Accio Libris!

Mint az a címből is kiderül, eléggé kiábrándultam Belőletek. Szívesen sütném el a klasszikus szöveget, miszerint ez a szakítás nem a Ti hibátok, de nem szeretném a bajt még hazugsággal is tetézni. A kapcsolatunkba én úgy érzem, rengeteg időt, energiát, szeretetet invesztáltam, ami sajnos nem térült meg. Kitéptétek a vérző szívemet tőből, majd győzelmi táncot lejtettetek rajta. De semmi probléma, tényleg, én felülemelkedem és higgadt maradok. Azt viszont továbbra is tartom, hogy a szép időkre való tekintettel továbbra is maradhatunk barátok. Ennek szellemében szeretném elmondani az én nézőpontomat arról, hol siklott ki ez az egész közöttünk, és szerintem min kellene változtatnotok ahhoz, hogy komolyan meg merjem próbálni Veletek még egyszer. Talán, egy szép napon, mikor már nem lesz ilyen mély a seb... Mikor majd újra tudok hinni… Na, de ne szaladjunk ennyire előre, mert ez azért nem ennyire egyszerű. Azt hiszem, nem csak a magam nevében beszélek, mikor azt mondom, Ti ketten aztán kitettetek magatokért… Igazán kár, mert olyan szépen indult minden!

Ahogyan bemutatkoztatok, az egyszerűen csodálatos élmény volt. Teljesen korrekt volt, hogy elmondtátok, kik vagytok, mit szeretnétek, hogy alakuljon tovább a közös történetünk, és úgy általában mire is számíthatok, ha hosszabb távon mellettetek kötelezem el magam. Az izgalmas felvezetés, a kíváncsiságom felkeltése irántatok és a munkátok iránt, ami jellemezte ezt a kis randevút. Jól sikerült, így el is vetettem az ötletet, hogy ez csak egy könnyű kis flört legyen, ami után valaki mást keresek. Konkrétan ez esetben, ami mellettetek tartott, az a mágia és a veszedelem, ami rám vetette igézőnek nem éppen nevezhető kék szemét. Annak ellenére, hogy a hideg kirázott, már nem tudtam ránézni senki Másra. Majd bedobtátok a Stark családot és egy pár édes rémfarkas kölyköt. Tetszett, ahogyan bemutattátok őket, amilyen részletesen kifejtettétek a történelmi hátteret, a család  dinamikáját. Melléjük aztán megérkezett a király, a királyné, a szőke herceg, a karizmatikus törpe, majd egy rejtélyes haláleset és egy zabigyerek okozta családi dráma. Élek-halok ezekért! Azelőtt el sem tudtam volna képzelni, hogy adrenalin-függő is lehetnék, de Ti egy járatlan utat mutattatok nekem azzal, hogy nem volt senki sem biztonságban mellettetek. Ahogyan a gazdasági és politikai helyzetről, meg a világszintű következményekről csevegtetek, na az tényleg szexi volt… Mire eljött az eladott királylány, a szociopata bátyjával, egy rakás barbárral és a sárkánytojásokkal, már úgy éreztem, Ti lehettek az igazi!

Hamar eljutottam oda, hogy mikor meghallottam a csengőhangotokat és már dobtam is el mindent, hogy megmutathassátok a csodás makett-gyűjteményeteket és újra beszélhessünk háborús stratégiáról, hatalomvágyról. Tetszett, ahogy a nőkkel bántok, hogy nem zártok ki ilyen témájú beszélgetésből sem. De a kapcsolatunk akkor fordult igazán komolyra, mikor… tudom, furán hangzik, de mikor megöltétek Ned Starkot. Normális esetben egyáltalán nem bukom az ilyesmire, nem szeretem, ha kifacsarva, vagy átverve érzem magam egy randi után. Kivétel a jó öreg Alfred Hitchcock, de ő – lássuk be – annyira más ligában játszik, hogy egy külön sportnak érzem. Szóval annak ellenére, hogy lelombozott Ned halála, számomra már késő volt: beköltöztem Westerosra, Hozzátok. Vonzott a veszély, az új, a kockázat és a varázslat. Mindent összevetve ma már nem is tudom, hogy nem láttam előre a jó öreg Ned sorsát. Ti szépen megmutattátok, milyen csodálatosan tudjátok követni George R. R. Martin ötleteit. De azt is nagyon szerettem, amit tőle függetlenül hoztatok bele a történetünkbe, megfűszerezte a várakozást, hogy nem minden úgy zajlik, ahogyan a nagykönyvben meg van írva. Nálatok biztonságosnak tűnt minden, így könnyű volt a karjaitokba zuhanni.

De sajnos lassan mondhatni elfelejtettétek, hogyan lehet hatásosnak lenni, olcsó hatásvadászat nélkül. Valami félreértett igényt szerettetek volna talán kielégíteni, nem tudom. De öntsünk most tiszta vizet a pohárba: az általatok felvezetett meglepetés azért volt ütős, mert ha akartam volna, akár láthattam volna előre, mi fog történni. De én a csodát akartam! Mert lenyűgözött, milyen összetett a világ, amit felvázoltatok és megnyitottatok előttem. Ha félreérthető voltam, amikor a gazdasági, jogi és személyes következményekről beszéltünk, elmondom: tényleg nem untam, sőt még többet akartam hallani róla. Izgalommal vártam, melyik kastély kihez kerül, ki lesz a következő áruló, legközelebb ki veszti el az úton azt, ami a legtöbbet jelenti számára, milyen grandiózus csatateret láthatok, melyik uraság követ el egy végzetes hibát ezután és kit ránt magával. Mert amíg ezekre figyeltem, megkérdőjeleztem, átértékeltem magamban sok mindent. Elgondolkodtatott a saját életemről. Közben megszerettem a hosszú utazásokat, az ármánykodást, a fenébe, még a fájdalmat is. Élveztem, hogy nem féltetek morális kihívások elé állítani és láthatóan terveitek voltak velem. Míg Rátok vártam, kicsit elveszettnek is éreztem magam és az ígéretes kezdeten, a bizsergető folytatáson járt az eszem. Próbáltam előre kitalálni, milyen kaland vár rám legközelebb. Alig vártam, hogy újra lássalak! Így semmi sem készített fel arra a keserű valóságra, hogy a hetedik évünktől kezdve egyértelműen lassú és fájdalmas hanyatlás következik. A remény bennem fokozatosan veszett el, miközben újabb és újabb lehetőséget adtam, abban bízva, hogy legközelebb majd javítotok a hibákon vagy legalább kapok valami magyarázatot, pontosan mi is történt itt…

Sajnos onnantól érezhetően nem váltottátok be az ígéretet, amit az első randevún tettetek. Sokszor úgy éreztem, mintha egy teljesen más páros ülne előttem. Ahogyan újabb és újabb konfliktusok jöttek elő, úgy akadozott egyre jobban köztünk a kommunikáció, a korai elsüléseitekről pedig már nem is beszélek. Kezdetben olyan szép terveitek voltak, de idővel kihunyt a szenvedély. Így elmúlt a szikra, eltűnt a varázslat. Bármilyen hihetetlennek hangzik, kimondom: fáj, hogy olyan rég nem öltünk meg senkit együtt úgy, hogy jelentsen is valamit! Hús-vér társra vágytam, nem a Disney-féle boldogságra. Azt bárki más megadhatja nekem. Megváltoztattátok az igényeim, már inkább az izgalmat, pezsgést választom. De fogtátok ezeket és elvettétek tőlem. Mert ha felvezetitek, hogy milyen varázslatos és fordulatos lesz a kapcsolatunk, azt ne intézzétek el utána sablonos, ostoba lépésekkel! Ha romantikát ígértek, ne üljetek le a tévé elé vakarózni! De ne is kapcsoljatok át zakkant üzemmódba, mert az majd jól meglep! Az eszetekért szerettelek meg, erre önként kidobjátok az ablakon? Komolyan?!? Azt kell mondjam, a távozásotok időzítése, sem a módja nem volt az igazi. Ami korábban vérpezsdítő felvezetés volt, zavarba és szégyenbe csapott át. De addigra egyfajta apátiával fogadtam az egészet. Már nem tudott meghatni, hogyan próbáljátok magatokat mentegetni. És ne gyertek nekem a nosztalgiával! Maradjatok azok, akikkel érdemes visszagondolni a régi szép időkre, ne csak manipulálni próbáljatok ezzel! Komolyan mondom, a következő kapcsolatotok előtt érdemes lenne megfontolnotok a terápiát…

Legközelebb figyeljetek arra, hogy igenis felelősek vagytok azért, akit egyszer megvadítottatok! Ne ígérjetek tartós, ám formabontó kapcsolatot, ha feladjátok pár év után! Figyeljetek az időzítésre, ne kapkodjatok! Ha az elején istenien mennek a hosszabb menetek és változatos örömszerzés, a végén ne hanyagoljátok el ezeket, különben legközelebb otthon intézhetitek magatoknak, egyedül! Ha az elején építő jellegűek a viták, később ne csapjanak át személyeskedésbe! Ha bemutattok valakit, akit megszeretek olyan bonyolultnak vagy akár problémásnak, ahogy van, tiszteljétek meg őket és engem is azzal, hogy nem degradáljátok le őket önmaguk szomorú karikatúráira! Az előrejelzés pedig még nem egyenlő a konfliktus normális kezelésével. Erőltetett az egész, ha azt utólag magyarázni kell. Azt meg kell(ett volna) előre beszélni, körbejárni a témát, nem csak az arcomba vágni az eredményt…

Szegény Daenerys-szel is hogy elbántatok. Nem mondom, az alapötlet isteni volt, éreztem benne George szellemiségét is. De nem értem, miért bélyegeztétek őrültnek. Félre ne értsetek, imádom Tywint, Aryát, Melisandre-ot, Sansát és egye-fene még Cerseit is. De megszervezni a Vörös nászt, megetetni egy apával a gyerekeit, vagy valakit a saját kutyáival, megszülni egy gyilkos démonbabát vagy felrobbantani a világ legnagyobb vallási központját nem őrültség? Bemenni a tűzbe és kijönni sértetlenül három sárkánnyal nem őrület? Ha normalizáljátok mindezt az általatok felépített világban, miért pont az lesz őrült, aki részt vesz egy csatában, majd nincs kedve mulatni a gyászában? És ebből hirtelen mindenki, aki mellette áll, tudja, hogy mindjárt beüt a genetika? Ami nem mellesleg az apjának is két évtizedébe telt, miközben elrabolták és kínozgatták is kicsit. Az sem nélkülözött minden átmenetet. A leeresztett haj és a smink nélküli, fáradt arc pedig nem jelzés egy nő mentális problémáira. Vagy ezzel céloztok valamire? Ezt az érvelést Ti sem gondolhatjátok komolyan! A hatalomvágy mindig is jelen volt a legtöbb szereplőben, de az nem egyenlő az őrülettel. Ha már őrület, azt ne logikával magyarázzátok meg! Ez csak egy példa volt a karaktergyilkosságokra (khm, khm: Jon, Tyrion, Sansa, Bran, Varys...), a kapkodásra és az ad hoc módon előadott vásári mutatványaitokra. Az első epizód óta felvezetett kérdés, Jon származása pedig jelentéktelen lesz, mint a pillanat, mikor felült végre egy sárkányra. Majd hirtelen Tyrionra, akit lássuk be, nem sokan vettek komolyan, hallgatni kezd az összes hataloméhes nemes és a szavára adva megszavaznak királynak egy srácot, akit még a büdös életben nem láttak? Mi a fene?!? Amire kíváncsi vagyok, mit találna ki Bran halála utánra George. Megérne az a káosz is egy újabb regényfolyamot. De azt remélhetőleg már nem Rátok bízná, mert a kivitelezés… hát van mit tanulnotok a régi önmagatoktól (is), aki nem kapkodta el az előjátékot és nem csak le akarta tudni gyorsan a dolgot, hogy aztán a fal felé fordulva egy messzi-messzi galaxisról álmodhasson! Rendesen elb@tátok, ami olyan szépen indult…

Végezetül el kell mondjam, egy kapcsolat nem úgy működik, hogy a fontos eseményeken ott vagyunk, a hétköznapokon meg csak mutatóba. Legalább olyan fontos az út két jelentős esemény között, mint maguk a fordulópontok! Fontos a kommunikáció: nem hagyunk abba egy beszélgetést ott, ahol épp jönne a lényeg, figyelünk a másikra, milyen problémái vannak. Nem pedig elkezdjük magyarázni, hogy mondhatni elfelejtettük, miért indultunk. Csak rombol a vita, ami után nem oldódik fel a konfliktus, mert nem vagytok hajlandóak beszélni sem róla vagy kompromisszumot kötni. Ebből én nem tudom kitalálni, mi a gond. Ha az elején bevezettek egy új rendszerbe, ami egyéni és Más, ne a szokásos maszlaggal próbáljatok etetni utána! Ha pátoszra vágyom, Spielberget keresem, ha őrült akcióra, akkor Gibsont, ha pedig tündérmesére, nincs jobb az öreg Disney-nél. De én Titeket választottalak! Ti meg mondhatni elfelejtettétek a lényeget… Legközelebb legyetek jelen, vagy mással is oda juttok, ahová velem: már nem érdekel, mit gondoltok, mi mindent kellene egyetlen pillantásból megértenem, milyen ígéretet szegtek meg legközelebb. A bizalom törékeny dolog, és azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal, hogy az enyémet elvesztettétek… A szívem üresen tátong, mint azok a stratégiailag kiemelten fontos várak, amikről mondhatni megfeledkeztetek. Mindegy, már megtörtént, nem lehet változtatni rajta. Amit a kedvemért megtehetnétek, hogy tanultok ebből és összekapjátok magatokat! De attól félek, a válaszotok ezúttal is ennyi: Nem ma!

Üdvözlettel: Az exetek