2019. április 19.

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Margaret Atwood világszerte ismert regényét 1984-ben írta. Keletkezéséhez hozzájárultak a szerző tapasztalatai a Vasfüggöny által kettészelt Berlinben, és az ott érzékelt bizalmatlan, fojtogató, embertelen légkör. Ennek ellenére ez a kötet absztrakt, eltúlzott, szimbolikus módon reflektál nem csak a hidegháború korára, a múltunkra, hanem a jelenünkre is. Ebben a fiktív jövőben az Amerikai Egyesült Államok lakossága vegyi szennyezések és háborúk hatására haldoklik. Ennek egyik tünete az újszülöttek számának drasztikus csökkenése, és az egészséges utódok rémisztő aránya. Az országban tapintható a kétségbeesés, mindennaposakká válnak a gyermekrablások, és egyre rémisztőbb az általános közhangulat. Majd egy nap alatt végbemegy egy puccs, melynek során a nők jogfosztottá válnak, színre lép egy új sereg és a vallási fanatizmus alapjain, a szülőképes nők vállaira támaszkodva megalakul Gileád.
“Nem csak egyféle szabadság létezik (…) Van szabadság valamire és szabadság valamitől.”
Ebben az államban elméletileg a legnagyobb érték a termékenység. Az ehhez kapcsolódó szerepe nyomán minden nőt besorolnak egy csoportba. A férfiakat pedig a hivatásuk, jogi-, és anyagi helyzetük határozza meg. Ez egy patriarchális, hierarchikus rendszer, amiben a nő edény lesz, aki melegen tartja, megvédi, körbeveszi a férfit, aki folyadékként kitölti a teret benne, értelmet adva a létezésének. Gileád kifordított világában megszállottjai az utódlásnak: a szülés és a gyermeknevelés az érdemek, amik a nőket meghatározzák. Ezeket az értékeket az állam monopolizálja, de érezhetően nem építi, hanem inkább túszul ejti a jövőt. Erőszakot szenvednek el a nők, mikor megfogannak a gyermekeik és erőszakkal választják el közvetlenül szülés után az anyákat az újszülötteiktől.
Itt valamilyen módon mindenki uniformizált, senki sem tud kitűnni, vagy eltérni a szereptől, amit ráosztottak. Az ország nagy része arctalan, névtelen tömeggé válik, amely elosztja az egyének közt nem csak a rendszer bűneit, de a végrehajtást is. Az egyenruha nem csak jelkép, meghatározás, hanem a kontroll eszköze is. A vezető elit nem úgy tekint az állampolgárokra, mint emberre, hanem felosztják őket a funkciójuk és ennél fogva a hozzájuk való viszonyuk szerint. Nem lehet többé szavuk, beleszólásuk a közügyekbe. Olykor még saját nevük sem lehet. Ez kegyetlen, de sajnálatosan hatékony módja az identitás elnyomásának. Atwood így mutatja be nekünk, milyen embertelen, ha csoportosítják az embereket aszerint, mit adhatnak, mit lehet elvenni tőlük vagy milyen szerepük van egy gépezetben.

A szülési rituálé végén a feleség a szülő szolgálólány helyére lép és anyává válik. Onnantól a társadalom szemében és olykor a családja, barátai, vagy a saját nézőpontjából tekintve is új ember lesz belőle: nem házastárs, nem nő, nem szexuális vágy tárgya, hanem nagybetűs ANYA. Ez ad értelmet addigi üres, féltékeny, boldogtalan lényének. A helyzet fonákja, hogy itt szex, terhesség és szülés nélkül vált anyává. Ezt Gileádban a tisztaság és erkölcsi magaslat eléréseként értelmezik. Ott az anya szent, felette áll a testiségnek és az ő kezében a jövő. A gyermeke lesz a legfontosabb kapcsolat az életében. Fontos kérdés ez után, hogy kihez kötődik érzelmileg, testileg, szellemileg a férj? Ki az igazi partnere? Furcsa módon a Parancsnok nem a nejével, hanem a szolgálólányukkal próbál kialakítani egyenlőnek tűnő, partneri kapcsolatot. Bíztatja, hogy beszéljen, gondolkozzon szabadon, jobban beengedi az életébe, de valójában a saját korlátain belül értelmezi ezt a viszonyt. Az ő fantáziáját kell életre kelteni, az ő szabályai szerint történik minden. Nem ismeri vagy szereti a lányt igazán, bármilyen kedvesnek tűnjék is. Nem érdekli a sorsa, vagy a veszély, amit rá hozhat. Nem törődik a következményekkel. Végig csak azt látja benne, amit számára megtestesít: vágyainak tárgyát. Az illúziót, miszerint a puszta létezésének egyetlen oka, célja és öröme a parancsnokának kiszolgálása. Egy játékszernek tekinti csupán, amin be lehet kapcsolni a csodálat gombot. Ez mindent elmond arról, milyen az, amikor valakit tárgyiasítanak, használnak.
A nők uniformisának színei mutatják a rendeltetésüket. Ettől lesz Gileád Máriák, Magdolnák és Márták világa. A feleségek kék ruhája áll szemben a szolgálólányok skarlátvörösével, ahogyan a hideg a meleggel, az erkölcs a bűnnel, a nyugalom a dühvel, a ridegség a szenvedéllyel. Ez jelképezi azt, mennyire megosztottak a nők szerepüknél fogva. Egy világ választja el őket egymástól. Az egyiket elismerik, látszólag tisztelik de nem vágynak rá, míg a másik ugyan vágyott, de mélységesen megvetett. A szolgálólányokat tárgyiasítják a férjek, miközben a hitvesüktől testileg teljesen eltávolodnak. A feleség élete értékes, mégis haszontalan, a szolgálólányoknak csak a termékenységük adja az értéküket, de minden más részük (testük, lelkük, gondolataik) felesleges. Mindegyik szín rámutat, az illetőnek milyen viszonya van a férfiakkal, legyen az a cselédek jelentéktelen szürkéje, a kiképzők katonás khakije, a feleségek szűzies kékje, vagy a szolgálólányok figyelemfelkeltő pirosa. A Parancsnokok feketéje foglalja magába és nyeli el az összes többi színt. Ez a fekete hatalma, ami életről és halálról dönt, jelképezi a vallást, tudatlanságban tart és uralja az éjszakát.
“Nolite Te Bastardes Carborundorum!
Ne hagyd, hogy a gazemberek legyűrjenek!”
Ez nem jelenti azt, hogy Gileád a férfiak világa: ezek az előnyök csak egy vékony rétegüknek szólnak. Ennél a pár kiváltságosnál van minden erő, a teljes hatalom. Ahol a testiség, a szeretet luxuscikkekké válnak, az egynemű-, vagy a kasztokon átívelő kapcsolatok tiltottak, a meddőség törvény által büntetett, a hétköznapi férfiak ugyanúgy elnyomásban élnek, mint a nők. Még csak rá sem nézhetnek egy lányra, ha nem engedhetik meg maguknak anyagilag. Félelem irányítja a népet: attól, hogy hova tekintenek, mit mondanak, mit tesznek vagy mit mulasztanak. A mozdulatlanság ellenére állandóan feszül az érdekellentét a házastársak – szeretők, férjek – apák, meddőség – termékenység, hatalom – szabályozás között. Ez nagyon pontosan bemutatja, ha a társadalom szinte paranoiásan csak az utódnemzésre koncentrál, a legtöbb ember (különösen, de nem kizárólagosan a nők) szabadsága csorbát szenved.

Ahol elméletileg mindenki nyer, gyakorlatilag mindenki veszít, ha mindent egyetlen célnak kell alárendelniük. Bár adott csoporton belül megfigyelhető az összetartás, egymás védelme, segítése, de azon kívül kegyetlenül megbüntetik egymást, ha valakit sérelem ért, függetlenül attól, valójában ki okozta azt. A főhősnőt leginkább úgy kezelik a házban, ahol él, mint akit meg kell regulázni. Mint egy gyereket, aki nem ért semmit. Kritizálják őt a bűne miatt, hatalmat gyakorolnak felette, miközben féltékenyek a fiatalságára, születendő gyermekére. Nem hallgatnak a figyelmeztetésre: ha egyik embernek sérülnek a jogai, nem jelenti azt, hogy a másik megőrizheti őket. Amíg nem azt nézzük, mi a közös bennünk, hanem azt, mi választ el egymástól, mindenki kiszolgáltatottabbá válik.
“Mi voltunk azok, akik nem szerepeltünk a lapokban. A nyomtatott szöveg peremén, a fehér margókon éltünk.”
A történet olyan emberekről szól, akik kategorizálják, tárgyiasítják embertársaikat, olyanokról, akik nem segítenek egymásnak, olyan privilegizáltakról, akik azt gondolják, ők többek másoknál. Az ő üzenetük az, hogy mi történik akkor, ha nem kezelünk mindenkit egyénileg úgy, mint önálló embert, bárhol helyezkedjen el a nemek, a termékenység, az osztályok skáláján. Akár úgy olvassuk ezt a történetet, mint egy lehetséges jövőt, vagy a felnagyított jelent, vagy mint egy rémálmot, ami nem valósulhat meg, arra tanít, hogy maradjunk emberek, merjünk remélni és vigyázzunk egymásra. Hogy az életünk ne ebbe az irányba változzon. Ne szegjük le önként a fejünket, nézzünk szét, figyeljünk oda a nagyvilág eseményeire!
Nem olyan extrém a jelenünk, mint Gileád asszonyaié, de nagyban függ attól, hogyan bánunk egymással, hogyan reagálunk a jogrendszer repedéseire, mások érdekeinek csorbulására. Nincs semmi: szexuális orientáció, rassz, kor, nem, osztály, világnézet, ami jobbá tenne minket másoknál. Ezt a cselekedeteink és a választásaink határozzák meg. Dolgozhatunk együtt, egymásért, vagy hagyhatjuk, hogy a megosztottságunkat kihasználva eluralkodjon a  zűrzavar, veszélybe sodorva mindenki jövőképét. De van egy szint, ami alatt megmaradunk annak, akik vagyunk, ezt nem vehetik el tőlünk. A főhősnőhöz hasonlóan fordulhatunk empátiával mások felé, kereshetjük az emberi vonást a szörnyetegekben is. Így őrizhetjük meg a lényünket...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése