Nagyon furcsa érzés volt idén ezt a könyvet elolvasni. Az első felében mindig is nagy szerep jutott a reményvesztett, nyugtalan hangulatnak, izoláltságnak, frusztráltságnak, ami mintha csak a mai életet mutatta volna be egy globális vészhelyzet árnyékában. A normalitástól való távolodás, a belső feszültség növekedése, befelé fordulás, félelem a jövőtől, egy láthatatlan ellenség növekedése: csupa olyan érzés, ami most teljesen mást mond, mint amit akár fél évvel ezelőtt üzent volna a könyv. Harry-ékkel együtt lett olyan fojtogató érzésem a híreket olvasva, ami felborította a lelki egyensúlyom, ahogyan velük együtt kerestem a napfényt egy sötét erdő ágai között. Sokkal inkább éreztem a lelki folyamatok kidolgozottságát, átgondoltságát, ahogyan a szereplők félnek, mivé lesz az életük, miközben próbálják megőrizni azt, ami számít. Egyszerre van jelen az életükben a félelem, a szeretet, a reménytelenség, a megbocsátás és az emberi hibákból és nézetkülönbségekből adódó konfliktusok. Ez a könyv rávilágított, mekkora hatalom rejlik az emlékezésben: fontos megőrizni, milyenek voltunk, miért érdemes élnünk és miért érdemes meghalunk.
