Accio Libris!

Természetesen láttam, hogy megjelent a sorozat, mégsem tűnt számomra emészthető történetnek. Hiszen gyerekek ölik egymást kényszerből egy arénában a köznép szórakoztatására… Hogy őszinte legyek, nem gondoltam, hogy képes lennék befogadni mindezt. Viszont olyan emberként, akinek már egészen fiatalon szegénységgel, kiközösítéssel és traumával kellett szembenéznie, egyre inkább elkezdett motoszkálni a fejemben a gondolat: hány ember szenved a világban, akiknek nincs választásuk, mint túlélni, ahogy csak tudnak? Az áldozatoknak pedig soha nem adatik meg az a luxus, hogy csak olyasmit kelljen átélniük, aminek a feldolgozáshoz elég érettek vagy tapasztaltak. Ha pedig mi, többiek elfordulunk tőlük, mert azt gondoljuk, túl érzékenyek vagyunk a problémáikhoz, a világ nem fog soha a jó irányba változni. Az ilyen történeteknek pont ez a lényege, hogy odanézzünk. Hogy kitörölhetetlen képet kapjunk az ember által véghezvitt és elszenvedett borzalmakról. Egyrészt azért, hogy időben felismerhessük, ha nem a jó irányba haladunk, másrészt pedig azért, hogy ahogyan csak tudunk, a magunk módján és szintjén segíthessünk azoknak, akik szenvednek. (Tudom, idealista vagyok. Már nem naiv, de még idealista…) Így egy nap, amikor úgy éreztem, épp elbírok lelkileg egy ilyen történettel, leültünk a férjemmel az első film elé, egymás kezét fogva. Miután végignéztük, már meg is vettük az e-könyveket és a következő négy nap alatt el is olvastuk mindet, Panem pedig azóta sem eresztett el.

Ennek oka az élénken megrajzolt karakterek, az aprólékosan kidolgozott és felépített világ és amilyen személyessé tette Collins a történetet azzal, hogy végig a főhős lencséjén keresztül látjuk, mit is jelent pontosan Panem valósága az ott élők számára. Ez soha, sem a megjelenésekor, sem ma nem volt egy átlagos ifjúsági sorozat. Kezdjük azzal, hogy egy kimondottan erőteljes főszereplőt kapunk Katniss Everdeen személyében. Most természetesen nem a fizikai állóképességéről beszélek, annak ellenére, hogy az is figyelemre méltó. Inkább arra gondolok, milyen mélységeket, mennyi réteget kapott a karakter. Attól lesz végtelenül emberi és intenzív a személyisége, hogy annak a rendszernek a lenyomata, amiben él. Ez nem teszi őt feltétlenül szimpatikussá, de az ő személye remekül megtestesíti a körzetekben uralkodó hangulatot: zárkózott, bizalmatlan, indulatos, mindig a legrosszabbat feltételezi mindenkiről, olykor teljesen elvakítja a dühe, nehezen mutatja ki az érzéseit vagy alakít ki kapcsolatot másokkal. A maga köré felhúzott fallal védekezik és éli túl… Emellett olyan ember, akire számítani lehet: már gyerekként felelősséget vállal másokért, keményen dolgozik, megtanul vadászni, hogy a családja és a barátai ne éhezzenek, azokat védi, akik a legsebezhetőbbek. Tiszteli a hozzá hasonló harcosokat és védelmezőket: nem hagy hátra senkit. Együttérző és a jég hátán is megél. Ezért is van esélye a viadalon, mert kiismeri magát a természetben, kiváló íjász, az éhínség pedig megtanította, hogyan élje túl a legembertelenebb körülmények között is, hogyan aknázza ki a képességeit nem csak a maga hasznára, de másokéra is. Katniss erkölcsi tisztasága, könyörületessége és bátorsága teszi őt a forradalom jelképévé. A kezdetben dróton rángatott, tehetetlen kislány felnővén már felismeri, kik az igazi ellenségei. Keresi a saját hibáit és tudatosan fejlődik. Így lassan, de biztosan elkezdi komolyan játszani a játékot: végül már nem csak egy bábu lesz, hanem beletanul a politikába, megtévesztésbe. Megérti, hogy a dühe, amit jelenbeli rendszer kivált, nem teheti vakká a jövő felé tekintve. Így végül eljut arra a pontra, mikor racionális döntést hoz, a személyes harca fölé emelve a közérdeket és akár az életét is odaadná egy jobb Panemért.

