Accio Libris!

A Büszkeség és balítélet mellett ez a könyv a kedvencem Jane Austen tollából. Sokkal komolyabb, melankolikusabb történet, amin látszik, hogy a szerzője már nem egy energikus, fiatal lány, hanem egy olyan nő, aki ismeri a fájdalmat, kétségbeesést és magányt, de még mindig mer remélni. Érezni azt is, mennyire kiforrott a stílusa és érettebb a témaválasztása is: nehéz a második esélyről úgy írni, hogy realista, mégis optimista legyen és ne váljon hiteltelenné. Hogy az olvasó akarja, hogy a szereplők kapjanak egy második lehetőséget, de mégis úgy érezze, hogy az az esély egyetlen cérnaszálon függ. A fenti idézettel össze is lehet foglalni a regény hangvételét. Először szemtanúi lehetünk a két főszereplő gyötrelmeinek, majd velük együtt leszünk mi is egyre bizakodóbbak. Ez egy csendes, borongós regény arról, hogy helyrehozható-e életünk legnagyobb hibája. A várakozás, vágyódás, néma kétségbeesés itatja át a sorokat, miközben Anne szép lassan felnő: megkérdőjelezi az önfeláldozás szükségességét és megtalálja magában az erőt ahhoz, hogy saját vágyait mások értékítélete fölé helyezze.

Anne alapvetően egy nagyon szokatlan főszereplő: csendes, kifinomult, visszafogott, türelmes, megfontolt, komoly. Konfliktuskerülő és gondoskodó természete miatt azt szeretné, ha mindenki boldog lenne körülötte, ezért rendkívül alkalmazkodó. Nem agresszív, nincs benne semmi rosszindulat, nem verseng másokkal. Ez legtöbbször nem csak a saját boldogságát akadályozza, de olykor a jóllétét is. Mivel nem fejezi ki, amit érez és a gazdag belső világa nem látszik egyértelműen, a környezetében élők egyszerűen észre sem veszik és ami még rosszabb, nem is értékelik őt, pedig ő figyelembe vesz mindenkit és gondoskodik arról, akinek szüksége van rá. Ahogyan a cím is sugallja, ő figyel másokra, érdekli, mit gondolnak róla, és gyakran sajnos eltűri, hogy két lábbal tapossanak a lelkébe. Minden más könyvben ő egy mellékszál lenne, egy tanmese (mint pl. Charlotte Lucas). Éppen ezért jelent üdítő változatosságot róla olvasni, mert az ő személye az, amitől ez a könyv teljesen más hangulatú, ritmusú és más mondanivalót hordoz magában. Anne belső konfliktusát az adja, hogy látja, milyen lehetne az élete, de azt is, hogy ez reálisan mennyire megközelíthető. Érzékeli a szakadékot az álmai és a valóság között, miközben gyakorlatiasan közelít önmagához. Wentworth visszatérésével nem csak a régi érzései kerülnek felszínre újra, de átértelmezi a korábbi döntését és annak hatását önmagára és a kapitányra nézve is. Az utazása lenyűgöző, ahogyan onnan kiindulva, hogy abban látja a saját értékét, amiről képes lemondani másokért, eljut oda, hogy önmagát helyezze előtérbe, levetkőzze a belenevelt berögződéseket, amik csak visszatartották őt és utánanyúljon mindannak, ami boldoggá teszi őt. Végre egy olyan kapcsolatba kezd, ahol szeretik, becsülik, ismerik és értik őt. Ahol nem tekintik magától értetődőnek.

Jane Austen nagyon jól megfigyelte, milyen az emberi természet, különösen, ha önző érdekekről, pénzről, manipulációról van szó. Hogy mire reagálnak erősen az emberek. Bár az ő korában még nem létezett a nárcisztikus személyiségzavar vagy az ahhoz kapcsolódó bántalmazás fogalma, de a legtöbb regényében felfedezhetőek ilyen karakterek. Általában ők azok, akiken mulatunk, mert Austen kifigurázza az olyan jellemvonásokat, mint hiúság, arrogancia, önközpontúság, ignorancia, felelőtlenség, vagy sznobizmus. Az Elliott család tagjaitól sem állnak távol a komikusság elemei, de ez a történet bemutatja a sötét oldalukat is: hogyan hatnak ezek az emberek a körülöttük élőkre, különösen akkor, ha egy gyerekről van szó, közvetlen családtagról, akinek a személyiségét formálják ezek a kapcsolatok. Sir Walter Elliot egy elviselhetetlen sznob, semmi nem érdekli, csak a rangja, miközben az impulzív és hanyag viselkedése egyre nagyobb adósságspirálba taszítja. Közben teljesen lenéz mindenkit, aki nem érhet fel hozzá rang vagy külső tekintetében. A lányaival legjobb napjain is hanyag és felelőtlen, Anne esetében egyenesen kegyetlen és durva. Legidősebb lánya, Elizabeth túlzottan hasonlít rá: az apja azt tanítja meg neki, hogy senki sem elég számára, hogy mi mindenhez van joga, hogyan játssza el a szerepét, nem azt, hogy milyen kötelességek és mekkora felelősség társul normális esetben a ranghoz. Elizabeth talán fel sem fogja, mennyire megrekedt és milyen magányos jövő vár rá. Ettől sajnálatra méltó is lehetne, de valójában rettenetes ember. Üres, önző, féltékeny, öntelt. Az apját imitálja, őt követi. Sir Walter Elliot teljes személyisége a kinézete és a társadalmi státusza, ahogyan Elizabethé is. Mary pedig gyakorlatilag egy óriáscsecsemő: ráakaszkodik mindenkire, az ő drámája mindig a legnagyobb, hipochonder. Éretlen, felelőtlen, figyeleméhes. A tetejébe borzalmas anya: nem érdekli a gyereke, csak ha manipulációra használhatja. A rangja okán várja el mindazt, amit nem lehet kikövetelni: szeretetet, tiszteletet, megbecsülést. Mindezt úgy, hogy semmit sem hajlandó tenni ezekért. Mind a hárman más módon nárcisztikusak, de ami egyezik bennük az a sznobizmus, ragaszkodás a felsőbbrendűségükhöz és az őszinteségnek beállított kegyetlenség és ignorancia. Nem figyelnek Anne-re, nem is gondolnak rá, csak ha érdekük fűződik hozzá. Anne lelkiismeretével játszva manipulálják őt, miközben elhitetik vele, hogy az ő gondolatai, érzései, vágyai nem számítanak, miközben neki kötelessége mindenki mást önmaga elé helyezni. Anne mindennek ellenére egy szerény, kedves, őszinte és erős jellem, akit egyfajta jóindulat vezérel, még a családja felé is.

Ez az egyik kedvenc leírásom Jane Austentól, mert rávilágít arra az egyszerű tényre, hogy mi emberek gyakran többet gondolunk arra, mások vajon milyennek látnak, mit gondolnak rólunk, mint amennyi időt ezek az emberek valójában szánnak ránk. Hogy mennyire hajlamosak vagyunk a saját jelentőségünket felnagyítani mások életében. Ezt a hozzáállást tükrözi Sir Walter Elliot lenéző, lamentálása a Croft admirálisról, aki sokkal többet szerepel a főbérlője gondolataiban, mint fordítva. Az, hogy Anne úgy érzi, “tudomásul kell vennie, hogy a saját körünkön kívül jelentéktelenek vagyunk”, megmutatja, hogyan távolodik el gondolatban az otthonától, a családja mentalitásától. Azt is látjuk már utólag, hogy valójában milyen fullasztó számára az apja sekélyes és sehova sem vezető, felső osztálybeli, elit világa, ami sokszor teljesen nélkülözi a józan észt, melegséget vagy az alapvető jómodort. Ez a világ sok szempontból annyit ér, mint a császár új ruhája, amit Sir Walter soha semmiért nem cserélne el. Az ő szöges ellentéte Croft admirális, akitől Sir Elliot tulajdonképpen fél, mert a szolgálatban töltött évek jutalma, az ezzel elért anyagi jólét az, ami veszélyezteti a születés jogán járó privilégiumait és státuszát. Természetes, hogy fenyegetve érzi magát, miután eltékozolta a vagyonát és a lehetőségeit, és napról napra jelentéktelenebbé és szánalmasabbá válik a hozzáállása, miszerint egy baronetnek nem csak joga, de kötelessége is egy bizonyos szinten élni… 

Ezzel szemben tökéletes kontraszt Harville kaptány és a felesége. A viszonylagos szegénységük ellenére nyílt szívvel fogadnak mindenkit, kis házuk tele van szeretettel, odaadással, melegséggel. A bemutatott tengerésztiszteken keresztül látjuk, hogyan is kellene működnie egy családnak, házasságnak vagy baráti kapcsolatnak. Más szóval azt, hogy pontosan mit ajánl Wentworth kapitány, milyen élete lesz mellette várhatóan Anne-nek. Más Austen történettel kapcsolatban vitatkoznék, hogy inkább szatírát ír, de a Meggyőző érvek a legkifinomultabb, legromantikusabb könyve a legkedvesebb párral a középpontban.