Idén elkészült a könyvtár-szobám, amiről már évtizedek óta álmodoztam. Nagyon furcsa, hogy úgy tizenöt évvel ezelőtt, mikor elkezdtem megálmodni ezt a szobát, a teljes életterem egy ennél is kisebb helyiség volt, amiben nem is egyedül laktam. Gimnázium mellett kezdtem el dolgozni, gyorsétteremben, nevetséges fizetésért, de dolgoztam csomagolóként egy fűtetlen raktárban, tele-marketingesként, többek között szórólapoztam is. Ami ezekben a munkákban közös volt, hogy sosem voltam egyedül. Nagyon sok hozzám hasonló fiatallal találkoztam, akik mind tudták, mit jelent a hónap végén elfogyasztott rizses hús hús nélkül, a bűvészkedés a számlákkal, vagy épp az a választás, hazaadjunk-e a családnak még a diákhitelből is. Velük együtt találkoztam azzal a dilemmával, hogy mi a fontosabb: az oktatásom és vele együtt a jövőm, vagy az, hogy eljussak addig a jövőig fedéllel a fejem felett, étellel a gyomromban, ruhákkal a testemen. Közben büszkeséggel töltött el, hogy az egyik kedvencemet, A gyűrűk urát megvehettem a saját fizetésemből. Ezt a könyvet kétszer olvastam, mire be tudtam szerezni az első Jane Austen kötetemet is mellé.
A közösségi médiában gyakran találkozom olyan bejegyzésekkel, amik az edukáció fontosságát emelik ki, minden együttérzés vagy belátás nélkül azok felé, akiknek ugyanolyan fontos - vagy talán még fontosabb - lenne az érettségi, egy diploma, de nekik égetőbb és sürgősebb, hogy be legyenek fizetve a számlák, akár a jövőjük árán is. Sokaknak már ilyen fiatalon ez a felelősség nyomja a vállát, miközben a munkájukkal valaki más jövőjét építik, és pontosan tudják, hogy a megfelelő oktatás nekik talán soha nem adatik meg. A tanulásra nincsen mindenkinek egyenlő esélye. A tanulás egy lehetőség. Privilégium. Az oktatás megváltoztathatja egy ember életminőségét, a jövőjét. Kitörhet elmondhatatlan körülmények közül. Tara Westover megmutatja ebben a könyvben, milyen mértékű fejlődésre képes valaki, aki eszközként tekint a tanulásra, amivel tágíthatjuk a világunkat, egyénileg fejlődhetünk. Nem pedig arra, hogy lenézzünk vagy piszkáljunk másokat, akik előtt nem volt annyi lehetőség nyitva.
Ez a könyv nem csak egy memoár, hanem szökés egy káros gyermekkor traumatikus hatásai elől. Az állandó félelem és bizonytalanság-érzés miatt ez könnyen lehetne egy thriller vagy horror alapja is, de Tara írásának intelligens stílusa, és a mélységes tisztelet, ahogyan reagál a vele történtekre a kötet legerősebb aspektusai. Végigkísérhetjük, hogyan nyit a külvilágra, és azt, ahogyan ettől lassan, lépésenként megváltozik a korábban alkotott véleménye az életről, tudományról, a világról, önmagáról és a családja világnézetéről. A neveltetése szokatlanul beszűkült: családja mormon hit szerint, egy elzárt, kis közösségben, az édesapa szigorú, paranoid hozzáállásának az árnyékában él. Ő teljesen meg van róla győződve, hogy a kormány és minden állami szervezet (köztük az egészségügy) titkos összeesküvésének eredményeként fog eljönni a végítélet napja. Ezért a hét gyermeke közül a négy fiatalabbat nem engedi soha iskolába, és még közvetlen életveszély esetén sem viszik el őket orvoshoz. Akkor sem, mikor egy autóbaleset következtében az anyjuknak egyértelműen agysérülése van, vagy amikor az apjuk fél arcát elviszi egy robbanás. Mindennek tetejébe a birtokukon autóbontót üzemeltetnek, a gyerekek nap közben ott dolgoznak, legtöbbször mindenféle védőfelszerelés nélkül. Egy alkalommal Tarának torokgyulladás ellen ki kell állnia nyitott szájjal a nap – mint egyetlen lehetséges gyógyító forrás – felé nézve, télvíz idején. Egy másik esetben egy óriási, éles fém áll a lábába, amire a család nézetei szerinti megoldás az édesanya homeopátiás kenőcsei és pár szabadnap. Szerintem ez már kimeríti többek között a gyerekveszélyeztetés és hanyagság fogalmait is. Ezeken felül Tara elszenvedője a szellemi elnyomásnak, testi-, és lelki bántalmazásnak is, ami a fizikai sérüléseknél is rosszabb, és a hatásai maradandóbbak, ez az írásában is érződik.
„Az Úr megnyilatkozott előttem; hívott, hogy bizonyságot tegyek. Elégedetlen. Eldobtad az áldásait, hogy szajhaként áhítozd az emberi tudást. Felgerjedt a haragja ellened. Nem tart sokáig, míg utolér.”
Erre a történetre elsőre azt mondanám, hogy hihetetlen, nem csak az általa megélt tapasztalatok miatt, de amiatt is, ahogyan Tara a családjáról beszél mindezek után. Ahogyan be tudja mutatni, mennyire emberi mindenki a családjában, milyen összetett lehet minden egyes kapcsolat és benne külön-külön minden személyiség. A stílusa időnként nyers és egyszerű, különös tekintettel arra, milyen durva élményekről ír. Közben mégis élettel tölti meg a lapokat, amik csak sodornak magukkal. Bármilyen felkavaró lehetett számára a családjáról írni, olyan komplexnek és árnyaltnak mutatja be őket, amennyire csak telik tőle: a megszégyenítés, ignorancia, elhanyagolás és lekicsinyítés mellett megjeleníti ezeknek ez okát, rávilágít arra, hogy ezek nem feltétlenül táplálkoznak rosszindulatból. Mellette helyet kapnak a pozitív, szeretettel és kötődéssel teli momentumok is. Nem tagadja le, hogy értékeket is kapott az életmódjuk következményeként, miközben pontosan látja már a veszélyeit, problémáit is a neveltetésének. Tudja, hogy a maguk módján szeretik őt, de közben azt is érti, hogy az számára az lesz a legjobb, ha maga mögött hagyja mindezt. Sokkolja őt, mikor felnőttként igazán felfogja, mi történt vele tulajdonképpen és hogyan is élt gyerekként, de ugyanúgy keresi önmagában is a hibát, ahogyan a neveltetésében: megvizsgálja önmagát, a körülményeit, levonja belőlük a maga következtetését. Így indul el végül a változás útján.
Azok, akik diszfunkcionális családból érkeznek, meg fogják érteni mindazt, ami megbújik a sorok között: a másik érzelmeinek, véleményének félresöprését, a félelmet, a bizonytalanságot, a megbecsülés teljes hiányát, manipulációt. Ezek mind azt a célt szolgálják, hogy Tarának eszébe se jusson, hogy ő több lehet egy engedelmes lánynál, akinek szerepe van egy előre megírt történetben. Hogy ne higgye el egyetlen percre sem, hogy ennél többet érdemel, hogy más is lehetne belőle, mint egy a családjának dolgozó lány, egy megvert húg, vagy leendő feleség és reménybeli édesanya. Akkor is, ha minden egyes porcikája elutasítja mindezt. Valóságos csoda, hogy ekkora hátrányból indulva is ki tudott kerülni abból a csapdából, amit a körülményei jelentettek. Ezzel is megmutatja, hogy újra definiálhatjuk magunkat az egyetlen világon kívül, amit ismerünk, hogy egy olyan jövőt építhessünk magunknak, amit megérdemlünk, ahogyan azt is, hogy ezért olykor sajnos nagy árat kell fizetnünk. Mert az elszakadás nem lesz kevésbé fájdalmas, bármilyen mérgező, vagy ellentmondásos legyen az otthon vagy a család, ahonnan ilyen durván kell kirepülni. Minden fiatal az ismerőst, a biztonságot keresi, mikor kilép a nagyvilágba, ahol minden ismeretlen és ijesztő. Nem számít, mennyi idősek vagyunk, a rokonainknak nagy szerepe marad abban, hogyan látjuk magunkat vagy mit érzünk saját magunk iránt. De ezen a ponton felmerül pár fontos kérdés: Valójában mennyire szeret valaki, aki azt kéri, légy valaki más? Hogy te változz meg, pusztán azért, hogy a másiknak könnyebb dolga legyen... Milyen kapcsolat az, amelyik nem megvéd, csak újra és újra megsebez? Ki akarna otthon maradni ilyen feltételek mellett?
Több hozzászólásban is megkérdőjelezték a történet igazságtartalmát. Szerintem az önéletrajzi írások általában elég szubjektívek, másrészt Tara a könyv végén ki is emeli, hogy bizonyos eseményeket több testvérével is megpróbálta összeegyeztetni, és többször ők maguk is ellentmondásba keveredtek. Ő a saját történetét írta le, a saját – olykor elhalványult – emlékei alapján. Ráadásul ha a bántalmazás, manipuláció vagy a gázláng módszer áldozatait vonjuk kétségbe, az pont az ő érvelésüket hagyja figyelmen kívül. Az ő emlékezetükbe, logikájukba belekötni tulajdonképpen csak megerősíti a korábbi tapasztalataikat azzal, hogy nekik nem lehet hinni vagy bennük nem lehet bízni. Most nem az egészséges kételkedésről van szó, hanem egy önéletrajzi írás egyenesen fikciónak kikiáltásáról. Pont az emlékeinek illékony természete és a velük kapcsolatos kétségek, ami elindították Tarát is a saját útján. Ezért foglalkoztatta az, hogy a különböző teóriákból hogyan jön létre a történelmünk. Láthatóan érdekelte őt, hogyan tekintsen túl a saját nézőpontján, és olyan autentikusan írjon a saját életétről, amennyire csak lehetséges. Ennél többet nem hiszem, hogy lehet várni egy memoár szerzőjétől. Számomra pont attól lett hiteles, hogy megvolt benne az igény, hogy több szempontból is megnézze a történetét, és hogy kilépjen abból a családi nézetből, miszerint egyetlen igazság létezik, ami összemossa a véleményt a tényekkel. Tara gyerekként azt hallotta, nincs más, csak az igazság, a hazugságok, és isten haragja, mégis olyan felnőtté vált, aki információdarabok és manipulált tudás helyett inkább kutat, utánajár, hogy a teljes képet láthassa, és ezután alkot önálló, saját véleményt, majd kiáll magáért. Ez a valódi nagyság.
„Az egész életemet a másokban rólam élő kép határozta meg. Az ő hangjuk hatásosnak, jelentőségteljesnek, ellentmondást nem tűrőnek tűnt. Fel sem merült bennem, hogy az én hangom ugyanolyan erőteljes lehet.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése