelelő igazolványt megkapják, és sikeresen kampányol nyilatkozatokkal vagy épp pénzzel egy ilyen törvény ellen, annak eredménye az lehet, hogy sokan nem a megfelelő kollégiumba, börtönbe, vagy munkakörnyezetbe kerülnek, ami kihat a mindennapjaikra, a mentális egészségükre, az anyagi-, és szociális életükre. Így is mindennapos zaklatásnak vannak kitéve. De számára az sértő, ha valaki szerint utálja őket...
Hogy miért is csinálom ezt? Miért beszélek róla? Miért nem kutatatok csendben és hajtom le a fejem? Öt okom is van aggódni emiatt az újfajta transz aktivizmus miatt, ezért úgy döntöttem, felszólalok.
Először is, van egy jótékonysági alapom, ami a nincstelenség enyhítésére koncentrál Skóciában, különös tekintettel a nőkre és gyermekekre. Ez az alap többek közt női rabokkal és családon belüli-, illetve nemi erőszak túlélőinek létrehozott programokat támogat. Támogatok továbbá szklerózis multiplex-szel kapcsolatos orvosi kutatást is. Ez egy olyan betegség, ami teljesen máshogy viselkedik férfiak és nők esetében. Számomra egy ideje már világossá vált, hogy a transz aktivizmusnak komoly hatása van (vagy lehet, ha minden követelésük teljesül) több olyan ügyre is, amit támogatok, mert a nem legális definíciója a nyomás hatására elkopna és kicserélnék genderre.
Az első érv számomra azért érthetetlen, mert ha annyira nyomasztja a családon belüli-, és nemi erőszak témája, és ő is azt gondolja, hogy a transzneműek nagyobb eséllyel esnek áldozatul, akkor ezen az aggodalmon miért változtatna, hogy az áldozat milyen nemű? Szerintem nem tagadják a transz aktivisták sem, hogy egészségügyi szempontokból nézve vannak tipikusan női vagy férfi tulajdonságok, inkább arról van szó, hogy azokat is be szeretnék vonni a beszélgetésekbe, törvényekbe, köztudatba, akik valamiért nem tartoznak bele ezekbe a kategóriákba.
Ami a szklerózis multiplex kérdését illeti, nem hiszem, hogy az orvosok ne egyéni szinten foglalkoznának egy ennyire különböző formában manifesztálódó betegséggel a kutatásaikban, vagy a betegellátásban. Nekik pontosan azért kell hosszú évekig tanulniuk, hogy több szempontot is számításba vegyenek, mint a betegük nemét, az orvostudomány összetettebb ennél. Számukra sokkal hasznosabb információt tartalmazhat emellett a vérkép, a kórtörténet, a különböző környezeti hatások, vagy épp a családon belül előforduló betegségek. Úgy gondolom, ahogyan eddig is, ezután is a páciensek egyéni fiziológiai tulajdonságait veszik majd figyelembe, akár kiterjeszti a társadalom a nem fogalmát annak a jogi, pszichikai és szociális vetületeivel is, akár nem. Pont a diplomájuk az, ami  a kutatásoknál és az újfajta eljárások fejlesztésénél döntéshelyzetbe hozza őket. Ha ezt befolyásolná egy alapítvány vezetőjének a személyes véleménye, tényleg óriási bajban lennénk.
A második okom, hogy tanár voltam és van egy gyermek-jótékonysági alapítványom, így érdekel az oktatás és a gyermekek védelme. Engem is, ahogyan sokakat, aggodalommal tölt el a transz mozgalom hatása ezekre.
Ez a két témakör szerintem is rendkívül fontos, legyen szó bármilyen gyermekről. Az is fontos szerintem, hogy meghallgassuk egymást és tanuljunk mások és a magunk hibáiból ugyanúgy, mint a pozitív példákból is. Így haladhatunk előre, nem pedig vissza. De az, hogy a transzneműek azt szeretnék, hogy jogilag elismerjék őket, mégis hogyan hathat aggasztóan az oktatásra vagy a gyermekek védelmére szerinte, el nem tudom képzelni, mert ezzel kapcsolatban nem mondott semmi konkrétumot. A “sokakat” egy tágan értelmezhető fogalom, ami nem mutatja, hogy mit jelent arányaiban ez az aggodalom. Ráadásul az sem derült ki, mi az aggódás konkrét tárgya. Mivel ebbe nem ment bele, már sose tudjuk meg...
A harmadik okom az, hogy mint több helyről kizárt, illetve betiltott írót, foglalkoztat a szólásszabadság, amit még Donald Trumppal szemben is nyilvánosan megvédtem.
Itt jön képbe a Rowling és más írók által is aláírt petíció. Én úgy látom, ahány ember van, annyiféle értelmezése van a szólásszabadság, és a cancel culture fogalmainak vagy azok hosszútávú hatásainak. A cancel culture valódi neve esetenként eltérő lehet: igazságtalan lincselés, őszinte kritika, következmény, elutasítás, büntetés, online száműzetés, elszámoltathatóság... Bárhogyan is hívjuk, szerintem téves az elképzelés, hogy a szólásszabadság azt jelenti, hogy bárki bármit mondhat következmények nélkül. Ma már mindenki létrehozhatja a saját platformját, ahol ő maga beszélhet neki tetsző témákról. Azonban mindenhol igazodnia kell a törvényhez, a felhasználási feltételekhez, irányelvekhez. Azzal ellentétben, amit sugall, egyáltalán nem csorbult Rowling szóláshoz való szabadsága: nem törölték a blogját, vagy a Twitter fiókját, nem hurcolták el, nem indítottak ellene eljárást, nem csukták börtönbe, nem száműzték a hazájából... Csak szembesült azzal a ténnyel, hogy rajta kívül mindenki más is szabadon kifejtheti a gondolatait. Viszont ha mások számára diszkriminatív, sértő vagy a méltóságukat sértő esszét publikál, miközben milliók követik őt, akkor nagy visszhangra számíthat. Ezzel, ahogy fentebb is fogalmazott, tökéletesen tisztában volt ő is. Természetesen a zaklató hozzászólások, levelek vagy erőszakos fenyegetések ugyanúgy nem maradhatnak következmények nélkül, de szerencsére ezek ellen több módon is fel tud lépni.
Szerintem az elnémítás/lemondás kultúrája a személyes szabadságból ered: a saját platformján elméletben mindenki azt mond, amit akar, amíg nem sért törvényt. A kapitalizmus pedig a vásárlóknak is ad erőt: nem kötelező olyan embert támogatniuk anyagilag, akit nem akarnak. Ennek természetesen van pozitív és negatív oldala is. Azzal abszolút nem értek egyet, mikor valakit zaklatnak vagy nyilvánosan meghurcolnak. Szintén problémás viselkedés mikor pletykákra, hallomásokra alapozva, leegyszerűsített tények alapján, gondolkodás nélkül nekimennek valakinek. Viszont senkit nem lehet kötelezni, hogy más véleményét vagy az elveit magáévá tegye, a pénzével támogassa, pláne arra, hogy olyan valakit hívjon meg a saját felületére, akit ártalmasnak gondol. Az, hogy Rowling a legsebezhetőbb közösségek egyikéről tesz közzé kártékony írásokat, annak egyenes következménye a meghívások lemondása, a tiltakozás ellene, vagy épp a népszerűségének megzuhanása. Érthető, hogy sokan nem kíváncsiak az egyoldalú monológjára. Rowling sem kaphat meg mindent: vagy ő is kifejtheti a véleményét mindenki máshoz hasonlóan, vagy senki más sem. Ez a visszaesés a népszerűségében is egyfajta szabad véleménynyilvánítás. Az az elvárása, hogy mindig mindenki hajoljon meg a neve előtt, egy összetett kérdéskör önhitt megközelítése. Pont az lenne igazságtalan, ha őrá más szabályok lennének érvényesek, mint mindenki másra. A petíciójukban azt mondták, “Íróként olyan környezetre van szükségünk, amiben szabadon kísérletezhetünk, nyugodtan kockáztathatunk és akár hibázhatunk is”. Ez így rendben is lenne, de egyáltalán nem mindegy, milyen mértékű hibákról van szó és kinek kell vállalnia a nagyobb kockázatot: neki, vagy mondjuk az LMBTQ+ közösségnek. Külön ironikus, hogy milyen széles felületeket kap a médiában az, hogy Rowlingot “elnémították”. Ha valakinek ki sem lehet kerülni a véleményét, életét, politikáját elemző cikkeket és videókat, miközben multimilliomos íróként a kastélyában él a családjával, közben pedig előrendelhető a következő könyve (ami nagy eséllyel ugyanúgy bestseller lesz, mint az elődei), miközben ő maga azt állítja, hogy többségében pozitív és támogató visszajelzést kapott, az valóban a cancel culture áldozata lenne?
Donald Trumppal szemben pedig sokan védenek sok mindent, ráadásul Rowling nem is amerikai állampolgár, így az online vitájuk semmi változással, vagy következménnyel nem jár számára. Trump nézeteivel szembeszállni pedig nem valami nagy teljesítmény, pláne, hogy Rowling milyen sértő hangnemet enged meg magának vele szemben. Hogy ilyenkor hol van az elv, hogy nem ad hozzá a méreghez, nem tudom. Ha ő azt szeretné, hogy az ő méltóságát és emberi mivoltát vegyék figyelembe a kommentelők, érdemes lenne neki is ebben a szellemben megnyilvánulni másról, bármit is gondoljon az illetőről. A kultúrált vita egy kétirányú utca...
A negyedik, ahol igazán személyessé válnak a dolgok. Nyugtalanít, hogy hirtelen milyen sok fiatal nő akar nemet váltani és az egyre növekvő mértékű visszaváltás (visszatérés az eredeti nemhez) is, ami megbánásból fakadóan, egyes esetekben a visszavonhatatlanul megváltozott testük és a termékenységük elvesztése miatt történik. Van, aki azt mondja, hogy azután döntött a nemváltás mellett, hogy ráébredt, a saját neméhez vonzódik, és a váltás oka részben a társadalom vagy éppen a saját családja részéről tapasztalt homofóbia volt.
Ahogyan az előbb, Rowling most is kerüli a konkrét számokat. Amit ezzel kapcsolatban kiderítettem: a társadalom 0.5%-a transznemű. Közülük nem mindenki csinál végig minden műtétet, vagy más megoldást választ. A transzneműek közel 25%-a vállalkozik műtétre vagy hormonális kezelésre. Akik nemet váltanak, azoknak (egy 2018-as felmérés szerint) hozzávetőlegesen a 0.3%-a kérvényezi a visszaváltást. Ennek, ahogyan a nemváltásnak is, számos oka lehet: egészségügyi, financiális, jogi, szociológiai... stb. A kutatások szerint a visszaváltók 3.8%-a vált vissza megbánás miatt. Amit tenni lehet ez ügyben, hogy beszélnek velük a tapasztalataikról és a különböző eljárásokat finomíthatják ezáltal. Amit nem értek, hogy miért vállalkozna valaki a nemváltásra, hogy elkerülje a homofóbiát? Miért vállalna az egyik diszkrimináció helyett egy másik, annál is nagyobbat, amit ráadásul veszélyes beavatkozások sorával érhet el? Ez számomra egyszerűen nem logikus.
A legtöbben nincsenek tisztában vele - én biztos nem voltam, amíg nem kezdtem a témában rendesen kutatni -, hogy tíz évvel ezelőtt a nemváltók döntő többsége férfi volt. Ez az arány mostanra megfordult. Az Egyesült Királyságban 4400%-os növekedést tapasztaltunk a nemváltó műtétet igénylő lányok körében. Az autista lányok nagyon nagy mértékben vannak jelen ezekben a számokban.
2010-ben az Egyesült Királyságban kiegészítették az Equality Actot, vagyis az Egyenlőségi Törvényt azzal, hogy a transzneműeket megilleti a számukra szükséges ellátás, valamint az, hogy elismerjék az identitásukat. Feltételezem, hogy ezt követően megnyíltak olyan lehetőségek is előttük, amik korábban nem, így a kezdeti nagy ugrás a statisztikákban természetes. Ez a rész is pontatlan: nem írja le, a férfiak körében hogyan változtak az arányok, ahogyan azt sem, általában a 4400% konkrét számokban mit jelent. Azt sem világos, hogy amikor Rowling azt mondja “lányok”, cisz vagy transz lányokat ért ez alatt. Az autista lányokról szóló mondat pedig minden kontextust nélkülöz és nem tartalmaz semmi konkrétumot. (Nem lehetséges, hogy mondjuk arra, hogy ha valaki úgy érzi, nincs kapcsolata a saját testével, az autizmus tüneteként tekintenek?) Szerintem különös, hogy ha valaki annyit kutat egy témában, mint ahogy azt Rowling állította, hogyan hagyhat ki ennyire fontos szempontokat vagy forrásmegjelölést egy ilyen fontos írásban. Az esszét olvasva olyan érzésem volt, hogy ahol csak tudott, leírt valami mellbevágó részletet, ahol pedig a számok, adatok számára kedvezőtlenek voltak, ott határozatlan jelzőket. A számokat illesztette az elméletéhez, nem pedig fordítva. A kutatás-fejlesztés nem így működik, nem egy tényezős, és figyelembe kell venni minden aspektust, nem csak azt, ami épp jót tesz egy ember érvelésének.
Ezt a jelenséget láthattuk az USA-ban is. 2018-ban Lisa Littman, egy amerikai orvos és kutató tárta fel ezt a témát. Egy interjúban ezt mondta:
“A szülők egy nagyon szokatlan mintát fedeztek fel online a transzneműekről, miszerint több barát vagy egész baráti kör vált transzneművé egy időben. Megbocsáthatatlan lett volna, ha nem veszem számításba, hogy ennek egy szociális járványhoz vagy a közösségi nyomáshoz lehet köze.
Littman a Tumblr-t, Redditet, Instagramot és YouTube-ot nevezte meg, mint lehetséges szempontot az úgy nevezett Rapid Onset Gender Dysphoriánál (aminek jelentése: hirtelen jelentkező nemi diszfória), amiről ő úgy gondolja, hogy a transzneműek birodalmában a fiatalság egy kifejezetten szűklátókörű visszhangkamrát alakított ki.
A tanulmánya felkavarta az állóvizet. Elfogultsággal, és a transzneműekkel kapcsolatos hamis információk terjesztésével vádolták, kitéve őt egy zaklatás-cunaminak és elindult egy lejárató kampány, ami magának Littmannak és a tanulmányának is a diszkreditálását okozta. A folyóirat, ami korábban megjelentette a tanulmányt, offline módba tette az írást és az újrapublikálás előtt ellenőrizték azt. Hasonlóan Maya Forstaterhez az ő karrierje is megszenvedte ezt. Lisa Littman a transz aktivizmus egyik központi tételét állította kihívás elé, miszerint a szexuális irányultságunkhoz hasonlóan velünk született a nemi identitásunk is. Az aktivisták pedig ragaszkodtak hozzá, hogy senkit sem lehet rábeszélni, hogy transznemű legyen.
A Littman-tanulmányt a szakma valóban nem ismeri el, már csak azért sem, mert nem a transznemű gyerekeket kérdezték (ők részt sem vettek a kutatásban), hanem a szüleiket. A mintát pedig úgy “fedezték fel”, hogy a kutatók mindenféle cikkeket mutattak nekik, amik hatással lehettek a nézeteikre az érintett kérdésekben. A javítás azt is kihangsúlyozza, hogy olyan tényezőket hagyott ki Littman a kutatás eredményéből, mint a családokon belül fennálló konfliktusok, vagy az alapfogalmak ismeretének hiánya. Így a hirtelen jelentkező nemi diszfória fogalmát a szakma nem ismeri el. Egy ilyen tanulmány (aminek az adatait egyébként más, például a transzneműek külső megítélését feltáró kutatásokhoz felhasználhatták), nem állította kihívás elé az említett alaptételt. Engem pedig meglep, hogy ekkora anyagi és egyéb forrással Rowling sem tudott előállni komolyabb érveléssel, mint egy gyenge lábakon álló, szakmailag hiteltelen tanulmánnyal. 
Sok transz aktivista azzal érvel, hogy ha egy tinédzsernek nem engedélyezik a nemváltást, öngyilkos lesz. Marcus Evans, pszichológus azt magyarázta egy cikkében, miért hagyta ott a Tavistockot (egy NHS gender klinikát). Ebben az írásban kijelentette, hogy az állítás, miszerint azok a gyerekek, akiknek a nemváltást nem engedélyezik, megölnék magukat “nélkülöz minden alapot, szilárd tényeket vagy tanulmányokat ezen a területen. És nem vág egybe a több évtizedes pszichológiai tapasztalatimmal sem.”
A szóban forgó cikket cikket elolvastam, azt a bekezdést pedig, amiből J. K. Rowling idézett az esszéjében, lefordítottam:
“Azok, akik a feltétel nélküli, “elfogadás”-alapú megközelítést támogatják a transz identitású gyermekeik estében, jellemzően azt állítják, hogy bárminemű késlekedés vagy hezitálás a gyermekük nemváltásában, visszafordíthatatlan lelki sérüléseket okozhat, és akár öngyilkossághoz is vezethet. Arra a kutatásra szoktak hivatkozni, ami azt mondja ki, hogy aki nemet vált, jobb pszichikai egészségre és teljesebb életre számíthat. Ezek az állítások nélkülöznek minden alapot, szilárd tényeket vagy tanulmányokat ezen a területen. És nem vágnak egybe a több évtizedes pszichológiai tapasztalatimmal sem.”
Ahogyan látszik is, Rowling (szándékosan vagy sem) félreértelmezte a cikk állításait, felcserélte az okot és a következményt, ráadásul a saját, megkérdőjelezhető értelmezésének a végére illesztette az eredeti szövegkörnyezetből kiragadott másfél mondatot. Marcus Evans a cikkében valóban kifejezi aggodalmát az esetlegesen elsietett nemváltó műtétekkel, az orvosi beavatkozások térnyerésével, az arányaiban kevés pszichoterápiával, a műtétek és egyéb kezelések utóhatásaival kapcsolatban. Ezen felül hangsúlyozza terápia és a megfontolt, átgondolt döntések fontosságát. Csakugyan említ az írásában egy skizofrén fiút, aki fegyvert fogott a saját édesanyjára, majd követelte tőle a nemváltó műtétet, de erről szélsőséges, kirívó esetként beszélt. A cikk nem arról szól, hogy a transznemű fiatalok az öngyilkosságot fegyverként használnák, hanem a műtét utáni életminőségük felett érzett aggodalomról.
Ami a cikkben lévő állítást illeti, ez a metatanulmány (ami jelenleg már hetvenkettő, egymástól független tanulmányt foglal magába) azt igazolja, hogy a nemváltás javítja a transzneműek életminőségét, egészségét, kapcsolatait, ezen felül növeli az önbizalmukat és csökkenti a depressziót, szorongást, szuicid hajlamot vagy az addikciót az esetükben. Marcus Evans tapasztalata pedig azokra csak terjed ki, akik elmentek hozzá terápiára. Ez nem biztos, hogy lefed minden esetet vagy végeredményt. De - és ez puszta találgatás a részemről - ha valaki, szembemegy a szakmai többség álláspontjával, és ezt követően lemond, az mintha azt mutatná - amellett, hogy gyakorol önkritikát -, hogy a szakmai véleménye elavult vagy elhibázott. Szerintem becsülendő, ha valaki képes ezt beismerni és ennek megfelelően hozza meg a következő döntést.
A fiatal transz férfiak írásai érzékeny és okos emberek csoportjára világítanak rá. Minél többet olvastam az ő éles-látású leírásaikat a nemi diszfóriáról, szorongásról, pszichikai disszociációról, étkezési zavarokról, önpusztításról, öngyűlöletről, annál többet tűnődtem azon, hogy ha harminc évvel később születek, talán én is megpróbálkoztam volna a nemváltással. A kísértés, hogy elszökjem a női lét elől, óriási lett volna. Súlyos OCD-vel (=kényszerbetegség) küzdöttem kamaszként. Ha olyan közösséget és megértést találtam volna online, amit a közvetlen környezetemben nem, úgy gondolom, meg tudtak volna győzni arról, hogy az apám által annyira vágyott fiúvá válhassak.
Amikor a nemi identitás elméletéről olvastam, emlékeztem rá, mennyire nemtelennek éreztem magam mentálisan a fiatalságom idején. Emlékszem Colette leírására önmagáról, mint “mentális hermafroditáról” és Simone de Beauvoir szavaira is: “Teljesen normális lesz a jövő nőjének, hogy dühös legyen a neméből fakadó korlátok miatt. Nem az az igazi kérdés, hogy miért kellene elutasítania ezeket: a probléma inkább annak megértése, miért fogadja el őket.”
