A teljes oktatásom legerőteljesebb élménye a holokauszttal kapcsolatos: nem csak végighallgattuk történelemórán, mi a holokauszt definíciója, mi volt a célja és a története (tehát kaptunk egy tágabb kontextust), de végignéztünk egy dokumentumfilmet a koncentrációs táborok felszámolásáról, amit sosem fogok tudni kitörölni az emlékezetemből, nem csak a látvány miatt, hanem mert a padtársam és egyben barátom nagyszülei maguk is túlélők voltak. Csak ültünk, néztük ezt a filmet és fogtuk egymás kezét a pad alatt. Majd ellátogatott a tanterembe két idős hölgy, akik még kislányként élték túl Auschwitz borzalmait. Egyiküknek a memóriája már halványult, nem volt teljesen jelen, de apró részleteke a mindennapjaival kapcsolatban pontosan emlékezett. A másikuk sokkal elevenebben írta le, mi történt vele, hogyan élte túl és hogyan menekült meg. Talán ezért is maradt meg számomra annyira erősen mindez: az óra anyaga átfogóbb tudást biztosított: az emberi elmével felfoghatatlan számokat, a legfontosabb történéseket. A dokumentumfilm és a túlélők pedig átadtak valamennyit abból, milyen lehetett mindezt átélni. Egy nagyobb szintű megértését adták a történelemnek, amiből így nem már tudtuk kivonni magunkat. Nem mondhatom, hogy teljesen megértettük, mert személyesen nem éltük át, de nem is tudom azt mondani, ez rég történt, időben és térben olyan távol, hogy minket már nem érint egyáltalán, tehát nincs semmi dolgunk vele többé. Szerintem egyformán számít mindkettő, együtt: a tágabb, akár globális kontextus és a személyes, belső nézőpont. A legfontosabb tényező azonban az, hogy emlékezzünk rá, hogy ez megtörtént, arra különösen, pontosan hogyan is történhetett meg mindez. Hogy soha többé ne fordulhasson elő ilyesmi.
Eredetileg itt olyan könyveket szerettem volna ajánlani, amikben szerintem mindkét fenti szempont érvényesül. Amik segítenek, hogy emlékezzünk. De mikor jobban elkezdtem utánajárni a témának, egy megdöbbentő kutatás eredményeivel szembesültem. 2018-ban a Jewish Claims Conference and Schoen Consulting közzétette az eredményeit annak a kutatásnak, ami a holokauszttal kapcsolatos általános tudás felmérésére irányult az USA-ban, az Egyesült királyságban, Franciaországban, Kanadában és Ausztriában. A USA kutatásban a válaszokat elkülönítették a “felnőttek” és a milleniálok (más néven az Y generáció, akik 1980 és 1995 között születtek) valamint a Z generáció (1995 és 2015 között születettek) tagjai között, hogy kézzel foghatóbb legyen, mennyire sikeresen adja át a tudást egyik generáció a másiknak, illetve rámutatva, hogy az oktatásban milyen hiányosságok lehetnek a holokauszt témáját illetően.
Számomra döbbenetesek a számok, amik igazolják, hogy alapvető tények és adatok vesznek el, és ennek következtében az általános történelemtudás mennyire hiányos már most is. Csak néhány példa: a megkérdezett amerikai felnőttek negyvenegy százaléka nem tudta, mi Auschwitz, de ennél is többen vannak, akik a körülbelül negyvenkétezer koncentrációs táborból egyet sem tudtak megnevezni. A fiatal amerikai generáció hatvannyolc százaléka nem tudja, hogy Hitlert demokratikusan választották meg: automatikusan azt feltételezik, hogy erőszakkal jutott hatalomra. A britek háromnegyede nem hallott a saját nemzetük által kezdeményezett gyermekvasutakról, amik hozzávetőlegesen tízezer zsidó gyermeket mentettek meg. De hatvanhét százalékuk tévesen azt gondolja, hogy a kormányuk engedélyezte minden zsidó menekült befogadását a háború alatt (ebben hasonlóságot mutatnak a kanadaiakkal). Mindegyik országban elég nagy az aránya azoknak, akik azt gondolják, a holokauszt során kétmillió vagy annál kevesebb zsidót gyilkoltak meg, de a franciáknál a legnagyobb ez az arány: a megkérdezettek harminc százaléka gondolja így. Az osztrákok ötvenegy százalékának ismerős Adolf Eichmann neve, de mindössze tizennégy százalékuk tudja, hogy ő nem német, hanem osztrák volt. Amiben minden ország megkérdezettjei összhangban vannak az az, hogy az elsöprő többség szerint egyre kevesebbet foglalkoznak a témával és abban, hogy az iskolákban tanítani kéne a holokausztról, mégpedig azért, hogy ne történhessen meg újra. Illetve arra is rámutat a statisztika, milyen tévhitek élnek a mai neonáci mozgalmak létezéséről, mekkora a tagadás, hárítás ezekkel kapcsolatban…
Arról is képet ad ez a kutatás, hogy bizonyos emberek mennyire vannak benne a köztudatban. Anne Frank és Oskar Schindler például több generáció számára is jobban ismert: ez mutatja a popkultúra hatalmát, hiszen az ő nevüket nem feltétlenül az iskolai órán, hanem a filmekben vagy könyvekben hallhatjuk először. Ezzel szemben olyan nevek, mint Adolf Eichmann vagy épp Heinrich Himmler kevésbé ismerősek a többségnek. Természetesen Adolf Hitler neve a leghírhedtebb és legelterjedtebb, annak ellenére, hogy nem ő az egyedüli felelős a Harmadik Birodalom borzalmaiért. Ebből is kitűnik, hogy milyen fontos, milyen történetet hogyan mesélünk el a könyvekben és a mozivásznon. Minél erősebb érzelmeket vált ki belőlünk egy szereplő vagy egy cselekmény, annál jobban befolyásolja, mennyire marad meg az emlékezetünkben tartósan. Viszont ez egy kétélű fegyver: adhat egy fontos tudást a második világháború vagy a holokauszt megértéséhez (már amennyit emberileg fel lehet fogni ezekből), de teremthet egyfajta távolságot is tőlük: az illúziót, hogy ez nem történhet meg többé, hogy mi már felette állunk az antiszemitizmusnak, rasszizmusnak, fajelméletnek, gyűlöletkeltésnek vagy éppen a propaganda hatalmának.
Ha befogadunk egy történetet a holokauszttal kapcsolatban, a hosszútávú hatásairól, vagy az elvekről, amik mozgatták a nagyhatalmakat, majd elkezdünk kutatni a témában, annak feltehetően lesz egy pozitív hozadéka: nő a tudásunk és felismerhetjük a velük való hasonlóságot a saját korunkban. De a valóságban nem tudom, mennyien vannak, akik egy film vagy egy regény után elkezdenek utánajárni. Abban biztos vagyok, hogy van, aki készpénznek veszi a látottakat, hallottakat és azt gondolja, már többet tud a nácizmusról, mint előtte és neki ennyi elég is. Igaz, többet tud velük, mint nélkülük, de vajon milyen összefüggések, milyen lényeges tények vesznek el közben a nagyobb érzelmi hatás oltárán? Kellene, hogy legyen egy határ a popkultúra és a realitás, a művészi szabadság és a történelem tisztelete között. Ez már elvezet egy nagyobb kérdéshez: a művészet imitálja az életet vagy formálja a realitást? Hiszen egy alkotás sem jön létre elkülönítve a környezetétől. Nem tudom, létezik-e helyes válasz a kérdésre, de azt tudom, hogy az említett vonal nem mindenkinél ugyanott helyezkedik el. Ezért is vagyok inkább az, aki egy elmesélt történet után előveszi a történelemkönyvet vagy az interneten keresi, mi lehetett igaz és mi volt csupán dramaturgiai eszköz és mi eredhet tagadásból, esetleg milyen egyéb szándék vihette félre vagy túlozta el egyik vagy másik cselekményszálat. Nem azt mondom, hogy az a helyes, ahogyan én csinálom, mert ezt nem tudhatom. Csak azt, hogy én így működöm, így tudom beilleszteni a magam kis világába ezeket, tudva, hogy teljesen pontos megjelenítése vagy felfogása a történelemnek ennyi év távlatából nem lehetséges. Nem érthetjük meg teljes egészében azt, amit részleteiben sem éltünk át, de ez nem jelenti azt, hogy nem tehetünk egy próbát.
Abban nem hiszek, hogy erről ne lehetne akár fikciót, akár memoárt írni: azzal eltávolítanánk egy fontos témát a közbeszédből és további értékes tudás veszne el. Az iskolában a számokat, adatokat megtanulhatjuk, de a történetmesélés az, ami talán nagyobb nyomot hagyhat bennünk. Ezért is szeretnék ajánlani most pár könyvet az olvasmányaimból, amik szerintem tisztelettel bánnak a holokauszt áldozataival és egy jó kiindulópontot adnak ahhoz, hogy utánanézzünk bizonyos tényeknek. Félreértések elkerülése végett: ezek a könyvek az én olvasmányaim közül emelkednek ki, nem pedig valamiféle “legjobb” lista összeírása volt a célom. Mind a három könyv történelmi fikció, ami más-más téma felől közelítette meg a háború vagy az üldözöttség kérdésköreit.
Markus Zusak: A könyvtolvaj
Markus Zusak Ausztráliában született, német anyától és osztrák apától, akik az ötvenes években emigráltak oda. Rengeteget olvasott, mert a szülei szerették volna, ha tökéletesen megtanulja a nyelvüket, mégis leginkább a szülei történetei maradtak meg benne a Harmadik Birodalom mindennapjairól. Ezekből az elmesélésekből született A könyvtolvaj. Számomra az egyik legemlékezetes fejezete a könyvnek, amikor Max, egy bújtatott fiú leírja Hitlert, mint egy olyan embert, aki szavakat és jelképeket ültetett el, hogy azok kikelvén és megfelelően a helyükön kezelve, egyre több és több ember közreműködésével megváltoztassák a világot. Max nem csak egy ember a tömegből ebben a könyvben, nem csak egy klisés, tragikus zsidó fiú, aki menekül, hanem egy rendkívül intelligens fiatalember, aki érti a szavak, a történetmesélés erejét és ezekkel az eszközökkel harcol a gyűlölet és erőszak ellen. Emellett pedig a meséje nagyon jól bemutatja, hogy sok mindent el lehet venni egy embertől, de a szellemiségét és a tudását nem. Évekkel ezelőtt olvastam a könyvet, de mindig velem maradt Max és az ő harca…
Amy Harmon: Homokból és hamuból
A könyv főszereplője Batsheva Rosselli, egy olasz zsidó lány, akinek a történetét gyerekkorától kezdve kísérhetjük végig. Láthatjuk, a zsidók üldözésének minden állomását. Azt, hogyan nevetnek eleinte a törvények abszurditásán, milyen erős eleinte a hitük az emberségben, majd azt is, hogyan foszlik szét mindez fokozatosan. Megmutatja, milyen veszélyes később bármilyen érintkezés bárki ismeretlennel, mert kiszámíthatatlan, ki az ellenség és ki a barát. A reményről is egy nagyon érdekes tanulmány a könyv, mert nem csak a pozitív oldalát mutatja be, hanem a negatívat is, a túlzott bizalom akár végzetes következményeit. A könyv legerőteljesebb jeleneteiről derült ki számomra a végén, hogy azok épültek a valóságra, és azok is maradtak meg leginkább bennem. Illetve az, mennyire random és kiszámíthatatlan volt ez a háborús környezet, amikor csak a véletlenen múlt, ki marad életben és ki nem. A másik főszereplő, Angelo Bianco pedig egy katolikus pap, akinek köszönhetően megtudtam, mennyi mindent tett a katolikus egyház, hogy minél több életet mentsen meg és milyen kényesen kellett kezeljék a törékeny helyzetet, ami a lebukással fenyegetett és az egész szervezet működését ellehetetleníthette volna. Nagyon szeretem ezt a könyvet azért, mert szembeállítja az emberi természet legragyogóbb és legsötétebb oldalát és megmutatja, hogy mindig van választásunk, melyikre hallgatunk.
Monica Hesse: They Went Left
Az idei évem egyik kiemelkedő olvasmánya ez a könyv, ami a második világháború végével kezdődik. Zofia Lederman, egy tizennyolc éves, lengyel zsidó lányt története ez, ahogyan egy új életet próbál kezdeni, miután felszabadítják a koncentrációs tábort, ahol fogoly volt. A legfőbb célja, hogy megtalálja a tizenkét éves kisöccsét, Abeket. A családból már csak ők ketten maradtak, miután a többiek Auschwitzban “balra mentek”. Ez a regény a holokauszt traumájának feltárására, a háború után nagyon is jelen lévő antiszemitizmusra, és a különböző segélyszervezetek áldozatos és kemény munkájára fókuszál. Zofia az egyik legelevenebb karakter, akivel találkoztam. Hősies a küzdelme az emlékeivel, a felejtéssel, megbocsátással és bűntudattal. A lélektani kép, amit Monica Hesse lefest a az embertelen bánásmódról, félelemről, titkokról, bűnbocsánatról és gyógyulásról, kitörölhetetlen.
Ti utána szoktatok nézni a történelmi fikciók valós alapjainak? Melyik könyvet ajánlanátok a holokausztról?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése