2021. december 31.

Viszlát, 2021!

Ez az év, ha egy szóval kellene jellemeznem, embert próbáló volt számomra. Abszolút nem számítottam arra, mennyire le fog taglózni. Annyira örültem, hogy úgy lett vége 2020-nak, hogy a családom és a barátaim többé-kevésbé átvészelték nagyobb veszteségek nélkül, hogy kivételesen optimistán kezdtem bele 2021-be. Egy ideig ment is minden rendben: átrendeztük a lakást, szelektáltunk, hogy elférjen minden, ami a home office-hoz szükséges. Ez a “nagytakarítás” aztán elkezdődött más területen is. Időre (és anyagi ráfordításra) volt szükségem már évek óta, hogy megéljem azokat folyamatokat, amiket mindeddig megtagadtam magamtól. Ennek része a szembenézés a múltammal, a meggyászolása és elengedése életem egyik legnagyobb vágyának, amivel kapcsolatban idén tisztázódott, hogy nem válhat valóra. El kellett fogadnom olyan fájdalmas tényeket is, amik már eddig is bennem motoszkáltak, de most berontott az ajtón a valóság olyan szinten, hogy fizikailag és lelkileg is teljesen kimerültem. Emiatt is tartottam fél év szünetet az oldalon és az olvasásban is. Egy ideig azért, mert teljesen lefagytam. A fájdalom, a bizonytalanság és a veszteség letaglózott és időre volt szükségem feldolgozni és megérkezni a gyógyulásom egy újabb megállójába. A végállomás még messze van és úgy sejtem, a következő év várhatóan nehezebb lesz a mostaninál is. De remélem, most már jobban fel vagyok rá készülve. A nehéz idők vezetnek általában fejlődéshez, és remélem, erősebben jövök ki majd a végén mindebből. Addig is ez az oldal új, és bizonyos szempontból én is, de vannak változások, még ha nem is olyan látványosak, mint egy új név. Ami viszont nem változott, az a tavalyi elhatározásom, miszerint nem a számokat örökítem meg az évzáró bejegyzésemben, hanem azokat az élményeket, amikre emlékezni szeretnék később. Amikre jó lesz visszatekinteni évek múlva is. Jöjjenek 2021. pozitív eseményei:

2021. június 18.

Bridget Jones, egy modern Jane Austen hősnő

Általánosan elismert igazság, hogy minden korban szükség van egy bizonyos Mr. Darcy-ra. Ennek az egyik ékes újkori példája a Bridget Jones naplója Helen Fieldingtől, amit immár több, mint huszonöt éve olvashatunk. Tudjuk, Bridget mennyire fél, hogy a legtartósabb kapcsolata egy pohár borhoz fogja fűzni, hogy füstöl, mint a kémény, hogy az anyja finoman szólva is egy freudi rémálom, hogy a terveinek legtöbbször az a sorsa, hogy a lehető leglátványosabb módon atomjaira hulljanak, hogy a barátaiért bármit megtenne, hogy azt gondolja, ha sikerül lefogynia, minden rendben lesz, és hogy önsegítő könyvekben keresi a megoldást minderre. Legfőképp pedig azt, hogy nem adja fel, hogy találjon egy kedves férfit, aki NEM alkoholista, munkaholista, viszonyfób, nagyzoló, kukkoló, érzelmi fogyatékos vagy perverz, hanem inkább olyan, mint Mr. Darcy, aki épp most lépett ki abból a bizonyos tóból. Helen Fielding egy modern hősnőt alkotott, aki, ha felületesen nézzük, semmiben sem hasonlít Elizebeth Bennetre, aki határozott, elegáns, kifinomult hölgy és sosem hozza magát kínos helyzetbe, mint Bridget (…akinek bizonyos vonásai egyébként Emma Woodhouse-ra is erősen emlékeztetnek).

2021. június 4.

Beth O’Leary: The Road Trip

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én általában nem szeretem a meglepetéseket. Viszont Beth O’Leary harmadik könyve szerencsémre egy kellemes meglepetésnek bizonyult. Az írónőtől már megszoktam, hogy egy könnyed, romantikus történetre számíthatok, komolyabb témákkal fűszerezve, váltott szemszögből olvasva. Ezt meg is kaptam, de az elődeitől eltérően ez a kötet sokkal sötétebb hangvételű, ami elsőre kicsit riasztónak is tűnt. Ennek ellenére nem tudtam letenni, ami sokat elmond róla. Nem is bánom, mert sajnálnám, ha kihagytam volna ezt az utazást a megbocsátás és a második esély felé. A Flatshare az egyik kedvenc könyvem a műfajban, a szeretnivaló szereplőivel, a belőle áradó melegséggel, jósággal és eredetiségével. A Switch nem igazán fogott meg, unalmasnak, jellegtelennek és hiteltelennek éreztem. Utána úgy voltam vele, ez a történet lesz a vízválasztó, ami eldönti, a szerző melyik írása volt a kivétel és melyik volt a szabály. Szerencsémre ez lett a leginkább realisztikus, hiteles, őszinte és felkavaró történet a háromból, ami magával ragadott, amint megértettem, hogy a sötét tónus nem céltalan eszköz, hanem a történetet szolgálja. De érdemes ennek a tudatában elkezdeni ezt az utazást: ha rózsaszín szemüvegen keresztül szeretnél olvasni egy limonádét, nem ez lesz az…

2021. május 21.

Yehuda Devir & Maya Devir: One of Those Days

Nem olvastam túl sok képregényt kiskoromban, mert nem igazán volt sajátom, én inkább a Természet Csodái újságot kaptam, amihez azóta is kellemes emlékeim kötődnek. A testvérem persze kölcsönadta nekem az ő képregényeit, de egy idő után úgy éreztem, hogy túlzottan ismétlik önmagukat, egyforma sémákra épülnek. Két kedvenc szuperhősöm mégis volt: Pókember és Batman. Talán azért, mert az ő történetük volt a legkomorabb és leginkább a valóság talaján mozgó. De a Tini Nindzsa Teknőcök, vagy épp a detektíves képregények annyira nem vonzottak. Szerettem a Garfieldot, a Kázmér és Hubát, de valamiért ezek sosem kötöttek le igazán. Felnőttként pedig számolatlanul jöttek a szuperhős univerzumokat feltáró filmek, sorozatok, de engem ezek ugyanúgy fárasztanak, mint annak idején a rajzolt verziójuk. A két kedvencből megvan, melyik adaptációt érzem igazán közel magamhoz, de nagyon limitált mennyiségben tudom csak befogadni ezeket a filmeket. Pár éve viszont felfedeztem Sarah Andersen és Nick Seluk munkásságát és ők közelebb hozták hozzám a műfajt. Az abszolút kedvencem pedig Yehuda és Maya Devir mindennapi életének feltárása lett szuperhősös képregény stílusban.

2021. május 7.

Chanel Miller: Know My Name

Érezted már úgy egy írást olvasva, hogy valaki szavakba öntötte azt, amit legbelül érzel? Hogy valamilyen szinten megértette, min mész keresztül és képes volt megfogalmazni azt, amit Te még magadban sem mondtál ki soha? Én valami ilyesmit éreztem, mikor 2016-ban elolvastam Chanel Miller nyilatkozatát, amit a bíróságnak írt az erőszaktevőjének címezve, a vele történtek hatásairól. Ugyanezt jelentette számomra a könyve is, csak sokkal nagyobb mértékben, több témát érintve. Emellett ez a legjobb memoár, amit valaha olvastam. Miller rendkívül pontosan és majdhogynem líraian, remek hasonlatokkal élve tudja megfogalmazni, mit élt át, onnantól kezdve, hogy egy buli után egy kórházi ágyon fekve tért magához, és a nővérek elmondták neki, hogy megerőszakolták, egészen a felháborítóan enyhe bírói ítélet utóhatásaiig. Végigkövethetjük, hogyan hagyja cserben a rendszer különböző szinteken az áldozatokat, hogy mit okoz nem csak az erőszak, de az áldozathibáztatás is, hogyan dehumanizálja az embert egy olyan tárgyalás, ami az áldozat személyiségét és hibáit helyezi előtérbe az elkövető bűne helyett. A könyv, ahogyan a szerzője is erős, intelligens, érzelmes és inspiráló egyszerre.

2021. április 23.

Erősségeink, gyengeségeink és határaink

A legtöbb könyvben, amit olvastam, nem igazán találkoztam olyan karakterrel, aki rokkant vagy sérült, pláne olyannal, aki tanulási zavarral küzdene. De ahol olvashattam is ezekről, ott sajnos abszolút hátrányként, fogyatékosságként kezelte ezeket a szerző, az olvasó sajnálatára építve. Ezzel ellentétben Leigh Bardugo Six of Crows című duológiájában szinte minden karakternek van olyan tulajdonsága, amire legtöbben hátrányként tekintünk, pedig ha mögéjük szeretnénk nézni, szerencsére nem ennyire egyoldalú a helyzet. Leigh Bardugo maga is csontnekrózissal él, bottal jár, így ha valaki, hát ő tudja, hogy hány oldala lehet ennek és ezt nagyszerűen be is mutatja a könyveiben. Az említett könyvekben mindegyik főszereplő küzd fizikai vagy pszichikai problémákkal. Ezek nem az egyetlen tulajdonságok, amikre le vannak szűkítve a szereplők, de nem is ignorálja ezeket a szerző. Egyszerűen szerves részei a karaktereknek, akik a hátrányaik mellett felfedezik azt, hogy ezek a tapasztalatok hogyan formálják őket pozitív és negatív irányba, míg el nem fogadják, sőt magukhoz nem ölelik mindazt, amit mindez az életükhöz hozzáad. Vagy legalábbis megtanulják, hogyan lépjenek a gyógyulás útjára. Így kapunk hat nagyon is komplex karaktert, akikre ugyanúgy hatnak a tulajdonságaik, múltjuk, előnyeik és hátrányaik.

2021. április 9.

Walter Tevis: A vezércsel

(Aki nem olvasta a könyvet, annak szólok, a bejegyzés nyomokban cselekményleírást tartalmaz!)
Ez a könyv látszólag a sakkról szól és egy fiatal lányról, aki sok viszontagság után világelső lesz benne. Többen kérdezték tőlem, hogy ajánlom-e a könyvet olyanoknak is, akik nem ismerik, értik, vagy szeretik a sakkot. Nekik azt mondanám, mindenképpen ajánlom a Vezércselt azoknak, akik érezték már magukat elveszettnek, magányosnak, elutasítottnak, alábecsültnek, vagy egyenesen legyőzöttnek, és ennek ellenére mégis megőriztek magukban egy kis reményt. Mert ez a regény és a főhőse is olyan, mint a sakk: kívülről talán egyszerűnek tűnhet, fekete-fehérnek, de ha belekezd az ember, rájön, hogy milyen összetett, intellektuális, árnyalt és izgalmas lehet ez a kis világ, az első mondattól az utolsóig. Ez leginkább az erősen megírt, bonyolult jellemű főszereplőnek, az ő érzékeny ábrázolásának, a különböző korabeli társadalmi problémák megjelenítésének és a sakk közérthető leírásának köszönhető. Így lesz a kötet egy szívet melengető, mégis erőt adó fejlődéstörténet, ami sodor magával. Mert nem az a célja, hogy feltétlenül megértsük a játékot (bár az is biztos sokat hozzátesz), hanem élvezzük az utat, amit a főhős bejár.

2021. március 26.

Kate Elizabeth Russell: Szép sötét Vanessám

Ez a könyv egy tizenöt éves lány és a negyvenkét éves tanára közötti viszonyról és annak utóhatásairól szól. Láthatjuk, ahogyan a férfi magához édesgeti, manipulálja, erőszakot tesz rajta… Majd azt, hogyan ébred rá fokozatosan, már felnőtt nőként, hogy ez nem romantikus, hanem bántalmazó kapcsolat volt. A történet sötét, tragikus, visszataszító és felkavaró, mert összetett, valós képet ad a megrontásról és a traumáról, amit okoz. Több réteget is lefejt ezekről, olyan aspektusaira is kitér, amikre elsőre nem feltétlenül gondolnánk. Ezen felül olyan könyvekre, dalokra, popkulturális elemekre referál, amik kiskorúakat szexualizálnak, ezzel is felhívva a figyelmet arra, milyen mélyen beleivódott ez a jelenség a társadalmunkba. Bemutatja, hogy a #metoo mozgalom hogyan hozza egymáshoz közel az áldozatokat és hogyan torzul a média hatásvadász előadásmódjától, a közösségi média viharaitól, mennyire erősen jelen van az áldozathibáztatás a mindennapjainkban. A leglényegesebb pedig az, ahogyan rávilágít, a kamaszok lelke milyen érzékeny és törékeny lehet. A szerző ügyesen mutatja meg, milyen ellentmondás feszül aközött, hogy egy tinédzser egyszerre lehet szexuálisan érett, de érzelmileg sebezhető, magabiztos, mégis naiv, intelligens, de védtelen, vagy mindez egyszerre. Az írásmód intim, klausztrofób, mégis nyers. Bevonja az olvasót, aki tehetetlenül nézi végig, hogyan törik össze Vanessa, miközben nem tudja megmenteni őt. Mert végig ott lebeg a kérdés: lehetséges egyáltalán összeforrasztani, ami szilánkokra tört?

2021. március 12.

Angie Thomas: The Hate U Give

Van valami, amiről eddig nem igazán beszéltem itt a blogon, az pedig az, hogy milyen érzések kavarognak bennem, miután elköltöztünk egy másik országba, különösen fővárosból vidékre. Találkoztam már otthoni életem során is kisebb-nagyobb megkülönböztetéssel: az iskolában főleg a családom anyagi helyzetéből adódóan, de tényező volt az alkatom, a tanulmányi eredményem vagy épp a hajam is. Később munkahelyemen volt, ahol a nemem vagy a családi állapotom miatt éreztem, hogy én húzom sokszor a rövidebbet. Akit már piszkáltak vagy megkülönböztettek bármi miatt, az pontosan tudni fogja, milyen rohadt érzés lehet ez... Viszont ezek sincsenek egy szinten azzal az élménnyel”, amit olykor megtapasztalhattam idekinn. A gyomrossal, amit az jelent, hogy pusztán azért ordít velem valaki percekig a szemközti házból, mert a kutyámra magyarul szólok a kertemben. Vagy, hogy az orvos, akinek el kéne látnia, hozzám sem ér, inkább durva megjegyzéseket tesz rám, az anyanyelvemre és a hazámra. Hogy a házunkat megdobálják tojással, vagy hogy egyes szülők nyíltan megmondják a gyerekeiknek, hogy nem kell semmiféle udvariassági formát betartaniuk velünk szemben, és a lenéző, gúnyolódó viselkedést a hétköznapokban ők maguk mutatják meg nekik. Nem azt állítom, hogy mindenki ilyen, sőt, többségében kedvességgel, figyelmességgel bánnak velünk, de az tény, hogy ezek a tapasztalatok is részei lettek az életemnek. A tudat, hogy mindig lesznek olyanok, akik szerint kint másodrangú ember, vagy még annyi sem vagyok. Hogy vannak, akik az otthonom vagy az anyanyelvem miatt képesek ilyen mélyen gyűlölni. Ezeknek a néha elképesztően agresszív, máskor kifinomultan kegyetlen megnyilvánulásoknak hála kialakul bennem egy “második én”: valaki, aki lehajtja a fejét, tűr, befogja és próbál minél gyorsabban távozni. El sem tudom képzelni, milyen lehet mindezt a saját otthonában átélni valakinek, de a meghasonlottság érzését tökéletesen adta vissza ez a regény, aminek fő témája az egyéni-, és rendszer szintű rasszizmus napjaink Amerikájában.

2021. február 26.

Amy Harmon: Csak a szél tudja

Ez a könyv igazán különleges. Nem is nevezném egyszerűen egy könyvnek, ez inkább egy élmény volt, amit úgy érzem, meg kellett tapasztalnom. Egy fantasztikus, magával ragadó és intenzív olvasmánnyal lettem gazdagabb. Már a koncepciója is nagyon egyedi, és egyszerűen szeretem a lassan csordogáló történetét, az életteli szereplőket és azt, ahogyan bemutatja a szerző Írországot a függetlenedésért folytatott harca közepén. Erről a küzdelemről szinte semmit sem tanultam történelemórán, így a történet olvasása közben ezt is bőségesen pótoltam, utánaolvasva a valós alapoknak. A történelmi fikció műfaja így ismét új ismeretek felé vitt, teljesítve küldetését. Az elbeszélés stílusa szívmelengető, melankolikus, gyönyörű, mégis meseszerű. Őszintén szólva mindig tartok kicsit az időutazós vonaltól, mert szerintem nagyon könnyű elrontani, de ez esetben annyira szépen oldotta meg ezt is Amy Harmon, hogy egy szavam sem lehet. Nem volt túlbonyolítva, agyonmagyarázva, egyszerűen autentikus része volt a cselekménynek, ami így sodort magával és egyszerűen elmélyítette a szereplőket és az általuk közvetített érzelmeket. A történet egy korokon átívelő szerelemről szól, de a történelem, a család és az ír nemzeti öntudat a legfontosabb elemei a regénynek.

2021. február 12.

Énekesmadarak és kígyók? Természetesen. De miért pont ballada?

Suzanne Collins regényének már a címe is nagyon beszédes. Az énekesmadarak és a kígyók utalnak az eredeti trilógia főszereplőjére, Katnissre, de Snow elnökre és Lucy Gray-re is, akikre ez az előzmény fókuszál. A legtöbbet mégis a ballada műfaja teszi hozzá a világépítéshez, ami mindkét megjelenített korszakban más-más szerepet kap. Maga a ballada szó is több jelentéssel bír: egyrészt a dal egy sajátos formája, illetve az ebből kialakult zenei műfaj elnevezése, másrészt a népköltészetben és a szépirodalomban az epikának egy lírai jegyeket mutató költői műfaja is. A romantika stílusjegyét viseli magán, ami vers formáját ölti, ezért gyakran társulhat különböző dallamokkal is. Annak ellenére, hogy sokszor szerelmes dalokkal, vagy lágy, melankolikus dallamokkal társítják, a szó maga inkább jelöl egyszerűen költeményt. Ami miatt mégis kapcsolódik Panem világához, az az összekötő szerepe a történelem, a népköltészet és az irodalom között. Valódi történelmi eseményeket mesél el egyéni szemszögből, miközben legendává emel(het)i azokat. Bár Collins regényei nem a mi történelmünkről szólnak, hanem egy fiktív világot építenek fel, tekinthetőek reakcióknak, kritikának vagy kommentároknak a világ eseményeire, eszközeire és politikai történéseire is.

2021. január 29.

Suzanne Collins: Énekesmadarak és kígyók balladája

Ez a történet számomra a tavalyi év egyik legjobban várt könyve volt. Nem csak azért, mert nagy kedvencem az eredeti trilógia, de Suzanne Collins gondolkodása és írásmódja miatt is, ami egy valamire nem képes: hidegen hagyni az olvasótáborát. Ezért is fordulhatott elő, hogy már az előzménytörténet bejelentése is felkavarta az addigi csendes állóvizet. Nem igazán láttam eddig soha egy könyvnél sem, hogy a megjelenést megelőzően cikkek, videók jelentek volna meg róla, igencsak markáns véleményt megfogalmazva a főszereplő személyéről és a történet fő témájáról. Amikor megtudtam, hogy a tizedik Éhezők Viadala adja majd a cselekmény vázát, én is egyből azt hittem, majd Mags lesz a főszereplő fiatalon. Sokan szerették volna akár Finnick, Haymitch, Cinna, Johanna, vagy épp Beetee történetét elolvasni, ahogyan én is. De amikor kiderült, hogy a sorozat kegyetlen diktátora, Coriolanus Snow kerül a középpontba, elszabadult egy-két indulatos tweet és hozzászólás, mondván, senki sem kíváncsi egy újabb főellen megváltástörténetére.

2021. január 15.

Matthew McConaughey: Zöldlámpa

Először a Zöldlámpával angolul, hangoskönyv formájában próbálkoztam. Hallani, hogy egy író vidáman, optimistán, lelkesen olvassa fel a könyvét az élet szeretetéről magával ragadott és azon kaptam magam, hogy mosolyogva hallgatom. Viszont Matthew McConaughey ízes, déli akcentusa kifogott rajtam, így inkább magyarul folytattam a könyvet, ami tökéletes újévi választásnak bizonyult, mert erre a pozitív és inspiráló hangvételre nagyon is szükségem volt. Az egyik dolog, ami kiemeli ezt a memoárt a többi közül, az az elbeszélés stílusa: egyszerűen, nyersen, világosan fogalmaz a szerző kalandjairól, gondolatairól, és humorral, öniróniával fűszerezi mindezt. Ettől olyan érzésem volt, mintha csak leült volna mellém egy életvidám, elbűvölő fickó a bárpulthoz és egy ital mellett elbeszélgettünk volna az élet kisebb-nagyobb dolgairól. A másik, hogy nem a szerző nyilvános, kreált személyiségét látjuk, hanem megmutatja a valódi énjét, gondolatait és a teljes életútját. A harmadik az a könyv vázát adó egyszerű hasonlat: Matthew McConaughey egy utazást ír le, ahol beülünk mellé egy lakókocsiba, és az élet sztrádáján igyekszünk kifogni minél több zöldlámpát. Természetesen előfordul, hogy zöld helyett pirosat kapunk, ami alkalmat ad nekünk megállni és körülnézni egy percre, hol is állunk éppen, vagy sárgát, aminél eldönthetjük, hogyan tovább: nagyobb sebességre kapcsolunk, vagy épp lelassítunk.

2021. január 1.

Viszlát, 2020!


“Karantén 375. nap. Ennyi napja próbáltam beszállni egy kocsiba, mikor is egy nagy reccsenés után összecsuklott a térdem. Kár érte, kiváló ügynök volt.
Azóta megvolt számtalan vizsgálat, tíz hét sín, két kör gyógytorna, több hónap várakozás időpontokra, egy műtét. A varratszedés napján életbe léptek a kijárási korlátozások…
Miközben mindez zajlik, ez az egy könyvcím (Nő az ablakban) és a kép hozzá kifejezi, mi a helyzet…
Én vagyok a nő az ablakban. Akkor is, ha az ajtón nem mehet / nem tud kimenni, ha az ablakból nem látni a párától, ha a madarak csivitelnek alatta vagy besüt rajta a nap. Ott ülök a kávémmal, a könyvemmel, Ember, Merlin és Arwen társaságában. Nézem szemben a sárga házat, miközben néha ott érzem magam és a világot…
Sosem gondoltam volna, hogy a több mint egy évtizede zajló pszichoterápia ennyi mindent tanít majd nekem. Arról, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni, erőt adjon ahhoz, amin változtatnom kell, gondolkodásmódot, hogy melyik farkast etessem ennyire szélsőséges helyzetekben, és épp csak annyi önkontrollt, hogy ne söpörjön maga alá a kétségbeesés, mikor a jövőm ijesztő és sötét. Eddig nem éreztem magam produktívnak vagy értékesnek. Most sem, de a világ mintha megfordult volna. Elkezdi szép lassan mindenki belátni, hogy legjobb a saját tempónkban feldolgozni a minket ért stresszt, és a saját tempónkban alkotni. Tudom, hogy az egész világ előtt kemény hónapok / évek állnak, de remélem, ezt kíséri egy megkönnyebbült sóhaj is, ami a magunk felé támasztott elvárások elengedését, vagy legalább könnyítését és egymás megértését jelenti majd.
Ha naivitás is, én őszintén remélem…”