Nem mondanám, hogy van kimondottan kedvenc műfajom, szeretem a változatosságot. Általánosságban inkább úgy mondanám, az olyan könyveket szeretem legjobban, amik meg tudnak lepni, amik elindítanak bennem valamit. Ettől a történettől nem vártam semmit, csak egy habkönnyű, humoros, romantikus történetet, ami feldobhat egy álmos, forró, nyári hétvégét. Színtiszta szórakoztatást, ami mosolyt csal az arcomra. Jelentem, megkaptam mindezt és még többet is. A hamisítatlan angol humora szórakoztatóvá, a kedves, közvetlen stílusa pedig személyessé tette Beth O’Leary debütáló kötetét. A bájos, könnyed felszín alatt viszont komoly problémák, összetett történet és végtelenül emberi szereplők rejtőztek. Valósnak, őszintének, frissnek, autentikusnak hatott ez a könyv, és igazán megérintett. Most már nyugodt szívvel ajánlom, mint az egyik személyes kedvencemet a kortárs romantikus irodalomból.
A történet két főhőse Tiffany és Leon. Előbbi egy szakítás után kétségbeesetten keres egy olcsó, megközelíthető és lehetőleg tiszta lakóhelyet, míg utóbbi pénzszűkében van, amire egyszerű megoldás lehet egy társbérlő, csak sajnos az ő lakása kicsi ehhez. Egy érdekes megállapodás oldja meg ezt a problémát: ketten osztoznak a lakáson, de nem térben, hanem időben. Közösen használják a nappalit, fürdőt, konyhát, felosztják egymást között a házimunkát, egy ágyban alszanak, egy asztalnál esznek. A legkülönösebb csavar a megállapodásukban, hogy soha nem találkoznak egymással személyesen. Leon ápolóként dolgozik éjjelenként egy hospice szolgálatnál, Tiffany pedig egy könyvkiadónál napközben. Mire egyikük hazaér, a másik már úton van munkahelye felé. A hétvégéket Leon a barátnőjénél tölti, így tökéletesen megvalósítható ez az időbeosztás alapú együttélés. Ez a szituáció már önmagában érdekes képet fest a londoni megélhetés nehézségeiről: bepillanthatunk két, nagyon is értékes munkát végző, mégis alulfizetett értelmiségi kétségbeejtő küzdelmébe a lakhatásért és a megélhetésért egy világvárosban. Bár mindketten igyekeznek a szükség okozta helyzet humoros oldalát felfogni, az előnyökre koncentrálni és a legtöbbet kihozni belőle, valahol szomorú lenyomata ez a kornak, amelyben élünk.
“It’s weird how easily you can get to know someone from the traces they leave behind when they go.”
Ami egy-két, a konyhapulton hagyott üzenettel indul a WC ülőke lehajtásáról, a szomszédok különös szokásairól, a szemétkivitelről és pulton maradt süteményekről, az szép lassan baráti levelezéssé, majd egyre inkább elmélyülő kapcsolattá alakul, fejlődik Tiffy és Leon között. Értékeltem, hogy milyen lassan alakult a kapcsolatuk, és barátság alapozta meg a románcot. Azt is, hogy a két főszereplőnek önálló külön élete volt: mindketten küzdenek a saját démonaikkal, szociális életükkel, mindennapi problémákkal és olyan jó volt olvasni, ahogyan fokozatosan megnyílnak ezekről a másiknak, támogatják, segítik és egyszerűen jobbá teszik egymást.. Együtt erősebbek, nyugodtabbak és vidámabbak lesznek. Ettől virágzik ki a köztük lévő kötelék. Nem a kapcsolatuk a világuk közepe, az inkább fokozatosan illeszkedik bele az életükbe. A kötet fejezetei váltakoztak Tiffany és Leon nézőpontjai között, ami humorforrásként és a szereplők bemutatásaként is nagyon jól működött. Tiffy fejezetei hosszabbak, csapongóbbak, részletesebbek, kuszábbak és specifikusabbak. Ő mindent direkt módon kimond, hajlamos analizálni, akár túlgondolni mindent. Leon viszont sokkal tömörebben, rövidebben fogalmaz, kevesebb jelzőt használ és sokkal szigorúbb önmagával. Nála sokszor a lényeg sokszor a sorok között van. A teljesen eltérő reakciójuk ugyanarra a dologra nagyszerű humorforrásnak bizonyult. Ez a különbözőség a mentalitásukban és a gondolatvilágukban, megjelent az egymással folytatott levelezésükben is. A két írásmód remekül kiegészítette egymást és nagyon ügyesen bemutatta a személyiségüket, a kettejük közti kötelék varázsát. Így az ő kis különálló világukban, velük együtt létezhettem.