Ami miatt Katniss nagyon egyéni főhős, az az, hogy – a harmadik könyv címével ellentétben – szembemegy az unásig ismételt, “kiválasztott” sémával. Neki nincs különleges képessége, emberfeletti ereje, nem egy felsőbb hatalom vagy egy jóslat emeli ki őt a tömegből. Ő a választásai miatt válik hőssé: ő választja, hogy akár az életét is feláldozza a húgáért a 74. viadalon, amire önként jelentkezik; ő választja Rue-t szövetségesnek és ő dönt úgy, hogy megadja neki a végtisztességet; ő dönt úgy, hogy inkább megöli magát, minthogy engedelmesen meggyilkolja a társát; ő választja az engedetlenséget a Kapitólium felé. Az ilyen választások, még ha lehetetlennek is tűnnek a következményeik miatt, ösztönzően hatnak Panem lakóira, hogy ők is meghozzák ezeket a döntéseket, hogy megkezdődhessen a forradalom. Katniss abban az értelemben sem “kiválasztott”, hogy folyamatosan manipulálják, félrevezetik és használják őt a különböző politikai erők. Ő nem is akar vezető vagy jelkép lenni. A forradalmár szerepköre sem volt számára nyilvánvaló: amikor nem akart ölni vagy amikor gyászolt, az nem arról szólt, hogy milyen változást indíthat el, hanem arról, hogy kit nem akart megölni és kit gyászolt. A Poszáta szerepköre érezhetően kényelmetlen és erőltetett számára, ahogyan többször ki is emeli, nem is gondolja alkalmasnak rá magát. Viszont egy ember kevés lenne, hogy megdöntsön egy rendszert, társadalmi változást hozzon és eltöröljön hetvenöt évnyi romboló beidegződést. A kiválasztott séma túl kevés teret ad az összefogó, együttes megmozdulásoknak, a tömeg erejének. Katniss csak egy ember, aki egyedül, önmagában semmire sem menne. Viszont őt a nép kvázi demokratikus módon választja jelképnek, ez ellen már senki nem tud tenni, és ennek az ereje adja a megmozdulások alapját. A forradalom így lesz mindenkié. Katniss csak a legvégén visz véghez egy igazán, tudatosan forradalmi tettet Panemért.

De nem csak az ő karaktere emlékezetes, hanem a többieké is: Primrose koraérettsége, Gale dühe, Haymitch antihős jelleme, a mély megértés közte és Katniss között, Cinna kifinomult, csendes forradalma, az Effie-ben feszülő belső konfliktus, az ő mélyen elnyomott majd lassan felszínre törő embersége, Plutarch keserű bölcsessége és ravasz stratégiája egytől egyig tovább mélyítik a történetet. Számomra mégis Peeta a legkedvesebb szereplő: az ő erejét az a szelíd lázadás adja, ahogyan kedvességgel és ésszel válaszol az agresszióra, és ahogyan megőrzi a legnagyobb horror közepette is a tisztaságát, a jóságát. Neki minden mozdulata azt sugallja: maradj ember az embertelenségben! Ő a kenyér egy éhező világban, a szeretet és a remény. Róla még írok, de most úgy érzem, ennyi elég…

A szereplők semmit sem érnének a világ nélkül, amiben elhelyezi őket a szerző. Suzanne Collins pedig minden elismerést megérdemel Panem világáért, amiben láthatóan nincsenek véletlenek. Nincsen felesleges kitérő vagy túlzó leírás. Bár túl nyersnek tűnhet a nyelvezetet, amit Collins használ, de a lényegretörő írásmóddal oda irányítja a figyelmet, ahová ő akarja. Az emberi gonoszságra, a háború és a média kegyetlen természetére. Elmondja, hogy néha el kell veszítened egy csatát, hogy megnyerd a háborút, de azt is, amit előtte kevesen: hogy milyen borzalmakat kell átélned és milyen elképzelhetetlen fájdalmakat elviselned, mikor elveszíted azt az egy csatát. Hogy a béke önmagában még nem jelent  megváltást.

Panem világa tökéletes példája a kapitalizmusnak. Na, nem az elméleti kapitalizmusról beszélek, hanem inkább annak a verziónak a továbbgondolásáról, amiben mi is élünk: amit inkább az egyenlőtlenség jellemez, egyre növekvő szakadékkal a legmélyebb szegénység és az elképzelhetetlen mértékű gazdagság és pazarlás között. Ahol még annyira sincs esélyegyenlőség, mint a piacgazdaság előtt, mert annak érdekében, hogy a csúcson lévő pár ember lefölözze a hasznot és olyan vagyont halmozzon fel, ami mellett országok törpülnek el, jelentéktelenné tették a teljesítményt, értéktelenné a munkaerőt. A nyomort és fényűzést pedig érdekesen vegyítette Collins a történelemből már jól ismert, és a jelenkori szórakoztató-, és befolyásoló eszközökkel. Római kori gladiátorharc, lovaskocsis bevonulás újkori, válogatott helyszíneken, tudományosan létrehozott élőlényekkel, a bajnokokat üldöző pályával és a legkülönfélébb médiafogásokkal. Plusz olyan ókori filozófiai tételek elevenednek meg mindezek mellett, mint a “kenyeret és cirkuszt” vagy az “oszd meg és uralkodj”. A halálbamenők köszönthetik Caesart, majd irány az aréna. A terep és a körülmények minden évben mások, de ami mindig ugyanaz, azok a kamerák és az adományok, amik a felfelé mutató hüvelykujjat helyettesítik. A küzdelmet egy valóságshow vagy tehetségkutató műsorhoz hasonlóan sugározzák kötelezően egész Panemben: élőben látható sorsolással, bemutatkozó interjúkkal, az aréna legfontosabb eseményeit feltáró összefoglalókkal. Minden versenyző kap egy teljes felkészítő stábot, akik megreformálják a kinézetét, és próbálnak egy emlékezetes külsőt, megjegyezhető, eladható imidzset kialakítani neki. A korábbi győztesekből mentorok lesznek, akik kívülről segítik a versenyzőket. A “kiesett” versenyzőktől könnyes búcsút vehet egész Panem. Egyértelmű és látványos a jól időzített, teljes mértékben kontrollált propaganda, ami az egész országot manipulálja. De nem csak azt mutatja be, hogyan működik a marketing világa, hanem azt is, hogy így vagy úgy, de ennek mindenki elkerülhetetlenül a részese lesz: mint használója és mint elszenvedője.

Collins regényei relevánsak maradtak. Ahogyan eljutott a világunk az ókori gladiátorjátékoktól a valóságshow-k és a média világáig, úgy eljuthatunk Panemig is. Részben már ott is vagyunk. A ma emberét vagy az anyagiak hajszolása köti gúzsba, vagy az öli meg lassan, ahogyan forrásként használják a különböző fogyasztási cikkek megalkotásához, szállításához, reklámozásához. Mellette folyamatosan ki vagyunk téve a médiagépezetnek, ami lassan, de biztosan egyre fásultabbá tesz minket az igazságtalanság és szenvedés felé. De talán még nem késő, hogy eldöntsük: eleget teszünk a változásért és egy egészségesebb jövőképért?