2020. december 18.

Étel és irodalom

Az ételek és az italok nem csak alapvető szükségletet jelentenek számunkra a túléléshez, hanem (szerencsés esetben) élvezeti értéket is képviselnek az életünkben. Ezért az öltözködésünkhöz, barátainkhoz és az otthonunkhoz hasonlóan rendkívül sokat árul el rólunk az, mit és hogyan veszünk magunkhoz. Attól kezdve, hogy honnan jöttünk, hogyan definiáljuk magunkat, milyen az anyagi helyzetünk, mit tartunk fontosnak, egészen odáig, hogy hol helyezkedünk el a társadalmi hierarchiában. Az olvasmányainkban egy olyan jelenet, ahol valaki elkészít, felszolgál vagy elfogyaszt valamit, remek alkalom arra, hogy az író kifinomultan információt csepegtessen az olvasónak, miközben megtölti a lapokat étellel élettel. Az adott szereplő személyiségjegyeiről, körülményeiről, prioritásairól, vagy a felépített világról, kultúráról, vallásról, szociális kapcsolatokról mondhat ez többet bármilyen direkt beszélgetésnél. Általánosságban vagy csak az adott pillanatban is. Az, hogy a karakter mennyire mozog otthonosan a konyhában, utalás lehet arra nézve, az illető mennyire tapasztalt, türelmes vagy épp hozzáértő, vagy az ízlése mennyire szofisztikált. Az ennivaló elkészítésének a módja is üzenet lehet arról, mennyire magabiztos valaki vagy épp mennyire képzett. Az is fontos eleme ennek, hogy ki és hogyan tálalja fel az adott fogást. Ez megmutathatja két ember viszonyának esszenciális lényegét. Egy ilyen jelenet lehet szimbolikus, direkt vagy stílusos eszköze egy szereplő bemutatásának, a történetet viheti előre vagy épp egy, a háttérben zajló folyamatot mutathat be. Ma megkíséreltem összeszedni, milyen jelentősége van az irodalom láthatatlanul állandó szereplőinek: az ételeknek és italoknak.

2020. november 27.

Mary Ann Shaffer & Annie Barrows: Krumplihéjpite Irodalmi Társaság

Juliet Ashton a második világháború utáni új világban, Londonban keresi a helyét. Elvesztette az otthonát, legtöbb emléktárgyát, köztük szeretett könyveit. A háború megsebezte, pusztítással teli rémképek gyötrik a város ostromáról. A város maga is csupa rom, hamu, sokkoló történetek gyűjtőhelye, tele hozzá hasonló emberekkel, akik a megváltást keresik. Könnyítene mindenki a lelkén, de nem tudják, merre induljanak el ehhez. Hogyan léphet tovább az ember ilyen élmények hatása alatt? Miután megtörtént az elképzelhetetlen, hol lehet megtalálni újra a normalitást? Szabad egyáltalán jól érezni magukat? Lehetséges izgalmat, munkát, szerelmet keresni egy világégés után? Emlékezni fontosabb vagy felejteni? A megoldás egy levéllel veszi kezdetét a Csatorna-szigeteki Guernsey-ről, egy idegentől, aki egy könyvet keres. Az író másik kötetét Juliet korábban eladományozta. Mivel abban benne volt a neve és címe, az új tulajdonos felveszi vele a kapcsolatot. Levelezni kezdenek, nem csak Dawsey-val, de a férfi barátaival is a szigetről. Lassan feltárul a lány előtt egy kis közösség színes históriája a német megszállás idejéből, amelyben szerepet kap egy ellopott malac és egy fiktív olvasókör. Ami egyszeri ürügyként indult, rendkívül gyorsan növi ki magát valami mássá és a túlélés záloga lesz a klub számára. Juliet ihletet keres új könyvéhez, ezért Guernsey-re utazik, hogy megismerkedjen személyesen is a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság tagjaival és elképesztő történetükkel.

2020. november 13.

Ms. Havisham és a megállított óra

Időnként mindannyian vágyunk arra, hogy az idő álljon meg, hogy egy gyönyörű, illékony pillanatban maradhassunk. Mivel ez nem lehetséges, kincsként őrizzük ezeket a pillanatokat a lelkünk mélyén, időnként felidézzük őket, így kapaszkodunk a boldogság, nyugalom vagy szépség múlandóságába. De sajnos ezeknél erősebb érzés a félelem, ami születésünktől kezdve folyamatosan nevel, formál minket. Az, hogy elevenen emlékszünk a fájdalomra, a traumatikus eseményekre, megvédhet minket attól, hogy újra át kelljen élnünk őket. A természet különös fintora, hogy sokan benne ragadnak olyan pillanatokban, amiket mindenáron felejteni szeretnének, mert rettenettel, félelemmel tölti el őket, míg az örömteli idő kifolyik a kezeik közül. Charles Dickens megalkotott egy különleges, egyéni karaktert, Miss Havishamet, akinek az élete egy számára fájdalmas, drámai pillanatban megrekedt.