Tiffany hagyományosan a kedves, bolondos karakterek sorát gyarapíthatná, de az író stílusa és a kidolgozott története egyénivé tette őt. Az őszintesége, törékenysége, kedvessége miatt érződik hitelesnek, akihez könnyű kötődni. Csodálatos, spontán ember, aki mellett jókedvre derül a legmorcosabb barát is, de a szerettei mellett előjön a sérülékeny kislány is a magabiztos nő mögül. Leon pedig zárkózott, mégis végtelenül gondoskodó, aki tűzbe menne azért, akit szeret. Olyan ember, aki épít, megvéd, nem pedig rombol másokat. Megmutatja, a figyelem és gyengédség nem divatjamúlt, még ha ez néha úgy is tűnik. Arról nem is beszélve hogy eszméletlen szexi tud lenni valaki, aki őszintén törődik azzal, hogy a partnere legalább olyan jól érezze magát mellette, mint ő maga. Leon csendes, mélyen elrejti érzelmeit, de a hivatásában megtalálja ennek is az előnyeit. Egyszerűen nem lehet nem érdeklődni iránta, vagy nem kedvelni őt.
“Remind myself that there is no saving of people – people can only save themselves. The best you can do is help when they’re ready.”
A kettejük története és az együttélésüknek ez a szokatlan módja rávilágított arra, mennyi nyomot hagyunk magunk után mindannyian azon a helyen, ahol élünk. Rendkívül sok dolgot ki lehet olvasni ezekből az apró, jelentéktelennek tűnő jelekből, különösen, ha odafigyelünk rájuk, mert csak ennyit látunk valaki másból. Kiéleződik és nagyobbá válik minden apróság így. Egy ottfelejtett pohár, egy félig elolvasott könyv az éjjeliszekrényen, a hűtő tartalma, vagy akár a laptop helyzete is elárulhatja, milyen volt a másik éjszakája, hogyan ébredt, mi foglalkoztatja éppen, milyen hangulata van az adott héten, hogyan fejezi ki magát általában, mennyire törődik a környezetével, milyen furcsaságok színesítik az egyéniségét… Ez a sok apróság végül többet mond az értő szemnek, mint a személyes, egész napos jelenlét egy figyelmetlenebb társnak. Tiffany és Leon teljesen rá tudnak hangolódni a másikra, így könnyebben megértik egymást és egyszerűen meg tudják könnyíteni a másik mindennapjait. Annak ellenére, hogy nem találkoznak, sokkal több mindenen osztoznak, mint elsőre gondolnánk. A közös lakás egy különlegesen intim, meghitt légkört teremt számukra.
Ez a történet sokkal érzelmesebb volt, mint azt elvártam volna egy könnyed, nyári olvasmánytól. Ez köszönhető annak, hogy nem félt olyan nehéz témákat is elővenni, mint az érzelmi bántalmazás, a gázláng módszer, az angolszász büntetőrendszer hibái, zaklatás, szisztematikus rasszizmus vagy a halál előtti megbánás kérdésköre. Ezeket kellő komolysággal, tisztelettel és a helyén kezelte, szerethető szereplőkkel, emlékezetes pillanatokkal és pozitív légkörrel ellensúlyozta Beth O’Leary. Nem csak váratlanul mély volt a könyv, de tele volt szívvel-lélekkel. Üdítő frissességet vitt a kánikulába…
“It was never home until you were there...”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése