2018. július 27.

Szabó P. Szilveszter: Lélekzet (17)

A Budapesti Operettszínház látogatóinak nem hinném, hogy be kell mutatnom Szabó P. Szilvesztert. Neve mára összeforrt a többrétegű, önmagával vagy a épp a külvilággal vívódó intrikus szerepkörével, de természetesen ennél bővebb a az általa játszott karakterek palettája. Nekem személyes kedvencem a karizmatikus fellépése miatt: ha a színpadon van, lehetetlen nem rá figyelni. Emellett minden mozdulata, rezdülése elárul valamit a megformált karakterről, miközben lefejti az egyes rétegeit. Azonban nem csak a színpadon aktív: mint ebből a verseskötetből világossá vált, írni is szeret, nem is akárhogyan…
“Az írást református lelkipásztor nagyapámtól örököltem. Ő minden egyes istentiszteletre úgy készült, hogy apró lapocskákra, gyöngybetűkkel leírta a mondanivalóját, mégis: soha nem olvasta. A mai napi rajongok az írásáért és annak módjáért. Azután hála Istennek olyan tanáraim voltak, mint Lator László és Avar István, akik a régi történelmi irodalomról beszéltek nekem, költők háttéréletéről, ettől olyan bennfentesnek éreztem magam, és a családomban is volt már író.”
A nagyközönségnek első, a Lélekzet címet viselő verseskötetét 2009. augusztus 12-én mutatta be, a REÖK palotában, Szegeden. Így számomra természetes volt, hogy kivegyek egy nap szabadságot, és odautazzam. Elmondhatatlanul nagy élmény volt részt venni a felolvasással egybekötött interjún, és közelebbről megismerni egy olyan embert, akinek a szerepei annyi gondolatot és érzést ébresztettek bennem. Bár gyorsan elillant az az egy óra, nagyon örülök, hogy ott lehettem…

2018. július 13.

Colm Tóibín: Brooklyn

Azt hiszem, sokan átérzik azt, hogy milyen érzés, mikor mélyen szereted a hazádat, akkor is ha nem élsz otthon. Hogy mennyire tud fájni, mikor csendben figyeli az ember, hogyan változik meg fokozatosan az az ország, melyet a szülei, nagyszülei tettek azzá, ami, amíg végül szinte rá sem ismer már. Mikor az emberek annyira durván kezelik egymást, mikor nem érzi a jóindulatot azokból, akiknek segíteni kellene a másikon, mikor a jókedv már a fiatalokból is egyszerűen kihal. Mikor rá kell jönnie, hogy a saját otthonában nincs jövőképe. Ezért bármennyire szereti az országát, benne a várost, ahol a családja, a barátai élnek, összeszedi mindenét, amije csak van és elindul. Kitépett szívvel, de nekivág az ismeretlennek. Izgul, fél, hiszen innentől teljesen egyedül kell boldogulnia, ami miatt mindez nagyon kockázatos is lehet. Mert a legtöbb korábbi ismerete, a tájékozódási képessége, a kapcsolati hálója, akár még a tanulmányai is, egy adott ponton átlépve haszontalanná válnak. Mintha újra meg kellene tanulnia járni, beszélni, ismerkedni, magától értetődő ismeretekre szert tennie, csak épp rendkívül gyorsan.