2020. október 30.

Charles Dickens: Szép remények

Londoni utam egyik legemlékezetesebb pillanata volt, mikor Charles Dickens házában álltam és két réz palackot néztem. Csak akkor tudtam meg, hogy Dickens szülei az adósok börtönébe kerültek, így a tizenkét éves Charles kénytelen volt egy fénymázműhelyben dolgozni. Heti hat shillingből tartotta el magát és támogatta családját. Pár évvel később a család anyagi helyzete stabilizálódott egy örökségnek köszönhetően, de a szülők akkor nem hagyták, hogy fiuk azonnal felmondjon. Ez örök nyomot hagyott Charles lelkében és sosem bocsátotta meg nekik. A már említett palackokat mindvégig megőrizte, hogy emlékeztessék arra, honnan jött, mi mindent élt át. Arra, hogy mindig gondoljon a nála kevésbé szerencsésekre. Dickens felnőttként sem érezte magát sosem teljes anyagi biztonságban, szégyellte a múltját, neheztelt a szüleire. A pénz, a szegényég, a munkakörülmények, a nyomor íróként állandó témáivá, védjegyévé váltak. 1860-ban pedig írt egy történetet egy fiúról, akinek rettenetes gyermekkora van, ütik, bántalmazzák, így nem mer bízni az emberekben, fél szeretni, és annak az ambíciónak rendel alá mindent, hogy minél messzebb kerüljön ettől az élettől. Felejteni akar és másokat nyom lefelé azért, hogy ő minél feljebb juthasson. Közben beleszeret egy gyönyörű lányba, akit arra neveltek, hogy szívtelen legyen. Ez a Szép remények.

2020. október 16.

Clarice Starling és a tárgyiasítás

„Megpróbálja elérni, hogy Buffalo Bill személynek, embernek tekintse Catherine-t. Azt hiszik, hogy magában meg kell fosztania a személyiségétől, tárgynak kell látnia, mielőtt nekiesne. A sorozatgyilkosok mondanak ilyesmiket a börtöninterjúkban, legalábbis egy részük. Azt állítják, olyan az egész, mintha egy babát szednének szét.”
Számomra ez az egyik legfontosabb idézet a könyvben, ami elsődlegesen a Buffalo Billként elhíresült sorozatgyilkosról és úgy általában a gyilkos és áldozat közötti lélektani folyamatokról szól. De nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogyan beszél a könyv Clarice és az őt tárgyiasító, maszkulin közeg kapcsolatáról. Ahogy egy gyilkos dolgát is megkönnyíti, ha áldozatát egy élettelen babának látja, ugyanúgy a tárgyiasítás minden formájának a lényege, hogy megfosszanak valakit az emberi mivoltától, hogy egyetlen eszközzé, egy darab hússá redukálhassák őt mindenféle lelkiismeretfurdalás nélkül. Legyen az pusztán a másik látványának élvezete, szexuális vágyak kiélése, vagy a saját örömök hajszolása, a másik fél személyisége, vágyai, érzelmei, személyes gondolatai, világnézete mind-mind hátráltató tényezővé válnak. Ha meglátod a másikban az embert, megismered a jellemét, sokkal nehezebb ízekre szedni vagy egyetlen funkcióra csupaszítani őt.

2020. október 2.

Thomas Harris: A bárányok hallgatnak

Vannak nagyon jó krimik, amik bemutatják napjaink nyomozási eszközeit, zseniális lélektani regények felejthetetlen harccal jó és rossz között, letehetetlen thrillerek, amiktől az ember olvasás közben éberen figyel minden zajra, és van A bárányok hallgatnak. A krimi műfajával leginkább az szokott lenni a problémám, hogy könnyen felborul az egyensúly a nyomozás és a szereplők bemutatása között és szárazzá vagy túl hiteltelenné válhatnak, a karakterek ellaposodhatnak, a thrillerek pedig könnyen átfordulhatnak egyszerű ijesztgetésbe. Ez a regény nem csak magába foglalja a felsorolt műfajok legjobb tulajdonságait, de kísérti az olvasót végig, amíg a kezében van a könyv, és még jóval azután is. Ez köszönhető Thomas Harris minden részletre kiterjedő figyelmének, haladó gondolkodásának és leírásainak, a valódi életből lopott emberi gonoszság mindent felülmúló ábrázolásának, a fő történet mellett finoman elővett, érzékenyen kibontott témáknak és a legapróbb vonásokig aprólékosan kigondolt, felejthetetlen, ikonikus karaktereknek.