Mivel a nyolcvanas években nem volt valós esélyem, hogy férfivá váljak, a zene és a könyvek segítettek át a mentális problémáimon, a szexuális töltetű pillantásokon és ítélkezésen, ami miatt sok lány tinédzser korban harcol a saját testével. Szerencsémre a női írók és zenészek munkássága visszatükrözte a bennem lévő ambivalens érzelmeket a női léttel kapcsolatban, mert biztosítottak afelől, hogy annak ellenére amit a női-testűekbe próbál a szexista világ sulykolni, rendben van, ha nem érzed fejben magad rózsaszínnek, fodros-bodrosnak, engedékenynek; és rendben van, ha zavarodottnak, komornak, vagy ha egyszerre érzed magad szexuálisnak és aszexuálisnak is, vagy ha nem is vagy teljesen biztos abban, kicsoda, micsoda vagy.
Ez az a pont, ahol számomra nyilvánvalóvá vált, Rowling egyszerűen nem érti, hogy a nemi identitás nem egy ruha, amit magunkra öltünk, nem egy új hajszín, amit csak úgy kipróbálunk. Ez nem ilyen egyszerű és nem is egy hirtelen ötlet vagy megfontolás nélküli döntés… Az pedig, ha valaki szorong, étkezési zavarral küzd, kényszerbeteg, esetleg bántja, gyűlöli önmagát, netalán elszakadva érzi magát a saját testétől, egyenként vagy összesen sem jelenti okvetlenül azt, hogy nemi diszfóriával él. A transzneműek mentális problémái leginkább az állapotuk és az azzal való bánásmód következményei, nem pedig okai. A nemi identitásnak semmi köze ahhoz, a szülők milyen nemű gyereket szeretnének. Szerintem nem kicsit ironikus, hogy egy író, aki klasszika-filológiát tanult, beilleszt a mondandójába egy Simone de Beauvoir idézetet, amiben a nemből adódó korlátok elutasítását a nem elutasításaként értelmezi.
Az is érdekes, hogy milyen érzékenynek és intelligensnek látja a transz férfiakat (akikre olyan nőként tekint, akik a női lét terhei elől menekültek el), míg a transz nők felé nem megértéssel fordul, hanem erőszaktevő férfiakkal mossa őket össze, ezzel is azt sugallva, hogy valójában az erőszakos cisz hetero férfiaktól fél és ezt vetíti ki a transz nőkre.
Azt viszont, amit a kamaszkorban jelentkező szexuális töltetű pillantásokról, ítélkezésről, elvárásokról ír, teljesen átérzem. Nehéz tinédzsernek lenni: gyakorlatilag újra megismerkedik mindenki a saját testével, és annak - olykor kéretlen - hatásával másokra. Az ebből adódó zavarodottság, bizonytalanság vagy frusztráció viszont nem jelenti azt, hogy bárkit, aki így érez, egyből rá lehet beszélni fájdalmas eljárások egész sorára. Az, hogy Rowling a saját érzelmeit, családi helyzetét vagy mentális problémáit vetíti ki olyanokra, akik valami egészen mással küzdenek, csak hozzáad a már meglévő problémához. Eleve téves állításokból indul ki, így a következtetése is nagy eséllyel téves lesz.
Csak, hogy minden világos legyen: tudom, hogy nemi diszfóriával élők egy részének a nemváltás a megoldás, bár kiterjedt kutatás után azt is tudom, hogy tanulmányok következetesen mutatják, hogy az ezzel élő tinédzserek 60-90%-a kinövi a diszfóriáját. Többször is mondták már nekem, hogy “Találkozz transz emberekkel!” Ezt meg is tettem: egy pár imádnivaló fiatal mellett, éppenséggel ismerek egy nálam idősebb, önmagát transzszexuálisnak leíró, csodálatos nőt. Bár ő nyitott a meleg férfiként megélt múltjával kapcsolatban, nehezen tudok rá bármi másként gondolni, mint nőként, és hiszem (sőt, őszintén remélem), hogy igazán boldog, hogy nemet váltott. Mivel idősebb, ő még egy hosszú és kemény procedúra keretein belül esett át a kiértékelésen, pszichoterápián és több lépésből álló nemváltáson. A transz aktivizmus jelenleg szinte minden olyan korábbi gyakorlat eltávolítását követeli, aminek korábban minden jelentkezőnek alá kellett rendelnie magát. Egy olyan férfi, aki nem akarja megműttetni vagy hormonokkal injekciózni magát, most biztosíthatja magának a nemét elismerő igazolványt és a törvény szemében nő lehet. Sokan nincsenek tisztában ezzel.
Pontosan ezért vannak erre szakosodott intézmények, ahol egyénileg megnézik, kinek pontosan milyen nemi diszfóriája, milyen pszichikai állapota van, az esetében milyen egyéb kizáró tényezők lehetnek és utána eldöntik milyen kezelés a legalkalmasabb nekik. Abszurd gondolat, hogy valaki bemegy egy ilyen klinikára azzal, hogy azt sem tudja, fiú-e vagy lány, majd azonnal meg is műtik. Már maga a nemet elismerő igazolvány kévényezése is több hónapos procedúra a törvényt betartva, az invazív orvosi beavatkozásokat megelőző felmérések meg pláne. Ezért is hoztak létre olyan kezeléseket és megoldásokat, mint például a hormonblokkoló szerek, amikkel több időt nyerhetnek az orvosoknak és a pácienseiknek is arra, hogy megfontoltan dönthessenek erről a kérdésről.
Az “önmagát transzszexuálisnak leíró nő” kifejezés is világosan mutatja, hogy nem ismeri el annak a nőnek a nemi identitását. Rowling is egy nő, nem pedig egy önmagát nőként leíró nő. Egy egyszerű példával tudom ezt legjobban érzékeltetni: a Harry Potter és a halál ereklyéiben többek között Hermione és Fleur is százfűléfőzetet isznak, hogy felvegyék Harry külsejét. A változás után továbbra is nőként gondolunk rájuk, nem önmagukat nőnek leíróként, pedig férfi testben voltak, annak minden jellemzőivel, de női nemi identitással. Ilyen egyszerű...
Az a tanulmány, amely szerint a gyermekek 84%-a kinövi a nemi diszfóriáját, mind az alanyok összeállításában, mind az utóéletük követését illetően módszertani hibát vétett: egy kategóriába sorolta ugyanis a nemi diszfóriával és a nemi nonkonformizmussal élőket (plusz még csak fel sem tüntették a pontos arányukat a kutatásban). Majd egy évvel később a résztvevők 45.3%-át meg sem találták, nem is lehet tudni, változott-e a helyzetük. A tanulmány egyik legerősebb hangja pedig Dr. Kenneth Zucker, akinek bizonyos elvei illetve módszerei közel álltak a homoszexuálisok átneveléséhez. Ő úgy gondolta, hogy a legjobb még gyerekkorban “megelőzni” a homoszexualitást vagy a transzneműséget. Végül egy független nyomozás 2015-ben a kirúgásához, ezen felül a klinikáinak bezárásához vezetett…
A visszaváltó műtétek alacsony statisztikai aránya és az életminőség javulása a műtétek után már önmagukban is ellentmondanak ennek. Arra pedig nem kéne büszkén hivatkozni, hogy évtizedekkel ezelőtt mennyivel jobb volt minden: a homoszexualitás például illegális volt az Egyesült Királyságban, és börtön vagy kényszerített hormonkezelés járt érte, plusz a transzneműeket nem illette meg a törvény szerinti egyenlő bánásmód vagy megfelelő ellátás.
Ez a legnőgyűlölőbb időszak, amit csak átéltem. A nyolcvanas években elképzeltem a jövőbeni lányaimat, kellene-e egyáltalán, jobb lenne-e nekik, mint nekem, de a feminizmus elakadása és a pornóban dúskáló online kultúra mellett úgy gondolom, jelentősen rosszabb dolga lett a lányoknak. Soha nem láttam még nőket ennyire befeketítve és tárgyiasítva, mint most. A szabad világ vezetőjének szexuális zaklatás vádjaival kikövezett hosszú listájától és a büszke dicsekvésétől kezdve, miszerint “fogjuk meg őket a pin@juknál fogva”, az incel (“involuntarily celibate“ vagyis nem önként vállalt cölibátus) mozgalmán át, ami olyan férfiakból áll, akik dühösek az olyan nőkre, akik nem akarnak lefeküdni velük, transz aktivistákig, akik azt állítják, hogy a TERF-eknek verésre és újratanulásra van szükségük, férfiak a politika minden oldaláról úgy tűnik, egyetértenek: a nők keresik maguknak a bajt. Mindenhol megmondják a nőknek, hogy maradjanak csendben és üljenek le, vagy más egyebet.
Minden vitát elolvastam már arról, hogy a női lét nem a női testben rejlik, olyan nyilatkozatokat, miszerint a biológiai nőknek nincs egy, közös tapasztalata, és én is mélyen nőgyűlölőnek és regresszívnek gondolom mindezt. Az tiszta sor, hogy a biológiai nem fontosságát azzal a céllal is tagadják, hogy lerombolják azt az elgondolást, miszerint a nőknek saját biológiai valósága van, vagy - éppolyan fenyegetően - egyesített a valósága, ami egy összetartó politikai osztállyá teszi őket. A többezer levél, amit az elmúlt néhány napban kaptam, bizonyítja, hogy sokan mások ugyanúgy aggódnak emiatt, mint én. Már nem elég hogy a nők a transzok szövetségesei legyenek, el kell fogadniuk, hogy nincsen testi különbség köztük és a transz nők között.
Az, hogy szerinte melyik a legnőgyűlölőbb időszak, saját véleménye, ezt mindenki maga ítéli meg. Viszont azt, hogy szexuális zaklatókkal és nőgyűlölőkkel veszi egy kalap alá az aktivistákat, kicsit erősnek érzem. Azt, hogy mi azzal a probléma, hogy a transz aktivistákat foglalkoztatják a női lét szociális, pszichikai, és politikai vetületei, nem tudom. De nem hiszem, hogy egy transz nő tagadná, hogy más tapasztalatai vannak, mint egy cisz nőnek. Bizonyos szinten amúgy sincs két embernek egyforma élettapasztalata. De érdemes lehet meghallgatni azt, aki megtapasztalta, milyen férfiként, majd nőként élni és ebből levonhatta a maga tanulságát.
Attól, hogy valaki nő, még nem lesz azonos politikai nézete a többi nővel, pláne nem fog egy osztályba tartozni a többiekkel. Elég azt megnézni, a feminizmus fogalmát hányféleképpen értelmezik. Mi nem egy nagy homogén massza vagyunk... Ha pedig Rowling kikéri magának, hogy ő TERF lenne, miért izgatja, ha azt mondja valaki, hogy a TERF-eknek lenne még mit tanulniuk?
Az, hogy valaki azt mondja, hogy a transz nők nők, nem jelenti azt, hogy testileg nincs különbség köztük. De ettől közelebb állhatnak a tapasztalataik a nőkéhez, mint a férfiakéhoz. És az, hogy ők nők, nem csak biológiai megközelítésből lehet nézni, hanem például pszichikai, jogi, szociális szempontokból is.
Ahogyan annyi nő elmondta előttem: a “nő” nem egy ruha. A “nő” nem egy elgondolás egy férfi fejében. A “nő” nem egy rózsaszín agy, vagy az, hogy tetszik a Jimmy Choo, vagy más szexista, manapság haladónak tartott elképzelés. A “befogadó” nyelvet, ami “menstruátoroknak” és “vulvával rendelkező embereknek” nevezi a nőneműeket, sok nő tárgyiasítónak és degradálónak tartja. Értem, hogy miért gondolják az aktivisták helyénvalónak és kedvesnek ezt a fajta nyelvezetet, de nekünk, akikre megalázó és sértő szavakat köpnek erőszakos férfiak, nem semleges, hanem ellenséges és elidegenítő.
Azt az érzést, amit leír, megértem. Nőnek lenni a különféle elvárások és a szexizmus nélkül is elég nehéz olykor. Gyakran érezhetjük úgy, hogy az identitásunkat mások akarják meghatározni, máskor pedig úgy bánnak a nőkkel, mint zavart, önmagukat sem ismerő, buta kislányokkal. Mindez iszonyatosan frusztráló, megalázó és dühítő. Pont ezért nem értem, miért ír Rowling folyamatosan úgy a transzneműekről, mint nemi identitásukban zavarodott emberekről.
Szerintem azzal, hogy a nő fogalmába beengedünk másokat is, nem rontja el a saját nőiségünk megélését. Ha mégis, ott már valami komoly baj van. Az, hogy valaki úgy érzi, hogy tárgyiasítják, lebecsülik, vagy a neme alapján megkülönböztetik, nem egyéni tapasztalat. És nem csak és kizárólag női tapasztalat. Ezért lenne érdemes arra fókuszálni, miben egyezünk, ahelyett, hogy miben különbözünk. Maga Rowling írta egyszer, nagyon régen: “Mit számít, hogy nyelvünkben és szokásainkban különbözünk, ha a célunk közös? Ha nyitott szívvel fordulunk egymás felé, semmi sem állhat közénk.”
Amikor egészségügyi témáról van szó (mint például az a cikk, amivel elindult mindez), kellenek a konkrétumok, szükség van specifikus szókészletre. Bárhogy is hívják a menstruációt, nem lesz könnyebb, de annál hasznosabb a tudásunkat növelni vele kapcsolatban.
Ezzel el is érkeztünk az ötödik okhoz, a jelenlegi transz aktivizmus egyik következményéhez, amiben érintett vagyok.
Lassan húsz éve vagyok nyilvánosság szeme előtt de sosem beszéltem arról, hogy családon belüli-, és szexuális erőszak túlélője vagyok. Nem azért nem beszéltem róla, mert szégyellem, ami velem történt, hanem mert traumatikus felidéznem. Ezenfelül meg szeretném védeni a lányomat. Nem akarom kisajátítani a történetet, ami ugyanúgy az övé is. Viszont nemrég megkérdeztem tőle, mit érezne, ha nyilvánosan is beszélnék életemnek erről a részéről és ő bíztatott, hogy nyugodtan tegyem meg.
Ezt nem azért említem, hogy együttérzést váltsak ki, hanem szolidaritásból a nők felé, akik hozzám hasonlót éltek át, akiket neveztek már bigottnak az egynemű helyiségekkel kapcsolatos aggodalmaik miatt.
Az első, erőszakos házasságomból nehézségek árán ugyan, de el tudtam menekülni, és most egy őszintén jó és tisztességes férfi a házastársam, aki mellett olyan biztonságban és védelmezve érzem magam, amiről álmodni sem mertem soha. Azonban az erőszak okozta sebek nem tűnnek el, bármennyire szeretnek, vagy bármennyit is kerestél. Az állandó idegességem családi viccek tárgya - még én is tudom, hogy mulatságos -, de imádkozom, hogy a lányaimnak sose legyen okuk összerezzenni a hangos zajoktól, vagy attól, hogy valaki hirtelen mögöttük áll úgy, hogy nem hallották közeledni őket.
Őszintén sajnálom, ami Rowlinggal történt, és sajnos pontosan tudom, miről beszél, amikor leírja a trauma utóhatásait. Senki nem érdemli ezt, és egyetértek vele abban, hogy milyen mély nyomot képes hagyni mindez egy emberen. Azt is remélem, hogy kap megfelelő szakmai segítséget és egy ítélkezés nélküli közeget, ahol megértik a traumáját és annak a következményeit rá nézve. Viszont annak, hogy őt támadást érte (egy, felteszem cisz férfi által), nincsen köze ahhoz, hogy a transzneműek az általuk előnyösnek vélt mosdót szeretnék használni. Sajnos úgy látom, Rowling a saját traumájával kapcsolatos szimpátiát pajzsként tartja maga előtt az erős kritika ellen, mert közben a transznemű nőket egy kalap alá veszi erőszakos férfiakkal. Olyan érzésem van, mintha valaki egy vitából úgy menekülne ki, hogy elsírja magát közben valami más miatt. Az újságcikkeket, hozzászólásokat nézve, ez tökéletesen be is vált.
Ha bejöhetnél a fejembe, megértenéd, hogyan érzem magam, amikor arról olvasok, hogy erőszakos férfiak keze által halnak meg transz nők, nem találnál mást, csak együttérzést és rokonszenvet. Attól a gondolattól, hogyan teltek azoknak a transz nőknek az utolsó pillanatai, zsigeri rettegés jár át, hiszen én is jól ismerem a páni félelem pillanatait, amikor ráébredtem, hogy a támadóm reszketeg önuralma az egyetlen dolog, ami még életben tart.
A transzneműként azonosított emberek többsége szerintem nem jelent veszélyt másokra, viszont nagyon is sebezhetőek a fent részletezett okok miatt. A transzneműek megérdemlik és igénylik a védelmet. A nőkhöz hasonlóan az ő életüknek is nagy eséllyel a saját partnerük vet véget. A szex-iparban dolgozó transz nők különösen a színesbőrű transz nők kifejezetten nagy kockázatnak vannak kitéve. Ahogyan az általam ismert családon belüli erőszak és nemi erőszak túlélők, én sem érzek mást, csak együttérzést és szolidaritást azok felé a transz nők felé, akiket férfiak bántalmaztak.
Szerintem együttérezni bántalmazott férfiakkal, nőkkel és gyermekekkel a szükséges minimum. Vagy bárkivel, aki tudja, milyen félelemben élni. Ez azonban nem csak a nők vagy a transzneműek problémája, férfiakat is ugyanúgy érhet mindenféle erőszak. A transzneműeket és homoszexuálisokat érintő brutalitás, a korrekciós nemi erőszak, vagy a mindennapos verbális piszkálások témájába már bele sem mennék bővebben. Ettől még gyilkosság és erőszak áldozataival együttérezni tényleg a legkevesebb.
De ha annyira együttérez velük, nem értem, miért nem hívja őket egyszerűen transzneműeknek. Mi értelme a “transzneműként azonosított emberek” plusz körnek, már azon kívül, hogy ismét megmutassa, a szemében ők nem azok, mint akiknek mondják magukat? Ha őszintén nőként gondolna a transz nőkre, akkor nem mondaná, hogy az egynemű terekben nincs helyük…
Azt szeretném, ha biztonságban lennének a transz nők, de nem szeretném, ha a született nők kevésbé lennének biztonságban. Amikor a fürdők, mosdók, öltözők ajtajait kinyitod bármelyik férfinak, aki nőnek hiszi vagy érzi magát (itt a férfiakra vonatkozó személyes névmást használja) - ahogyan már korábban elmondtam, a nemet elismerő igazolvány garantált műtét vagy hormonális kezelés nélkül -, akkor minden férfinak ajtót nyitsz, aki be szeretne rajta jönni. Egyszerűen ez az igazság.
Engem ezen a ponton vesztett el végleg... Az első, amit bennem felidézett ez a bekezdés, az Orwell Állatfarmja, ahol kijelentik, hogy mindenki egyenlő, de vannak, akik egyenlőbbek másoknál. A másik a szegregáció ideje az USA-ban, amikor a fehérek védelmére hivatkozva kizárták a feketéket a mosdókból, nehogy elkapjanak tőlük valami fertőzést, vagy esetleg erőszakos cselekménynek essenek áldozatul. Tény, hogy el lehet kapni egymástól mindenfélét, vagy egymásnak eshet két ember, de ennek semmivel sem nagyobb az esélye, mint az elkülönített mosdókban.
Ki kell ábrándítsak mindenkit: az ajtók eddig sem voltak kulcsra zárva. Nem egyszer találkoztam én is férfiakkal női mosdóban: bejöttek, mert ott találtak pelenkázót, bekísérték a kislányukat, épp tele volt vagy elromlott a férfi wc... Egyszer pedig megszálltam egy kollégiumban, ahol nem csak a mosdó, de a zuhanyzó is koedukált volt, mégis mindenki tiszteletben tartotta a többiek személyes terét. Az is könnyen előfordulhat, hogy Rowling találkozott már mosdóban transz nővel, csak nem vette észre, mert a saját dolgára figyelt.
Amire még a tapasztalataim megtanítottak, hogy ha valaki meg akar valakit erőszakolni, azt nem sok minden tartja vissza, egy piktogram a mosdó ajtaján biztos nem. Viszont a nemi erőszak illegális. És ha valaki megszegi a törvényt, mégis miért érdekelné egy útmutató-szintű jelzés egy ajtón, ami még csak nincs is kulcsra zárva? Vagy miért venné a fáradtságot, hogy egy több hónapig tartó procedúra keretein belül kiváltson egy igazolványt, hogy bemehessen azon az ajtón, amin ott a kilincs? Ez a feltevés számomra egyszerűen nonszensz.
Rowling ráadásul ellentmond korábbi önmagának: “A transzneműként azonosított emberek többsége szerintem nem jelent veszélyt másokra, viszont nagyon is sebezhetőek a fent részletezett okok miatt. A transzneműek megérdemlik és igénylik a védelmet.”
Érdemes transz nőket és férfiakat megkérdezni, mi történik pontosan, ha a másik nem mosdóiba, zuhanyzóiba, öltözőibe, kollégiumaiba kényszerítik őket. A félelmük erőssége és az őket ért bántalmazások száma sokkoló. Szerintem rettenetesen manipulatív és gerinctelen dolog, mikor valaki a saját traumáját önigazolásra használja, miközben épp hozzájárul valaki más traumájához. A trauma nem egy bot, amivel másokat lehet ütlegelni. Ez nem mentség mások jogainak nyirbálására, hanem egy tapasztalat, amit senkinek nem lenne szabad átélnie.
Viszont Rowling nem hozott példát, hogy megemelkedne az erőszakos támadások száma, ha transzneműek bemehetnek az általuk kiválasztott helyiségekbe, de arra már van példa, mi történik, ha kitiltják őket. 2016-ban, Észak-Karolinában bevezették a “fürdőszoba törvényt”, ami alapján mindenki az igazolványán szereplő neme szerinti mosdókba mehetett csak be. Ez nem csak a transzneműek megtámadásának mértékét növelte, de olyan cisz nőket is ért zaklatás, akik nem néztek ki “elég nőiesen”. Ezt a törvényt 2019-ben el is törölték.
Szombat reggel olvastam, hogy a skót kormány viszi tovább az ellentmondásos gender-elismerő tervezetét, aminek az lesz az eredménye, hogy csak arra lesz egy férfinak szüksége lesz ahhoz, hogy “nő lehessen”, hogy annak vallja magát. Hogy egy nagyon is korabeli szóval éljek, ez “felhúzott”. A transz aktivisták könyörtelen támadásaitól elkedvetlenedve elkezdtem böngészni, kiértékeltem, amit a gyerekek rajzoltak a könyvemhez a karantén idején, és a napom nagy részét egy nagyon sötét helyen töltöttem, mert a húszas éveimben elszenvedett súlyos szexuális erőszak emlékei felszínre törtek. Az a támadás olyan helyen és időben történt, ahol és amikor sebezhető voltam és egy férfi ezzel élt vissza. Ezeket az emlékeket nem tudtam kizárni és nehezen tudtam csak visszafogni a dühöm és a csalódottságomat azzal kapcsolatban, hogy úgy látom, a kormányom felelőtlenül játszik nők és lányok biztonságával.
Szombaton késő éjjel lefekvés előtt még átfutottam a gyerekek rajzait, és elfelejtettem a Twitter első szabályát - soha ne számíts árnyalt beszélgetésre - és válaszoltam valamire, amit szemantikailag sértőnek éreztem a nőkre nézve. A nem fontosságáról beszéltem és ennek azóta is fizetem az árát. Transzfób voltam, egy picsa, szuka, TERF, megérdemeltem a letiltást, verést, halált. Valaki Voldemortnak nevezett: nyilván úgy érezte, hogy ebből majd értek.
Persze egyszerűbb lett volna a jóváhagyott hashtageket kiírni - mert természetesen a transz jogok emberi jogok és a transz életek számítanak - és magamévá tenni a korrektnek ítélt nyelvezetet, majd sütkérezni az erkölcsi fölény fényében. Az alkalmazkodásnak is megvan a maga öröme, könnyedsége és biztonsága. Ahogy azt Simone de Beauvoir is megírta: “… nyilván kényelmesebb eltűrni a szemkötőt, mint a szabaduláson munkálkodni; jobban is illenek a földbe a halottak, mint az élők.”
Láthatóan Rowling nézeteit a személyes tapasztalatai és félelmei alakítják. Viszont bármi is történt vele, ez nem jelenti azt, hogy egy mosdótörvény eltörölné ezeket a tapasztalatokat. De bűnözéssel mossa össze a transzneműek jogait, ami nagyon káros üzenet. De legalább nem álszent, azt elismerem. Bár ez nem jelenti azt, hogy ha valaki online kiáll valami mellett, az minden esetben csak egy előadott színjáték. Olyan is sokszor előfordul, de azt sugallni, hogy aki kiírja, hogy #translivesmatter, az csak álszent megnyilvánulás lehet, félrevezető. Szerintem ebben az esetben pont ő visel szemkötőt és a saját félelmét vetíti ki másokra, és nagyon káros módon teszi mindezt. Csak ebben az esetben már nem ő az áldozat.
Sok nő teljesen jogosan retteg a transz aktivistáktól. Tudom, mert sokan kerestek fel, hogy elmeséljék a történetüket. Félnek attól, hogy elveszíthetik az állásukat, megélhetésüket, ezen kívül félnek a lelepleződéstől és erőszaktól is.
Bármilyen kellemetlen volt is, hogy állandó célpont voltam, attól még nem fogok meghajolni egy olyan mozgalomnak, ami hitem szerint kimutatható károkat okoz azzal, hogy eltörli a “nőt”, mint biológiai és politikai osztályt, és eddig nem látott fedezéket kínál ragadozóknak. Azok mellett a bátor nők és férfiak, melegek, heterók, transzok mellett állok, akik kiállnak a szólás-, és a gondolatszabadság mellett, és védik azoknak a jogait és biztonságát akik társadalmunkban a legsebezhetőbbek: fiatal, meleg gyerekek, törékeny tinédzserek és a nemek szerint szeparált helyiségek megtartásában bízó nők. A közvélemény-kutatások azt mutatják, többségüket ezek a nők teszik ki, kivéve azokat, akik eléggé szerencsés helyzetben vannak, hogy soha ne kelljen szembekerülniük erőszakos férfival vagy bántalmazással, és akiknek nem kellett megtanulniuk, hogy mennyire elterjedt ez.
Ami reményt ad, az az, hogy a nők az igazán tisztességes férfiakkal és transzneműekkel az oldalukon protestálnak és szervezkednek. A leghangosabb hangokat próbálják lecsendesíteni ebben a vitában politikai pártok azzal, hogy nem törődnek a veszélyben lévő nők félelmeivel. Az Egyesült Királyságban a nők a pártokon át is kinyújtják egymásnak a kezüket, félve a nehezen megszerzett jogaik elvesztésétől és a széleskörű fenyegetettségüktől. A gender kritikus nők közül, akikkel beszéltem, egyik sem gyűlöli a transzneműeket, épp ellenkezőleg. Többen pont az értük érzett aggodalom miatt kezdtek el érdeklődni a téma iránt. Nagyon is együtt érzőek azokkal a transz felnőttekkel, akik csak élnék az életüket, miközben pont rájuk üt vissza egy olyan fajta aktivizmus, amivel ők nem is értenek egyet. Az irónia, hogy a törekvés, hogy elhallgattassák a nőket a “TERF” kifejezéssel, talán több fiatal nőt terelt a radikális feminizmus felé, mint maga a mozgalom az elmúlt évtizedekben.
Az emberi jogok nem olyanok, mint egy gyümölcstál: attól, hogy valaki kiveszi belőle a sajátját, másoknak nem jut kevesebb. A női jogok nem csorbulnának attól, hogy a transzneműek is megkapják azt a jogot, hogy törvényes szinten is elismerik a nemi identitásukat. De nem igazságos, hogy őket tegyük felelőssé olyan törvénysértésekért, amiket nem is követtek el. Ha nemi erőszakért, családon belüli erőszakért akar büntetni Rowling, szólaljon fel az erőszaktevők ellen. Ne a férfiakat fesse le egyedül erőszakosnak és ne transzneműek jogaihoz társítsa ezeket a bűntényeket. Nem minden férfi erőszaktevő, ahogyan nem minden nő szent. Nem csak nők lehetnek feministák, ahogy nem csak férfiak lehetnek szexisták. A transzneműeket pedig nem terhelheti felelősség, csak azért, amit ők elkövetnek. Ahogy Rowling írta, ők csak élni szeretnék az életüket...
Amit még utoljára elmondanék, az ez. Ezt az esszét nem azzal a szándékkal írtam, hogy akár a legkisebb mértékben is sajnáltassam magam. Rendkívül szerencsés vagyok: egy túlélő, de nem áldozat. Azért beszéltem a múltamról, mert, mint a Földön mindenkinek, nekem is komplex történetem van, ami alakítja a félelmeimet, érdeklődésemet és a véleményemet. Sosem felejtem el ezt a bonyolult belsőt, mikor egy fiktív karaktert alkotok, és biztosan nem felejtem el a transz emberek esetében sem.
Amit kérek - akarok - az ez az empátia és megértés afelé a több millió nő felé is, akiknek annyi az egyetlen bűnük, hogy szeretnék ha meghallgatnák az aggodalmaikat anélkül, hogy a válaszul fenyegetnék és bántalmaznák őket.
Egy fiktív karaktert az írója tudatosan alkot meg minden tulajdonságával együtt. Minden egyes elemével üzenni szeretne valamit. De itt hús-vér emberekről beszélünk, az ő összetett, valóságos, fájdalmas életükről, amit tovább nehezíthet egy ilyen felszólalással. A kettőt össze sem lehet hasonlítani. Az irónia, hogy Rowling itt pontosan azt kéri magának és a hozzá hasonlóknak, amit másoktól meg akar tagadni: megértést, együttérzést és biztonságot. Részemről itt és most elfogytak a szavak…
Őszintén szólva ez az írás minden képzeletemet alulmúlta, amellett manipulatívnak és ártalmasnak tartom. Hogy mennyire az, attól félek, hamarosan kiderül...

Ha eljutottál a végéig, őszintén köszönöm a figyelmed, és kellemes napot kívánok!

4 megjegyzés:

  1. Hermione Granger10/29/2022

    Az a személyes problémám ezzel az írással, hogy Bubu önmagad, mint kvázi szakértőt mutatod be ebben a bejegyzésben vagy legalábbis retorikailag azt sugallod, mint aki mindent tud a témáról, és Rowlingot is személyesen ismered. Meglehet Rowlingnak másképp kellett volna kommunikálnia, de semmi nem fekete és fehér. Ugyanazt teszed ebben a cikkben Rowlinggal, mint ami miatt őt támadod. Bélyegek, címkék, kvázi szakértőiség. Harry Potter nem örülne.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, hogy elolvastad és véleményezted, amit írtam!
      A bejegyzés elején kiemeltem: “a reakcióm a saját, személyes véleményem. Ebben a témában laikus vagyok, így ez egyáltalán nem szakmai írás, csak egy cisz nő véleménye aki nem idegenkedik az internet használatától. Tőlem telhető alapossággal utánajártam minden felvetésnek, csak ez után foglaltam állást a kérdésben. Senki más véleményét nem szerepem elítélni, vagy meghatározni a témában…”
      Egyáltalán nem állítottam, hogy mindent tudok erről a témáról. Igazából, ha elolvasod, pont az ellenkezőjét mondtam. Tény, hogy utánanéztem az esszé állításainak és azután személyes véleményt formáltam, de ezzel természetesen nem kötelező egyetérteni. Erre utalnak az olyan kifejezések is, mint “szerintem”, “feltételezem” vagy “azt gondolom”. Nem kötelező hinni nekem sem, ugyanúgy utánanézhet bárki más is a tényeknek és formálhat saját véleményt szabadon. Ez az ajtó mindenki előtt nyitva áll…
      Nem fekete-fehér az én véleményem sem, volt, ahol egyetértettem vele bizonyos dolgokban, és azt le is írtam.
      Azt soha nem állítottam, hogy személyesen ismerném Rowlingot, és róla, mint közszereplőről írtam. Nem érzem, hogy támadtam volna őt, csak hozzá hasonlóan érveket sorakoztattam fel egy témában és megkérdőjeleztem, amit kérdésesnek ítéltem.
      Harry Potter egy fiktív karakter, akinek a fiktív érzelmei számomra teljesen irrelevánsak, mikor valódi embereknek okoz Rowling valódi fájdalmat… Arra volt már példa, hogy a politikába kőkemény pénzekkel szólt bele, de a hatalma nem csak ebben áll, hanem az elfogult hallgatósága is igen nagy tényező. Szó szerint tömegeket mozgat meg Rowling, de a kritikával ne bírna el?
      Erre az esszére láthatóan szánt időt Rowling, egy gondosan felépített, tudatosan megírt politikai nyilatkozat lett, emiatt sem legyintenék rá annyival, hogy lehet, hogy nem így kellett volna kommunikálnia. Egy olyan világban élünk, ahol az ő szava több emberhez jut el, mint az érintett terület szakértőinek több évtizedes tapasztalata, és szerinted egy fiktív karakter általad kitalált véleménye miatt fogom rosszul érezni magam?
      További kellemes hétvégét kívánok!
      U.i.: Legközelebb nyugodtan használd a neved. Ha engem a nevemen szólítasz, plusz felhasználod az írásom/stílusom itt és a saját blogodon is, egyszerűbb és szerintem udvariasabb is, ha tudom, hogy Mariannak szólíthatlak…
      U.u.i.: Az esszé megjelenése után kilenc nappal megakadt az USA szenátusában egy a brithez hasonló, LMBTQ egyenlőségi törvény. James Lankford, aki a törvénnyel szemben foglalt állást, pont Rowling esszéjét nevezte meg indoknak… Az, hogy nem így kellett volna kommunikálnia, édeskevés.

      Törlés
  2. Fanni Dembrovszky10/29/2022

    Örülök, hogy rátaláltam erre az írásra! Korábban elolvastam az esszét, de néhány mondatában nem voltam biztos, így utánanéztem, hátha találok valahol egy magyar fordítást. Így akadtam rá erre, szinte minden szavaddal egyetértettem, hasonló gondolatok fogalmazódtak meg bennem is az esszé olvasása közben, és bár nem vagyok teljes mértékben a dolgok tudatában, de úgy érzem több kutatómunkát végeztél a témában, és pontosabban alátámasztottad az érveidet, mint azt drága jó Rowlingunk tette… Összefoglalva nagyon okos, összetett és alaposan megfontolt vélemény volt, a fordításért pedig külön köszönet! 🙂

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, hogy elolvastad és véleményezted, amit írtam!
      Jól láttam, hogy orvostanhallgató vagy? Esetleg lenne valami, amivel ki tudnád egészíteni a biológiai vonatkozású állításokat? Próbáltam körüljárni minden témát, de biztos van, ahol nem voltam elég alapos, mert nem úgy gondolkodom, mint egy szakember…
      De örülök, hogy legalább a fordítás segítség lehet… 🙂
      Köszönöm a kedves szavakat!
      Szép napot kívánok! 🙂

      Törlés