Nem olvastam túl sok képregényt kiskoromban, mert nem igazán volt sajátom, én inkább a Természet Csodái újságot kaptam, amihez azóta is kellemes emlékeim kötődnek. A testvérem persze kölcsönadta nekem az ő képregényeit, de egy idő után úgy éreztem, hogy túlzottan ismétlik önmagukat, egyforma sémákra épülnek. Két kedvenc szuperhősöm mégis volt: Pókember és Batman. Talán azért, mert az ő történetük volt a legkomorabb és leginkább a valóság talaján mozgó. De a Tini Nindzsa Teknőcök, vagy épp a detektíves képregények annyira nem vonzottak. Szerettem a Garfieldot, a Kázmér és Hubát, de valamiért ezek sosem kötöttek le igazán. Felnőttként pedig számolatlanul jöttek a szuperhős univerzumokat feltáró filmek, sorozatok, de engem ezek ugyanúgy fárasztanak, mint annak idején a rajzolt verziójuk. A két kedvencből megvan, melyik adaptációt érzem igazán közel magamhoz, de nagyon limitált mennyiségben tudom csak befogadni ezeket a filmeket. Pár éve viszont felfedeztem Sarah Andersen és Nick Seluk munkásságát és ők közelebb hozták hozzám a műfajt. Az abszolút kedvencem pedig Yehuda és Maya Devir mindennapi életének feltárása lett szuperhősös képregény stílusban.
