Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én általában nem szeretem a meglepetéseket. Viszont Beth O’Leary harmadik könyve szerencsémre egy kellemes meglepetésnek bizonyult. Az írónőtől már megszoktam, hogy egy könnyed, romantikus történetre számíthatok, komolyabb témákkal fűszerezve, váltott szemszögből olvasva. Ezt meg is kaptam, de az elődeitől eltérően ez a kötet sokkal sötétebb hangvételű, ami elsőre kicsit riasztónak is tűnt. Ennek ellenére nem tudtam letenni, ami sokat elmond róla. Nem is bánom, mert sajnálnám, ha kihagytam volna ezt az utazást a megbocsátás és a második esély felé. A Flatshare az egyik kedvenc könyvem a műfajban, a szeretnivaló szereplőivel, a belőle áradó melegséggel, jósággal és eredetiségével. A Switch nem igazán fogott meg, unalmasnak, jellegtelennek és hiteltelennek éreztem. Utána úgy voltam vele, ez a történet lesz a vízválasztó, ami eldönti, a szerző melyik írása volt a kivétel és melyik volt a szabály. Szerencsémre ez lett a leginkább realisztikus, hiteles, őszinte és felkavaró történet a háromból, ami magával ragadott, amint megértettem, hogy a sötét tónus nem céltalan eszköz, hanem a történetet szolgálja. De érdemes ennek a tudatában elkezdeni ezt az utazást: ha rózsaszín szemüvegen keresztül szeretnél olvasni egy limonádét, nem ez lesz az…
A történetet két idősíkon követhetjük, egymással párhuzamosan: az elsőben Addie és Dylan a szakításuk után két évvel szó szerint egymásba ütköznek egy közös barátjuk esküvője felé. Mivel az egyik autó ettől totálkáros lesz, Addie és nővére felajánlják a fiúknak, hogy menjenek együtt tovább erre a várhatóan egy napos utazásra. A kocsiban még helyet kap Dylan legjobb barátja és egy mindannyiuk számára ismeretlen srác, aki fuvart keresett az esküvőre. A másik szál pedig Addie és Dylan kapcsolatát követi nyomon a megismerkedésüktől. Így az eredmény olyan, mintha két szerelem történetét követnénk egyszerre, ami nem csak életet lehelt a történetbe, de bemutatja, hogyan képes az idő előre és hátra ugrani egy pillanat alatt valakinek, akinek összetörték a szívét. Egy olyan időszakot mutat be ez, ami tele van fájdalommal, vággyal, veszteséggel, tehetetlenséggel, reménnyel. Pont, mint Dylan és Addie az újratalálkozásuk pillanatában.
“He's not looking at me like he's never seen me before. He's looking at me like he's never seen anyone else.”
Őket egy fontos kérdés foglalkoztatja, ami sokunkat érinthet: érdemes újrakezdeni egy ex-szel? Egyrészt nagy lehet a kísértés: egyfajta kényelem, biztonság, melegség járhatja át a viszonyt a korábban kialakult kötődés miatt, és azért is, mert már ismerik egymást. A sok közös emlék pedig reménnyel töltheti el a párt, hogy esetleg még többet adhatnak egymásnak. Az újrakezdés nem csak érzelmileg, de fizikailag is egyszerűbbnek tűnhet, mert az összecsiszolódáson már túl vannak. Ez megadhatja az érzést, hogy pontosan ott folytatják, ahol abbahagyták. Pont ebben áll a veszélye is: ha a kapcsolatban voltak zavaró vagy fájdalmas elemek, azok is visszatérhetnek. De már az is elég ok a bizonytalanságra, ha valamilyen módon egyik félre vagy épp mindkettőre nézve káros volt a viszony. Ezért érdemes másodjára óvatosan, nyitott szemmel és őszintén belevágni. Viszont a jó hír, hogy már tudhatják, mire érdemes figyelni, hogy ne essenek bele ugyanabba a hibába vagy csapdába. Ha tudják, mi volt a probléma gyökere, esetleg arra is egyszerűbben rá lehet jönni, hogyan lehet feloldani azt. A kérdés pontosabban inkább az, tanultak-e az előző hibákból, mindketten érettebben, egészségesebben közelítenek-e egymáshoz, tényleg készen állnak-e a változásra vagy csak megismétlik ugyanazt a kapcsolatot?
Nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem akkor van csak értelme az újrakezdésnek, ha tényleges változás történt és meg lehet szüntetni a szakítás okát, mert ellenkező esetben nagy a valószínűsége, hogy ugyanúgy véget ér, mint első nekifutásra. Legyen szó bármilyen kapcsolatról, a második esélyt ki kell érdemelni, nem elég egy szimpla bocsánatkérés, ami mögött nincs mélység, belátás vagy fejlődés. Ami csak szó marad és nem lesz belőle cselekvés... Tenni is kell azért, hogy legyen értelme egy újabb próbának: fel kell tárni a problémákat, a megbocsátást pedig nem csak őszintén érdemes kérni, de ugyanolyan őszintén is meg kell adni, mert ennek a hiánya aláássa a későbbieket… Szerencsére az ember képes fejlődni, érettebben hozzáállni ugyanahhoz a problémához, ha kap rá időt, és őszinte tud lenni önmagához és a másikhoz is. Az, amit a tapasztalatunk ad, nem csak jobb emberré, de jobb társsá, baráttá, testvérré is tehet minket. Ezt a szerző is tökéletesen megértette, ezért is maradt érdekfeszítő a könyv. Olyan volt, mint két különböző történet: egy ártatlan, bimbózó, álmodozó nyári lángolás és egy szívfájdító, komoly, érett, józan talán-kapcsolat.
Ehhez viszont már láthatóan elég magabiztos író lett Beth O’Leary-ből, aki felmutatta az eddig legösszetettebb karaktereit és történetszálait. A már megszokott több szemszög mellé ráadásként párhuzamos idősíkokkal is dolgozott, ami ambivalens érzéseket hozott: minden szerelem kezdete tele van lehetőségekkel, de itt már tudjuk a jelen eseményei miatt, hogy valami félre fog menni, miközben látjuk, mennyi örömet hoz Addie és Dylan a másik életébe. Ez a kettősség feszültséget kelt, ami miatt nagyon könnyű haladni a könyvvel, mert a kíváncsiságot folyamatosan fenntartja. Az első szerelem szabadsága, pezsgése mellé pedig nagyon érdekes kontraszt egy kimondottan klausztrofób helyzet, ahol minden megszólalás, dal, emlék potencionálisan csak tovább ronthatja a hangulatot a kocsiban. Így lesz ez egy nagyon hosszú utazás tele megbánással, nehezteléssel, frusztrációval és megbocsátással.
A könyv helyenként kimondottan nyers, a szereplői pedig sebezhetőek. Furcsa, mert amilyen komikus helyzettel indít a könyv, annyira drámai az uralkodó hangnem a második felében. Mindenkit valósnak éreztem ennek ellenére, mert fiatal, tapasztalatlan, sérült emberek ültek a kocsiban, akik koruknál fogva még csak tanulták, milyen egy kapcsolat, miközben próbáltak kinézni a romboló, sokszor toxikus családi és baráti minták mögül. Az utazás egy nagyon jó hasonlat volt a személyes fejlődésükre, ahogyan keresték a kiutat a diszfunkcionalitásból, méregből és komoly mentális problémákból. Kimondottan tetszett, hogy a szerző bemutatta az elején a hanyag, helyenként már riasztó viselkedésformákat, de nem csomagolta cukormázba, hanem lement a mélyére, a hatására egyes embereknek vagy a cselekedeteiknek, viszont hagyott teret a fejlődésnek is. Ettől helyenként kényelmetlenül ismerős érzés fogott el, viszont a végén örültem, hogy a fiatalok nem mentesültek a következmények alól, de tanulhattak a hibáikból.
“The countless times I almost changed my mind. But that’s the thing about almost: you can be ninety-nine per cent there, you can be an inch away from doing it, but if you stop yourself from stepping over that line, nobody will ever know how close you were.”
Beth O’Leary-től eddig sem volt idegen a trauma, gyász, és a különböző lelki problémák bemutatása, de ebben a történetben tényleg nem fogott vissza semmit. Lehet valaki anyagilag stabil helyzetben, vagy nőhet fel békés, biztonságos családban, és könnyen lehet, hogy egyik sem védi meg a depressziótól, mérgező viselkedésmintáktól, önszabotázstól, bizonytalanságtól, céltalanságtól, vagy a problémák kivetítésétől. Nincs senkire kívülről ráírva, hogy attól, hogy karizmatikus, sármos, humoros, nem ártalmas esetleg akár azoknak is, akik a legközelebb állnak hozzá. Ennek az eredménye a komoly lelki sérülés és bizonyos védekezési mechanizmusok fejlődése. Ezek miatt és a megfelelő segítség miatt is látjuk, a szereplők nem ugyanazok a jelenben, mint pár évvel ezelőtt. Már megtanulták, hogyan húzzanak határokat maguk köré, mi az, ami belefér számukra egy kapcsolatba és mi az, amit nem engedhetnek meg többet senkinek sem. De nem csak egymásban keresik a hibát már, hanem önmagukban is, és ha lassan is, de egyre jobbak lesznek önmagukhoz és egymáshoz is. Nem hiszem, hogy mindenkinek tetszeni fog ez a könyv, aki a szerzőt már ismeri a korábbi munkáiból, de én kimondottan élveztem, mennyit fejlődött ő és vele együtt a története is. Mélyebb lett sokkal, nagyobbat ütött, többféle érzelmet váltott ki belőlem, de mégis áthatotta egy pozitív, reményteli hangnem, ami most kimondottan jól esett. Bár minden meglepetés ilyen kellemes lenne…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése