Accio Libris!

Ez történik, mikor egy kiváló női szerző hív életre női szereplőket: Daisy, Camilla és Karen teljesen különböznek egymástól, mások a céljaik, eszközeik, de mindannyian karizmatikusak, emlékezetesek, erősek a maguk sajátos módján. Nem arról a “nőről” beszélek, aki gyakorlatilag egy férfi, egy minden erőfeszítés nélkül is káprázatos női testben, akinek az ereje csak és kizárólag fizikai lehet. Nem, itt nem arról szól a karakterük, hogy erőssé kell váljanak. Eleve azok. Itt inkább azon van a hangsúly, a külvilág hogyan ítéli meg ezt az erőt. Közben pedig ők is felfedezik magukban, mire képesek. Van hangjuk, amit hallatnak is, amíg nem hallja mindenki egyértelműen. Emellett a történet egy nagyon is valós (de sajnálatosan alulreprezentált) dinamikát mutat be, ami arról szól, hogyan alakul ki testvéri kötelék köztük, hogyan tudják egymást felemelni, nem pedig lenyomni. Ez a bajtársi szövetség mindegyiküknek segít abban, hogy elérjék, amit szeretnének. A kapcsolatuk egymással egyéni, valós, szívhez szóló és tagadhatatlan potenciál rejlik benne. Ez már csak azért is érdekes, mert a történet középpontjában egy szerelmi háromszög áll, amiben két nőt az köt össze, hogy ugyanazt a férfit szeretik. Ez könnyen átfordulhatott volna egy keserű, irigy áskálódásba, de Taylor Jenkins Reid értő kezében a méltóság, bölcsesség és a mély érzelmek története bontakozott ki inkább. Nem esett ki a fókuszból a lényegi mondanivaló: mindegy, hogy hogyan éled meg a nőiséged, előbb vagy utóbb szükséged lesz minden energiádra, ha boldogulni akarsz, és több lehetőség van az összetartásban, egymás segítésében, mint a széthúzásban. Erről szól a feminizmus: a nők felszabadításáról, nem egymás szétcincálásról. Ezt az elvet a három fő nőalak különböző módokon képviseli:

Daisy egy szenvedélyes, független, eredeti karakter. Távolról sem tökéletes és nem is gondolja magáról, hogy az lenne. Nem tetteti magát másnak, mint amilyen. Ami miatt nagyon szerethető, az az, hogy nem változtat önmagán csak azért, mert mások ezt várnák tőle. Nem alkuszik meg azért, hogy elfogadják, vagy elismerjék, mert az nem lenne számára hiteles. Nem hajlandó változtatni az öltözködésén a társadalmi elvárásoknak megfelelően. Mezítláb jár, crop topokat hord, mert így érzi jól magát és magasról tesz arra, erről kinek mi a véleménye. Elutasítja, hogy nőként tárgyiasítsák. Fájdalmas úton, de hamar megtanulja az előnyére váltani, ha vágynak rá. A teste feletti kontrollt magához ragadja és nem engedi át másnak. Ahogyan a testére tekintenek, ahogyan fényképezik, az az ő feltételei szerint történik. Erre nagyon jó példa a fotózás az albumukhoz, amiről utána Elaine Chang újságíró úgy fogalmaz, hogy az üzenete a képnek nem az, hogy “a testem a tiéd”, hanem az, hogy “azt teszek a testemmel, amit akarok”. Ezzel is szembemegy a tárgyiasítással és az alárendelt szereppel akár a szexualitásban akár a testi autonómiát illetően. Ez magabiztosságot sugároz, ami miatt példakép lesz fiatal lányok számára, ahogyan valós rock sztárok is, mint például Joan Jett. Daisy az, aki meg tudja őrizni a vad, zabolázatlan énjét egy olyan iparban, ami irányítani, alakítani akarja őt, pedig pont az őszintesége és a természete teszi őt ellenállhatatlan művésszé és független alkotóvá. Viszont a drogfüggőségével és a saját lelki sebeivel is meg kell küzdenie, ami nem mindig szép vagy méltóságteljes. De van annyira öntudatos, hogy amikor a kapcsolatait és a testi épségét veszélyezteti mindez, segítséget kérjen. Nagyon sokat dolgozik azon, hogy felérjen a benne rejlő lehetőségeihez és kiteljesedhessen. Ez az erő, hitelesség és kitartás teszi őt ellenállhatatlanná.

Camilla feleség és családanya. Emiatt sokan talán lemondanának róla, mint feministáról, de ez óriási hiba lenne. Mert pontosan tudja, hogy ki ő és mit akar és senki és semmi nem állíthatja meg őt, ha arról van szó, hogy elérje a célt, amit kitűzött maga elé. A regény úgy írja le őt, mint egy természeti erőt, amivel számolni kell. Bárki bármit is gondolna egy rocksztár feleségéről, azt nem fogja megtalálni benne: ő tudja, hogy nem kell híresnek vagy gazdagnak lenni ahhoz, hogy értéke legyen, hogy neki is helye legyen a csapatban. A férje küzd az egyre növekvő nyomással, ami rá nehezedik és a függőségével, Camilla pedig ott áll mellette rendíthetetlenül és bízik abban, hogy az ő tartása, ereje és kitartása elég lesz kettejüknek is. Ő érti, hogy van, amiért érdemes küzdeni, ezért sosem futamodik meg a kihívások elől. Ezzel cáfol rá a gondolatra, hogy egy háztartásbeli feleség csak passzív lehet. A házasságuk nem azért éli túl, mert elkerüli őket a kísértés, a problémák, hanem azért mert ő nem csak felismeri, hogy milyen áldozatokat követel az álma, de egymás után meg is hozza őket a családjáért. A férjét megtanulja elfogadni a hibáival, gyengeségeivel együtt, miközben tisztában van a sajátjaival és folyamatosan dolgozik önmagán és a kapcsolatukon. Nem azért, mert ezt várják tőle, hanem mert ő vállalja a választása következményeit. Az ő eltökéltsége és munkája mutat példát a társának, hogy megtegye ő is a magáét. Annak ellenére, hogy Daisy milyen közel áll a férjéhez, nem úgy közelít felé, mint ellenséghez, hanem mint egyik nő a másik nőhöz. Látja az ő küzdelmeit, fájdalmát és segít neki. Minden ami a család, szeretet, odaadás, az Camilla.

Karen gyerekkora óta csak zenélni szeretne. Nem akar feleség, anya lenni, nem akar kötöttségek között élni. Őt a szakmai siker hajtja: tisztában van a tehetségével és azzal, hogy egy férfiak által dominált szakmát választott. Azt szeretné, ha a munkája, nem pedig a neme határozná meg őt. Szeretné, ha elismernék, tisztelnék azért, aki. A külseje egy kontraszt Daisy megjelenésével szemben: ő nadrágban és leginkább fekete garbóban jelenik meg. Amellett, hogy ezzel megidézi többek között Gloria Steinem, vagy épp Ali MacGraw visszafogott stílusát, a professzionalitást is előtérbe helyezi és következetesen elutasítja, hogy mások szerint hogyan is kéne kinéznie egy nőnek. Nagyon tudatos, mikor mit csinál, hogyan öltözködik, viselkedik a hírnevének megőrzéséért, és azért, hogy a munkája ne a magánéletéről szóljon, vagy arról, hogy ő nő. Karen az, aki leginkább felszólal a többi nőért is, és az ő karaktere foglalkozik leginkább a feminizmus második hullámának problémáival: a hagyományos nemi szerepek változásával, a munkához való joggal, reprodukciós jogokkal. Amikor teherbe esik, amellett érvel, hogy az apa és az anya szerepe egyenlőtlen. Mint nő, nem áll előtte az út, hogy kiteljesedjen a szakmájában számára negatív következmények nélkül. Ő nem lehetne anya csak a hétvégéken, nem hagyhatná valaki másra a gyermeket, amíg ő a saját álmait eléri. Vagyis neki nem elérhető a klasszikus apa szerepkör. Ami a zenésztársának, Billy-nek működik, neki nem, mert anyaként nagyobb elvárásokkal, felelősséggel és következményekkel kellene szembenéznie, így ő komoly választás előtt áll. Sajnos amikor meghozza a döntést, teljesen magára marad a vele, mert számára luxus nem tudomást venni a hatásairól. Bár teljesen más értékrendjük van, Camilla és Karen között egy megértő, támogató kapcsolat alakul ki. Ez segíti át végül őket a nehézségeiken. A beszélgetés köztük, miszerint nekik teljesen másra van szükségük, hogy ugyanúgy kiteljesedhessenek, tökéletes példa a női összetartásra. Az teszi gyönyörűvé a kapcsolatukat, hogy ítélkezés nélküli megértésre épül. Az ő történetük mutat rá, hogy a nők milyen nehéz választás előtt állhatnak, mikor egyik lehetőséget fel kell áldozzák a másikért.

Ezek a nők megmutatták nekem, mekkora erő van a női létben. A saját érzéseimet, problémáimat, örömeimet látom bennük tükröződni. Közben arra emlékeztetnek, hogy nem vagyok egyedül és mennyit ér a többi nővel ápolt kapcsolatom.