Accio Libris!

Mindez az élettel teli karaktereknek és az időtlen történetnek köszönhető. Ami számomra megkülönbözteti minden más fantasy-tól, amit olvastam, az a sok apró, morális győzelem: hogy Pippin és Trufa visszautasítják, hogy hazamenjenek a barátaik nélkül, hogy Gandalf rábízza egy hobbitra a legfontosabb küldetést, hogy Aragorn elengedi Frodót és Samut, hogy Boromir megmenti Pippint és Trufát, hogy Theoden meg van győződve arról, hogy a végzetébe fut és mégis elindul, hogy Gondor emberei szembenéznek Mordorral, hogy esélyt adjanak Frodónak, hogy Samu sosem szegi meg az esküjét… Minden apró diadal, amitől a küldetés végső kimenetele függ, az a barátságról, bátorságról vagy jóságról szól. Ez nem a vak szerencse, egy rejtett gyengeség, varázslat, vagy egy mágikus tárgy. Legalábbis nem a hagyományos értelemben. A gyűrűk ura mindannak az egyszerű, hétköznapi szépségnek és jóságnak a győzelméről szól, amiért érdemes élni és küzdeni egy olyan láthatatlan és megfoghatatlan ellenséggel szemben is, mint Szauron vagy az egy gyűrű.

A gyűrű esszenciális lényege, és fő célja, hogy azokat, akik behódolnak neki, megfossza a szabadságuktól, a valódi választás lehetőségétől. A bűvkörében nem lesz többé számukra kérdés, mit hajlandóak feláldozni, vagy, hogy a győzelem fontosabb lesz-e nekik minden másnál. Szauron uralja az elméjüket, és annál fogva tesz a rabszolgájává mindenkit. A lelkük foglyul ejtésével veszi el az akaratukat és szabadság minden más formáját is tőlük. Így nem lenne lehetséges sem a háború megnyerése, sem pedig az egyéni erkölcs győzelme, mert minden élet felett a gyűrű, és annál fogva Szauron dominálna. A gyűrű egyedül neki engedelmeskedik, egyedül őt szolgálja, ezért nem opció, hogy mások a maguk céljára használják, bármilyen nemes is legyen az a cél. Szauron hatalma kizárólagos és előbb vagy utóbb az uralma alá hajt mindenkit. Mint egy fekete lyuk, ami elnyel minden mást. Kapcsolatok építése helyett megtöri azokat. Szövetségek helyett feltétlen engedelmességet vár. A hatalmat nem osztja meg, bármit is higgyenek azok, akiket a gyűrű úgy manipulál, hogy észre sem veszik annak a mikéntjét vagy a valódi mértékét. 

Hívjuk a gyűrűt iparosodásnak, gépek forradalmának, technológiának, vagy éppen globalizációnak, a hasonlat tökéletes: a hatalomhoz jutás vagy az egyre több hatalomhoz jutás eszköze, annak egy könnyebb módja. A természet ilyen formájú használása, megtörése, élőlények szisztematikus megnyomorítása, elpusztítása, az élőhelyek veszélyes leszűkítése egyfajta távolságot teremt az emberek és az általuk okozott pusztítás között, és ez vakká teheti őket a  tetteik következményeire. A gyűrű: egy eszköz, ami elnyomja az elmét, beszűkíti az egyén látásmódját, miközben a háborús gépezet dübörög, a természet szenved, a hatalom egyre nő. Az eszköz fennmarad, a többi elpusztul. Mégis az egyik legnagyobb félelmünk, hogy a kreálmányunk akar majd uralni minket, miközben magunkat tesszük függővé a technológiánktól. Elvész a gyakorlati tudásunk, hogy a helyére a fejlesztéseinkkel kapcsolatos tudásunk, felhasználásunk lépjen. Elkényelmesedünk, miközben nem látjuk a szenvedést, amit a kényelmünk okoz. A csendet felváltja a zaj, az egyszerű élvezeteket felváltják az anyagi javak. A lassú elmélkedést a rohanás, túlterheltség, kiégés. A kapcsolatok kiüresednek, magány és kétségbeesés veszi át a helyüket. A harmóniában (ami megteremtette Középföldét) végül megjelenik a disszonancia, a zaj. A békés együttélés eltűnik. Legyen ez az összhang önmagunkkal, a természettel, a körülöttünk élőkkel, a veszteségünk végül sokkal nagyobb lesz, mint amit nyertünk, miközben feláldoztuk mindezt. Ehhez elég megnézni Szarumánt...

Háborúban az egyik legfontosabb kérdés, hogy mit áldoznánk fel a győzelem érdekében? Ezzel mindenki szembenéz a könyvben, de Tolkien feltesz egy még fontosabb kérdést: milyen belső értékünket hagyjuk magunk mögött azért, hogy elkerüljük a végső, nagy vereséget? Vajon megéri elveszteni önmagunkat a győzelemért? A gyűrű szinte mindenkiben megtalálja azt, amivel magához húzhatja és aminél fogva megronthatja, korrumpálhatja az illetőt. Legyen az a legnagyobb értéke vagy éppen a legnagyobb hibája. A kísértés bár mindenkinél más, a lényeg ugyanaz marad: használni vagy birtokolni akarják a gyűrűt. Ez lényegében egyenlő a hatalomvággyal, ami minden esetben Szauron felé irányítja őket és mire rájönnek, mi is történt velük, már csapdában vannak. A lényeg pont a sötétség, a titkok, a mítosz, ami együttesen olyan helyzeteket teremt meg, ami mélyíti a korrupciót, széthúzást és végül a megsemmisülést. Nem véletlen, hogy a gyűrű hordozójának jutalma a láthatatlanság, ami gyakorlatilag teljes izolációt jelent a valóságtól és a társaitól is. A gyűrű elválaszt a közösségtől, kapcsolatoktól, amíg magunkra nem maradunk a nagy szemmel, ami mellett nem marad tér másnak, még a saját gondolatainknak sem...

Erre az egyik legjobb példa Denethor, akinek nem is kell a gyűrű jelenléte, hogy izolálja a kapzsisága. Teljesen felemészti őt a vágy egy olyan erő felé, ami felett nincs uralma. Kontrollálatlan hatalmat akár még jó szándékkal használni is katasztrófához vezethet, mert igazolást ad arra, hogy a sebezhetőknek ártson a nagyobb jó érdekében. Ez az arrogancia veszélyes: hogy egyvalaki úgy érezheti, ő tudja, kinek mi a jó, ő vállal olyan kockázatot, amit aztán más szenved el. Denethor nem bízik azokban, akiket nem tud kontrollálni, akik nem bólogatnak neki. Így érhet a legjobb szándéka is tragikus véget. Vagy meghal korán, mint hős, vagy megéli, hogy elbukjon… Az utolsó perceiben jön rá, hogy elvesztegette az életét és közben elment a legfontosabb kapcsolatai, a fiai mellett. Elszigetelten, a valóságon kívül élt, mint a kilenc… Ezzel szemben Faramir elutasítja a gyűrűt és annak a használatát is. Ő meghúz egy határt, amin túl már nincs győzelem, mert morálisan már vesztett volna. Ezt a határt ő nem lépi át, még az annyira vágyott elismerésért, szeretetért cserébe sem.

A gyűrű nem védtelen vagy kiszolgáltatott: saját akarata van és mindig keresi a visszautat Szauronhoz. Ezért felébreszti, gerjeszti és manipulálja a körülötte lévők vágyait annak a birtoklására, ami nekik nem adatott meg. Szimbolikusan ez a fenyegetés: a hatalomvágy. Gollam bemutatja a gyűrű erejét. A drágasága utáni vágy teljesen eluralja őt. Pszichikai és fizikai fájdalmat jelent számára, amikor őrzi azt és az is, amikor elveszíti. Egyszerre imádja és gyűlöli a gyűrűt. Odavan érte, hogy csak az övé lehet  és gyűlöli, mert elsöprő hatalma van felette. Teljesen a gyűrűtől függ, nélküle már nem funkcionál, csak száműzetésben vegetál. Ha olyan hatalomhoz jut valaki, ami megrészegíti, abban a pillanatban ő is függőségi viszonyba kerül. A hatalma fogja uralni őt és nem fordítva. Ez a vágy viszont kétélű fegyver: Szauront is pont ez teszi végül sebezhetővé a szövetséggel szemben. Az pusztítja el végül a gyűrűt, hogy marakodnak rajta. A hatalom természetében benne van ez a gyengeség. Egyetlen ember is óriási pusztítást hagyhat maga után, ha visszaél ezzel. Középfölde megmentése Bilbó, Samu, Gandalf, Aragorn, Faramir és Frodó korábbi könyörületének is köszönhető, amit Gollam iránt tanúsítottak. Ez is mutatja, hogy a könyörület ugyanolyan hatalom lehet, mint a manipuláció vagy a félelem. De utóbbiaktól eltérően nem megront valakit, inkább felfedi az igazi énjét.

Viszont ebben rejlik a gyűrű gyengesége is, hogy nem marad hely semmi másnak csak a hatalomnak. Pont a közösség, a szövetség, a növekedés állhat ellen neki és játszhatja ki ezt. Van remény a bátorságban, bölcsességben, csendes ellenállásban, önzetlenségben, empátiában, kedvességben, összetartásban. Még ha úgy is tűnik, hogy a puszta erőt, a nagy zajt, a széthúzást, ostobaságot, irigységet, önzést és a félelmet nem lehet legyőzni, de remény mindig van. Középföldén azért nagyobb erőket is mozgósítanak, mint egyetlen hobbit. A legkisebb döntés is számít, mert olyasmit indíthat el, aminek nem látjuk előre a hatásfokát. Szauron nem képes életet teremteni, csak imitálni azt, de amihez legjobban ért az a pusztítás, rombolás. De a teremtés hatalma nem az övé, ebből is érzékelhetjük, nincs olyan, hogy egy kézben összpontosul minden hatalom.

Középföldén nem pusztán a háború megnyeréséért folyik a harc, hanem a morális győzelemért is. Theoden akkor nyeri el, mikor bátran harcol nem csak a saját népéért, hanem mindenkiért. Amikor Gondorba vonul, már nem a dicsőséget keresi, hanem azt teszi, ami a helyes. Ettől lett igazi király. Amíg Theoden annyira fél a haláltól, hogy az majdnem a szégyene lesz, addig Eowyn annyira fél a szégyentől, hogy az majdnem a halálához vezet. A félelem csapdájában él, mikor először látjuk, de ő nem a halandóságától retteg, hanem a rabságtól. Abban is él, de nem azért, mert gondoskodnia kell a nagybátyjáról és az embereikről, vagy mert a neme miatt nem harcolhat. A saját hite miatt van kalitkában, miszerint igazi becsületet, megbecsülést kizárólag csatában lehet kivívni. Azzal, hogy csatába vonul, megöli a boszorkánykirályt és megmenti a nagybátyját, eléri, amit szeretett volna, de itt nem ér véget a története. Faramirral együtt a gyilkolás helyett a gyógyítást választja, a növekedést. Az életet. Végre meglátja, hogy van másfajta cél is. A szeretet és együttérzés felé fordul. Azt lehetne mondani, hogy ez egy nő útja az egyszerű, családi élet felé, ami a nemi szerepek megragadása lehetne. De nem lehet figyelmen kívül hagyni a hasonlóságot Eowyn és Faramir útja között. A kétségbeesett próbálkozás az elismerésért majdnem megölte őket, majd mindketten a békességet és egymást választották. Szembefordultak azokkal az elvekkel, ami a vesztüket okozhatta volna. Ezek az érzések és tapasztalatok pedig nemtől függetlenek.

Van valami sajátos erő abban, ahogyan a szövetség tagjai hűek maradnak magukhoz és egymáshoz, hogy adnak, nem pedig elvesznek. A könyvben végig apró segítséget nyújtanak a szövetségnek a legkülönbözőbb közösségek, megvédik, elszállásolják őket, ajándékot adnak nekik, amik összeadva elősegítik a végső győzelmet. Mithril, egy kötél, a köpenyek, de még egy hajszál is, ami emlékeztet a szépségre. De ezeknél is fontosabb a betartott ígéret, vagy a hűség, támogatás lehetetlen helyzetekben. Maga a küldetés is egy ajándék: nem valaminek az elvételéről, meghódításáról szól, hanem a visszaadásáról. A legtöbb fantasy-val ellentétben itt nem egy ékszert hajszolnak, vagy egy mágikus erőt, hanem el akarják űzni a rosszat, aminek nincs helye a világukban. Az ő ajándékuk az áldozathozatal, amit ez a küldetés jelent, egyéni haszonszerzés nélkül. Akkor is, ha ez az odaadás őrültségnek vagy épp lehetetlennek tűnik. Az erőn felüli jótett, a teher, amit nem lehet letenni… Ez az emberség a küldetés lényege. A remény ereje, a legkisebb jócselekedet, bátorság, könyörület, testvériség megtartása. Tolkien egyértelműen érzékelteti, hogy a béke nem egy végső állapot, viszont a történetével megmutatja, hogy mindig marad remény a fényben, még a legnagyobb sötétség idején is.