2020. szeptember 18.

Michael Crichton: Jurassic Park


Michael Crichton 1990-ben jelentette meg nagy hatású könyvét, ami több olyan tudományos tételt helyezett fókuszba, amik egy napon akár valóra is válhatnak. Nem mintha ezeket célként kéne kitűzni magunk elé… A Jurassic Park történetét, koncepcióját és szereplőit nem hiszem, hogy be kell mutatnom, hiszen a filmek közismertek és a mai napig vonzzák a közönséget. A könyvet viszont sajnos úgy látom, nem olvasták sokan, pedig a szerző gondolatmenetét érdemes ebben a formában megismerni, annak ellenére, hogy a tudománytól inkább a fikció felé mozdul el az egyensúly benne. A Jurassic Park a sci-fi és a thriller műfaja között találta meg az arany középutat, aminek eredményeképpen egyszerre gondolkodtat el több szempontból is a világunkról, és szegez minket teljesen a székhez az izgalmas fordulatokban bővelkedő cselekményével.

2020. szeptember 4.

Fredrik Backman: Hétköznapi szorongások

“…a humor a lélek utolsó védelmi vonala, amíg nevetünk, élünk.”
Nem titok, hogy Fredrik Backman nagy kedvencem: Az ember, akit Ovénak hívnak, A nagymamám azt üzeni, bocs, az Itt járt Britt-Marie és a Mi vagyunk a medvék című könyveket egytől egyig imádtam. Mert bár mind másról szól és látszólag más témákat domborítanak ki, Backman rajtuk hagyta a saját, egyéni kéznyomát. Ezeket kilométerekről ki lehet szúrni, mégis kedvelhetővé, közvetlenné teszik a könyveit és azok szereplőit. Minden történetében megtanítja nekünk, hogyan keressük az embert, a szerethetőt, és az egyéni kifejezésmódot másokban. Bevezet a saját kis gondolatvilágunkból valaki máséba azzal, hogy minden egyes mozdulatukat, megnyilvánulásukat először leírja, majd egy új kontextusba helyezve újra megmutatja. Közben egyszerre nevetünk és könnyezünk rajtuk, tiszta szívből. Ezek után azt hihetnénk, nem ér váratlanul mindez a legújabb könyvét olvasva, de a pasas újra megcsinálta: könnyedén elhozta az év egyik legjobb olvasmányát és szorongva, de stabilan az eddigi legjobb Backman-élményt. Legalábbis számomra ez lett a legmeghatározóbb könyve, ami úgy érzem, a leginkább rólam és hozzám beszélt.

2020. augusztus 21.

Omid Scobie & Carolyn Durand: A szabadság nyomában

Egy vallomással kezdeném: gyakran szoktam történelmi dokumentumfilmeket nézni, leginkább a huszadik századra vonatkozóan. Így már többet is láttam, ami az angol királyi családdal foglalkozik. Emellett többek között olvastam Erzsébet királynőről, Diana hercegnőről és Margit hercegnő udvarhölgyéről is, hogy minél árnyaltabb képet kaphassak erről a témáról. Ezek után nem volt kérdés, hogy el szeretném olvasni ezt a könyvet, aminek segítségével a sussexi hercegi pár életének meghatározó eseményeibe nyerhetek bepillantást. Tovább csigázta az érdeklődésemet, hogy hónapokkal a megjelenés előtt tömegesen elkezdték egyesre értékelni a goodreads-en a kötetet, ami önmagában mutatja a sajtó esetleges befolyását a közvéleményre. Engem leginkább az érdekelt, mi vezetett a házaspár precedens értékű döntéséhez, miszerint visszalépnek a királyi családban eddig betöltött szerepüktől. Kicsit úgy jártam, mint azzal a bizonyos ajándékkal: kaptam is válaszokat, meg nem is, csalódtam is, és nem is.

2020. augusztus 7.

Jennifer Robson: II. Erzsébet ruhája

Ebben a könyvben Jennifer Robson elkalauzol minket a haute couture műhelyek világába, azon belül is Norman Hartnell nevezetes, londoni divatházába, ahol a világ egyik leghíresebb esküvői ruhája készült 1947-ben, Erzsébet hercegnőnek. Egyszerre fedi fel előttünk egy nagy hírű divatszalon titkait, a második világháborúból lassan magához térő világ mindennapjait, a jegyrendszer gyötrelmes valóságát, finoman szövődő barátságokat és három nőt, akik a veszteségeikkel küzdenek minden nap. Annt, aki szép lassan, alulról kezdve felküzdötte magát London egyik legjobb csipkézőjévé, Miriamot, aki a túlélte a ravensbrücki koncentrációs tábor elképzelhetetlen borzalmait és a korábban megszerzett, magas szintű tudását szeretné kamatoztatni, valamint Heathert, aki napjainkból visszatekintve próbálja megfejteni a nagymamája rejtélyes fiatalkorát. A királyi család épp csak villanásnyi időre tűnik fel, a történet alapja inkább a három főhősnő mindennapi, dolgos élete. A könyv történelmi fikció, valós személyek és történetek köré sző kitalált szálakat, alkalmat adva egy kis kutatásra az ábrázolt korról, eseményekről, emberekről. Ezzel tökéletesen kiszolgálta a műfaj lényegét: elvisz egy másik korba, másik országba, miközben az olvasó bővítheti saját ismereteit több területen is. Jennifer Robson összegyűjtött jól ismert tényeket a ruha készítését illetően, kiterjesztette a kutatását gyakran figyelmen kívül hagyott információkra, majd a saját képzelőerejével és kreativitásával gazdagította ezeket, hogy felhívja a figyelmet számára fontos témákra.

2020. július 24.

Amy Harmon: Homokból és hamuból

„Aki egy életet is megment, az egész világot menti meg” (Talmud)

Néha nehéz a történelmet igazán a magunkévá tenni. Tele van száraznak tűnő adatokkal, nagy számokkal, amiket az elménk fel sem foghat a maga teljességében. Ha azt mondjuk, emlékezni szeretnénk hatmillió emberre, lehetetlennek tűnik. Hogyan is emlékezhetnénk hatmillió személyre egyenként? Ez még a mi életünkből merítve is lehetetlen lenne, évtizedek távlatából meg aztán pláne. Ha látsz egy dokumentumfilmben egy halom ruhát, szemüveget, bőröndöt és tudod, hogy mindegyik egy-egy emberi életet jelképez, a szörnyűségét fel sem fogod, és egy idő után távolságot kezdesz tartani tőle. Látod a tömegsírt, de nem látsz mindenkit egyenként. De meg kell tanulnunk és értenünk a történelmünket, hogy felismerhessük a mintáit és elkerülhessük, hogy még egyszer ugyanaz megismétlődjön. A felejtés részben védelmi mechanizmusként működik, részben az ignorancia és arrogancia szüleménye. Ezek ellen az egyik legjobb módszer a történetek elmesélése. Egyetlen karakterben egy egész világ elférhet: szülők, nagyszülők, egyházközösség, muzsikaszó, hit, kétségek, félelmek, önvád. Nem csak az fontos, hogy emlékezzünk, hanem az is, hogyan tesszük. Hogy azt a hatmillió embert ne mellékszereplőkként ábrázoljuk, ne távolítsuk el őket a saját kultúrájuktól, szokásaiktól, és a közös fájdalmuktól. Ne eszközök legyenek arra, hogy bemutassák, milyen jót vagy rosszat lehet tenni velük. Mert az ilyen szereplőkkel együtt tanulunk, az egyéni történetekből kirajzolódhat a közös történelmünk.

2020. július 10.

A szerző, akit nem nevezünk nevén

Harry Potter számomra több, mint egy könyv. Annál nagyobb helyet foglal el az életemben. Gyönyörű emlékeim kötődnek hozzá. A varázsvilág az, ami többször is kiemelt engem a legmélyebb sötétségből. Csodálatos kapcsolatokat, barátságokat köszönhetek neki. Reményt, megnyugvást kaptam tőle, amikor ezekre volt szükségem. Ez nem csak egy kitalált világ, hanem egy hely, ami minden alkalommal azt üzeni: “Isten hozott itthon! Már vártunk. Itt elfogadunk és szeretünk úgy, ahogy vagy…” Ez a történet nekem egy valóságos áldás, megnyugvás, öröm, vigasz és egy olyan varázslat, amit nem tapasztaltam meg máshol. Nem sok ismerősöm van, aki osztja a lelkesedésem, vagy nem tart teljesen lököttnek azért, mert ennyire szeretem ezeket a könyveket, de nem egy barátságom vált szorosabbá, mert a másik pontosan megértette, mit jelent nekem mindez. Rokonlelkekre találtam, mikor elkezdtem online keresni másokat, akiknek ugyanolyan fontos a történet, mint nekem. Az oldalamon is elég nagy arányban megtalálhatóak varázsvilággal, a sorozat szereplőivel, egyes elemeivel kapcsolatos bejegyzések. A szobám is teljes mértékben tükrözi az érzéseimet: a Roxfort az otthonom, így az otthonom is egy kicsit a Roxfort lett már. A varázsvilág nem csak nosztalgia számomra. Formált engem, mint embert és része lett az identitásomnak. Jelentősége van számomra.

2020. június 26.

J. K. Rowling esszéje magyarul és a véleményem róla

2020. június 6-án J. K. Rowling a Twitteren reagált egy, a covid járvány idejére ajánlott, a menstruációval kapcsolatos oktatásról szóló cikk megfogalmazására a megszólított célcsoportját illetően, amivel teljesen felkavarta a kedélyeket. A helyenként erős reakciók után, június 10-én megírta a szóban forgó esszét, amiben ki szerette volna fejteni bővebben a nézeteit. Őszintén szólva engem sem hagyott hidegen ez az írás, amiről látatlanban azt gondoltam, végre megmagyaráz mindent, azután végre túlléphetünk ezen a kínos közjátékon. De minél többet olvastam belőle, annál inkább felzaklatott, pont azért, mert felszínesen olvasva nagyon is ésszerűnek tűnik, de ha az ember igazán belegondol bizonyos állításaiba, akkor kivilágosodik, mennyire félrevezető és manipulatív összességében ez az esszé. Nekem legalábbis sikeresen lerombolta a maradék illúzióimat is egy olyan emberrel kapcsolatban, akire korábban őszintén úgy tekintettem, mint példaképre. Olvasva ezt, látom magam előtt, hogy jószándékú és értelmes emberek is bólintanak rá, mert a többséget kevésbé érintő témáról van szó, ami miatt a legtöbb embernek nem feltétlenül van rálátása a tényekre. Pont abban áll a veszélye, hogy bizonyos félelmeinkre alapoz miközben félreinformál. De leginkább azért, mert egy olyan közszereplő tollából olvashatjuk, aki meghatározó alak milliók életében és akiről automatikusan jót feltételezünk a könyvei, életútja és karitatív tevékenysége miatt. Eddig ezek alapozták meg a hírnevét. De érdemes tudatosítani magunkban, hogy Rowling már nem az a segélyből élő nő, aki megírta a Harry Pottert. Mára elképesztő lett a hatalma, a vagyona és a befolyása. Ha közelebbről megvizsgáljuk ezt az amúgy összeszedettnek és empatikusnak tűnő írást, kilóg a lóláb. Azt előre szeretném leszögezni, hogy a reakcióm a saját, személyes véleményem. Ebben a témában laikus vagyok, így ez egyáltalán nem szakmai írás, csak egy cisz nő véleménye aki nem idegenkedik az internet használatától. Tőlem telhető alapossággal utánajártam minden felvetésnek, csak ez után foglaltam állást a kérdésben. Senki más véleményét nem szerepem elítélni, vagy meghatározni a témában, és nem ártó szándékkal írom ezt. Ez nem személyes támadás Rowling ellen, csak bekapcsolódás egy nagyobb beszélgetésbe. Mivel sehol sem láttam az esszét magyarul, így számomra az tűnt legjobb megoldásnak, ha lefordítom, utánanézek az állításainak, majd kulturált keretek között megírom a véleményem. Vágjunk is bele!

2020. június 12.

Erin Morgenstern: The Starless Sea

Ez a történet utánozhatatlan és semmihez sem hasonlítható élmény volt számomra. Ez egy absztrakt módon megírt világ könyvmolyokról könyvmolyoknak, ami azonnal magával ragadott, és amit szerintem mindenkinek magának kell átélnie. Mondom ezt azért is, mert a zseniálisan felépített, ötletes alapok ellenére voltak problémáim vele, ami részben alkati kérdés, részben pedig abszolút a preferenciámból adódik. Így, hogy elolvastam, már értem, miért láttam szélsőséges értékeléseket róla, miért ennyire megosztó ez a történet. Legtöbben vagy szeretik vagy nagyon nem. Én leginkább valahol középen állok, de sokkal jobban tetszett, mint nem. Ezért is próbálom megfejteni, mit jelentett számomra a Csillagtalan tenger és miért dúl bennem egy kisebb csata róla.

2020. május 29.

A fotózás és én

A fotózással a kapcsolatom azt hiszem, már születésem óta tart. Anyai nagypapám és édesapám is egész életükben fényképeztek. A papámnak saját sötétkamrája is volt, az összes képét ő hívta elő, nagyrészt fekete-fehérben. Apu pedig amióta csak az eszemet tudom, kimegy a természetbe fotózni, vagy épp minket, a virágait, életének különböző eseményeit örökíti meg nem csak képeken, hanem videón is. A nyolcvanas évek első felében születtem, mégis pár napos koromtól kezdve követhető ilyen formában is a gyerekkorom, sőt a családom élete a születésem előttről is. Kiskoromban rendszeres elfoglaltság volt a diavetítés apu képeivel, legyen szó mindenféle állatról vagy családi nyaralásról a Balatonnál. Így elmondhatom, mindig is szerves része volt az életemnek a fotózás.

2020. május 15.

Tara Westover: A tanult lány

Idén elkészült a könyvtár-szobám, amiről már évtizedek óta álmodoztam. Nagyon furcsa, hogy úgy tizenöt évvel ezelőtt, mikor elkezdtem megálmodni ezt a szobát, a teljes életterem egy ennél is kisebb helyiség volt, amiben nem is egyedül laktam. Gimnázium mellett kezdtem el dolgozni, gyorsétteremben, nevetséges fizetésért, de dolgoztam csomagolóként egy fűtetlen raktárban, tele-marketingesként, többek között szórólapoztam is. Ami ezekben a munkákban közös volt, hogy sosem voltam egyedül. Nagyon sok hozzám hasonló fiatallal találkoztam, akik mind tudták, mit jelent a hónap végén elfogyasztott rizses hús hús nélkül, a bűvészkedés a számlákkal, vagy épp az a választás, hazaadjunk-e a családnak még a diákhitelből is. Velük együtt találkoztam azzal a dilemmával, hogy mi a fontosabb: az oktatásom és vele együtt a jövőm, vagy az, hogy eljussak addig a jövőig fedéllel a fejem felett, étellel a gyomromban, ruhákkal a testemen. Közben büszkeséggel töltött el, hogy az egyik kedvencemet, A gyűrűk urát megvehettem a saját fizetésemből. Ezt a könyvet kétszer olvastam, mire be tudtam szerezni az első Jane Austen kötetemet is mellé.

2020. május 1.

A varázsvilág tökéletlensége

Előre szeretném leszögezni, hogy minden hibájával együtt szeretem a Harry Potter sorozatot. Tele van csodálatos gondolatokkal, az érdemei pedig vitathatatlanok. De szerintem lehet valamit szeretni és a hibáit is látni. (Ha Te nem szeretnéd ilyen kontextusban látni a kedvenced, találkozunk legközelebb…) Ha igazán belegondolunk a történetbe, a logikai bukfencek, következetlenségek egy idő után szemet szúrnak, ha érzékenyek vagyunk bizonyos témákra, mert esetleg a mindennapjainkat nehezítik, feltűnnek a problémás tartalmak is. Ezekkel kapcsolatban szerintem nem árt beszélgetést kezdeményezni, különösen, ha generációkat megmozgató és tanító írásról van szó. A sorozat több olyan elemet tartalmaz, ami felett gyermekként könnyű elsiklani, de felnőttként már nem annyira. Ha valaki szemén még ott ül a varázslat, talán nem is veszi észre a furcsa, kockázatos, esetleg riasztó elemeket a történetben. De ha egyszer már meglátta az ember, nehéz tovább ignorálni. Itt nem kisebb problémákról lesz szó, hanem számomra különös vagy zavaró tartalomról. Azt még elmondanám, hogy most a könyvekről beszélek, nem a filmekről. Lássunk is hozzá:

2020. április 17.

J. K. Rowling: Harry Potter and the Deathly Hallows

Nagyon furcsa érzés volt idén ezt a könyvet elolvasni. Az első felében mindig is nagy szerep jutott a reményvesztett, nyugtalan hangulatnak, izoláltságnak, frusztráltságnak, ami mintha csak a mai életet mutatta volna be egy globális vészhelyzet árnyékában. A normalitástól való távolodás, a belső feszültség növekedése, befelé fordulás, félelem a jövőtől, egy láthatatlan ellenség növekedése: csupa olyan érzés, ami most teljesen mást mond, mint amit akár fél évvel ezelőtt üzent volna a könyv. Harry-ékkel együtt lett olyan fojtogató érzésem a híreket olvasva, ami felborította a lelki egyensúlyom, ahogyan velük együtt kerestem a napfényt egy sötét erdő ágai között. Sokkal inkább éreztem a lelki folyamatok kidolgozottságát, átgondoltságát, ahogyan a szereplők félnek, mivé lesz az életük, miközben próbálják megőrizni azt, ami számít. Egyszerre van jelen az életükben a félelem, a szeretet, a reménytelenség, a megbocsátás és az emberi hibákból és nézetkülönbségekből adódó konfliktusok. Ez a könyv rávilágított, mekkora hatalom rejlik az emlékezésben: fontos megőrizni, milyenek voltunk, miért érdemes élnünk és miért érdemes meghalunk.

2020. április 3.

J. K. Rowling: Harry Potter and the Half-Blood Prince

A Harry Potter és a félvér herceg a legkevésbé akció-dús rész a sorozatban, egy csendes felvezetés a végső összecsapás előtt... Így ez a könyv leginkább a karakterekre, az ő fejlődésükre és a világépítésre helyezi a hangsúlyt. Ennek eredményeképpen egy nagyon átgondolt, kiforrott történetet kapunk, ahol egyensúlyban van az egyéni dráma, a korábbról beérett helyzet-, és jellemkomikum, egyfajta nosztalgikus hangulat és életigenlés. Szépen mesél az élet minőségéről, a legemberibb érzelmekről, a háború előtti csendről és a felnőtté válásról. Ennek szellemében Harry és Dumbledore kapcsolata kivirágzik. A professzor elkezdi komolyan felkészíteni tanítványát, és Harry végre érezheti, milyen, amikor egyenrangú partnerként, felnőttként tekintenek rá.

2020. március 20.

J. K. Rowling: Harry Potter and the Order of the Phoenix

A Harry Potter sorozat ötödik része talán a legnyomasztóbb. Gyásszal kezdődik és azzal is ér véget, közben pedig nem is olyan finom árnyalatait mutatja be a manipulációnak, igazságtalanságnak, médiabefolyásnak, izoláltságnak és korrupciónak. Mindezek miatt Harry korábban soha nem látott mértékben érez frusztráltságot és dühöt, ami rányomja a bélyegét a könyv hangulatára és a cselekményt is negatívan befolyásolja a sok hiba, amit hirtelen harag vezérel. Amit érez, és ahogyan viselkedik, teljesen jogos egy tizenöt évestől, aki amúgy is egyre nagyobb nyomás alatt van a jövője miatt, de ettől még nem kellemesebb olvasmány. De nem csak Harry általánosan negatív hangulata miatt nyomasztó ez a rész, hanem amiatt a már-már orwelli rendszer miatt, amit a sorozat leggyűlöltebb karaktere, Dolores Jane Umbridge hoz létre és nevelget nagy gonddal. Nem elég, hogy Harry szeme előtt ölték meg egy társát, majd visszaküldték szinte azonnal egy elnyomó családi közegbe, de az egész varázsvilág kifordul magából, következetesen tagadja szinte mindenki a traumáját és a jótetteit is. Ezt a nyílt elutasítást tetézi, hogy elzárkózik mindentől és mindenkitől, ami pluszban segíti az ellenlábasait.

2020. március 6.

J. K. Rowling: Harry Potter and the Goblet of Fire

Érzésem szerint a Harry Potter és a tűz serlege több értelemben is fordulópont a sorozat hangvételében, cselekményvezetésében és hangulatában. Ez a könyv olyan események sorozata, amiknek határozottan nem lenne szabad megtörténnie. Elméletileg a kviddics világkupán nem lenne szabad halálfalóknak a Ku-Klux-Klan stílusában muglikkal játszadozni és pánikot kelteni, nem lenne szabad egy negyedik, ráadásul kiskorú bajnoknak részt vennie egy életveszélyes tusán, a teljes minisztériumot és egy kiváló aurort sem lenne szabad egy elítéltnek kijátszania, a médiának nem lenne szabad mások jogait semmibe vennie vagy életeket veszélybe sodornia, a trimágus kupának nem lenne szabad a Sötét Nagyúr elé teleportálni a nyertest, Cedric Diggory-nak nem szabadna ilyen halált halnia, Harry vérét nem lenne szabad így felhasználni, és a mágiaügyi miniszternek nem lenne szabad visszaélni a hatalmával. De valami különös módon ez az őrület izgalmassá és feszültté tette ezt a részt. Az eredményeként pedig Harry testileg, lelkileg és pszichikailag is erősebbé vált, szert tett egy kis önbizalomra és a szerzett tapasztalatai ellenállóbbá tették az ellen, ami rá vár a későbbiekben. Mint minden nagyobb kihívás, ezek az átélt próbatételek is nyomot hagynak a személyiségében: pozitívakat és negatívakat egyaránt. Harry pedig átalakul kisgyerekből fiatal felnőtté.

2020. február 21.

J. K . Rowling: Harry Potter and the Prisoner of Azkaban

Ez a könyv az időről mesél. Az időről, ami elszalad és kiskamaszként elkezd kifolyni a kezeink közül. Mikor már nem a szövetségesünk, inkább ellenfelünk. Arról a pillanatról, amikor elfordulunk a jóságtól, szeretettől és átlépünk egy ponton, ahonnan nem marad visszaút. Azokról a percekről, amit elvesztegetünk azzal, hogy apróságokon vitatkozunk. A boldog, szívmelengető órákról, amik a barátaink körében telnek, vidáman, gondtalanul. Az éjszakákról, amit kiszolgáltatott állapotban töltünk, bízva mások jóindulatában és csak várjuk, hogy végre tovaszálljanak. A hasznos munkával teli napokról, amit egy nemes cél szolgálatába állítunk. A hetekről, amiket tanulással, fejlődéssel, gyakorlással töltünk. A kimerítő hónapokról, amik szembesítenek minket a saját határainkkal. Az évekről, amiket már sosem kapunk vissza, akkor sem, ha elvették tőlünk, és úgy sem, ha időnyerőt használunk. És főképp a le nem élt életről, ami talán sosem adatik már meg, amit nem tudtunk megosztani a szeretteinkkel. A múltról, aminek őrizzük a lenyomatát a személyiségünkben, a legjobb és legrosszabb tulajdonságainkban és a jövőről, amit annyira várunk és hiába próbálunk feltárni.

2020. február 7.

J. K. Rowling: Harry Potter and the Chamber of Secrets

Némileg bajban vagyok a titkok kamrájával, mivel ez a kötet számomra a sorozat leggyengébbje. Tele van következetlenséggel, logikai hibákkal, túl kényelmes megoldásokkal. De leszögezném az elején, azért, mert problémásabbnak tartom a cselekményvezetést ebben részben, egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem szeretem vagy nem tartom élvezhetőnek. Nem véletlenül lett ez az a sorozat, ami után visszanyúlok minden évben, különösen olyankor, mikor megnyugvást keresek. Mindössze arról van szó, hogy szerintem időbe telt, mire igazán beérett a történet és a karakterek is. Amit szeretek olvasni, az amúgy is jobban foglalkoztat. Ezért is van, hogy minél inkább belegondolok a történetbe, annál több logikátlanságot fedezek fel benne. Évek távlatából pedig máshogy látom már nem csak a második rész történetét, de a mondanivalóját és a lényegét is.

2020. január 24.

J. K. Rowling: Harry Potter and the Philosopher's Stone

Az ismerőseimmel ellentétben a Harry Potter sorozatot felnőttként ismertem meg, és sokáig nem a legmegfelelőbb kontextusban hallottam róla: úgy emlegették, mint egy mesét, amit a kisebb rokon gyerekeknek ajándékoznak. Mikor elkezdődött a kapcsolatom a leendő férjemmel, vele együtt elkezdődött egy másik, életre szóló kalandom a varázsvilágban is, amibe minden évben legalább egyszer belépek. Azóta már eltelt lassan másfél évtized, így számításaim szerint az idei lehet a tizenötödik olvasásom. Bár nem gyermekként kezdtem bele a sorozatba, de ezekben az években annyi változás következett be az életemben, amit számon sem tudok tartani. Ami változatlan, az az, hogy újra és újra felfedezem ezt a csodálatos világot, és még mindig tartogat meglepetéseket számomra. Mint a legjobb könyvek általában, ez is minden alkalommal mást ad (tegnapelőtt például Hagrid esernyőjével kapcsán ébredtem rá valami fontos tényre, ami felett korábban átsiklottam). Most épp azon tűnődtem el, mit aktivizál bennem ez a történet, ami miatt jóban-rosszban ezt a sorozatot veszem elő. Pontosabban megfogalmazva azon, vajon mitől varázsol el igazán Harry Potter története...

2020. január 3.

Markus Zusak: A könyvtolvaj


Egy olyan, már számtalanszor megírt eseményt, mint a második világháború vagy a holokauszt csak akkor érdemes újra elmesélni, ha tudunk a témában valami újat mondani. Rengetegszer olvashattuk, milyen borzalmakon mehettek keresztül azok a zsidók, akik először ki lettek rekesztve, majd mindentől megfosztották őket, bujkálni kényszerültek, vagy egy koncentrációs tábor poklába kerültek. De mit éltek át azok a németek, akik egy kegyetlen diktatúra szenvedő alanyai voltak? Azok, akik nem léptek be a pártba, vagy a seregbe, és ezért elvesztették a megélhetésüket. Akik az éhezés és szegénység mellett megélték, hogy a saját otthonukból háborús övezet lesz, miközben szomszédot szomszéd ellen fordít a hatalom és embereket kínozva vonultatnak végig az utcákon. Akik vállalták a veszélyt, hogy megmentsenek, elbújtassanak barátot, ismerőst vagy akár egy teljesen idegen embert. Ők is megtapasztalták a legnagyobb kegyetlenséget és pusztítást. Büntetésül azért, mert azt választották, ami a helyes.