2019/JÚNUS

BRÉKING! BRÉKING! BRÉKING!

Egy szeretett páros áldozata a szappanopera oltárán:

Régi vevők cserbenhagyása újabb borítóverziókért, avagy mit tehetünk a pénztárcánkért?

A Maldív-szigeteken a kalózoknál is nagyobb veszély leselkedik a nászutasokra…

Brit tudósok szerint a tengeri baktériumok káros hatással lehetnek az emberi kapcsolatokra

Szín szerint rendezett könyvespolccal elkerülhető a sorozatba nem illő folytatások elrejtése…

A templomban létfontosságú az esküvői csokrok stabilitása!

“Mit tehetnék, hogy a főnököm végre az irodaajtónak döntsön??”

“A szánalom az új afrodiziákum!”

“Hogyan szereljem le azt a törtető szukát?”

Ha túlírt a krimi: “Lapozzatok a 394. oldalra!”

Tuti tippek arra, hogyan kerüljük el az esküvői katasztrófát…

Manipulált szerelem: szimpla tagadás vagy szadizmus?

Az elfojtás megoldás: ötből négy baltás gyilkos márpedig ezt ajánlja!

Mikortól válik nevetségessé az “Én tudom, mi a jó nekem!” kártya a kezünkben?

A férjem ízlése kulcsfontosságú, avagy a gyűrű mellett sutba dobhatom a designer darabjaimat...

A színes kontaktlencse Önt is magabiztosabbá teheti. Próbálja ki már holnap!

Hogyan illesszük a sebhelyeinket az egyéniségünkhöz?

Kirobbanó siker a Cormoran Strike és az elszabadult hormonok!

Robin szerepe lényegesen nagyobb, mint Batman valaha is gondolta volna…

Ki lesz a következő epizód szadista szociopatája?

Vajon a brexit elmossa az utolsó kötetet?

A hattyú halála, avagy hogyan lesz esküvői talizmánból hirtelen rossz ómen?

Bűnös élvezetek nyomában: öt indok, miért olvassuk tovább az egyre ócskább sorozatokat?

Csalódás utáni újabb vásárlás: könnyelműség vagy töretlen optimizmus ?

Hogyan tartsuk életben a reményt?

Szemüveget az írónak! (jelen esetben a nem szerkesztőnek is…)

Komolyra fordítva a szót, ez a könyv a nagyon is fájdalmas példa arra, hogy igenis ki lehet szeretni egy sorozatból azáltal, hogy az író önismétlővé válik, a főszereplőket következetesen rombolja, a saját nézetei pedig láthatóan rányomják a bélyegét a könyvére. Számomra elrettentő, ha ennyire süt egy könyvről a szerkesztő hiánya, akinek egyébként a végszóban “Galbraith” meg is köszöni, hogy hagyta, hadd menjen minden az ő elképzelése szerint. Ez történik akkor, ha senki sem elég határozott, hogy nemet mondjon, vagy őszinte legyen a nagy név felé, aki majd úgyis eladja többmillió példányban azt a könyvet, amin őszintén szólva bőven lehetett volna még dolgozni.

A leginkább szembetűnő problémám a könyvvel az unásig ismételt klisék, immár harmadjára: az elején Strike küzd a “frissen” szerzett hírnévvel az előző ügyének zseniális megoldása után. Fejlődött is a cége és azért, hogy a változás tartós legyen, jól jönne egy zsíros ügyfél. Majd láss csodát, itt is van: ezúttal “véletlenül” két ügyfél kopogtat pár napon belül, akik ráadásul ismerik is egymást. Közben Strike próbál fogyni, de eszi a sült krumplit, issza a sört, majd hogy hogy nem, minden ötödik oldalon fáj a lába a terheléstől. Döbbenetes... A nyomozás szép lassan halad előre és ahol Strike nem boldogul, ott csilloghat Robin, aki nyilván most is veszélybe kerül, hogy Cormoran az utolsó pillanatban, fényes páncélban megmenthesse. Természetesen a műfaj behatárolhatja bizonyos mértékben a cselekményt, de az nem szűkölködik lehetőségekben, ennél variálhatóbb azért. Nekem még külön problémát okozott, hogy a fordulatok érdekében agyon lett bonyolítva a történet, ami a megoldásba is komoly logikai bukfencet vitt. SPOILER Most tök komoly, hogy egy férfi elcsábít egy nőt, hogy az információt csepegtessen egy másik férfinak, akinek majd zsarolnia kell egy harmadik személyt ezzel, hogy mikor őt megölik, a zsarolás okozta stressz legyen az, ami miatt majd öngyilkosságot feltételezhet a rendőrség? SPOILER. Ez sajnos nem az egyetlen szükségtelenül bonyolult húzás… Ráadásul a szerző túlzásba vitte a felesleges karakterek, események bemutatását. A bűntény pedig, ami meg sem történik a könyv első felében, végképp érdektelenné válik. Alig vártam a végét, de nem a kíváncsiság, hanem az unalommal vegyített idegbaj miatt. A krimi vagy a thriller műfajába számomra az ilyen szarvashibák egyszerűen nem férnek bele.

A sorozat egyik legfontosabb eleme mindig is a két nyomozó karaktere és a közöttük finoman alakuló, folyamatosan fejlődő kapcsolat volt. Viszont az ábrázolásuk ebben a részben szerintem végleg félresiklott. Minél közelebb kerülnének egymáshoz, annál rosszabbul kommunikálnak, majd kezdődik a félreértésekből táplálkozó műdráma. Bár ez valamilyen szinten mindig jellemző volt rájuk, de ami bájos lehet a kezdeti összecsiszolódás fázisában, évek távlatában szimplán fárasztó. A kettejük közötti éles kontraszt pedig egy zavaróan szexista ábrázolást eredményezett: Robin az örök áldozat, az ártatlan, az aggszűz. Vele csak úgy megtörténnek a dolgok. Strike pedig minden kötetben egy újabb bombanőt aláz meg, aki türelmesen kezeli az érzelmi szorulását, közben eltűri az érzéketlen megnyilvánulásait, esténként pedig meleg vacsorával várja, mindezt természetesen szexi neglizsében. De ha meg meri említeni az aktuális szeretője, hogy egy kis tiszteletbe vagy törődésbe nem halna bele, Cormoran azonnal megszakít vele minden kommunikációt. Mintha azért, mert ő sérült - ahogy arra minimum öt oldalanként kap emlékeztetőt az olvasó - ő már fel is lenne mentve az alapvető tisztesség alól... Szeretett asszisztensnőjének leginkább a vonzó külsejére és csodás konyhai képességeire figyel ebben a fejezetben. Strike (nem kicsit problémás) Madonna-kurva komplexusa egyszerűen üvölt a lapokról.

A többi két lábon járó klisé nő a könyvben, aki szabadosabb szexuális életet mer élni (lsd: házasságtörést követ el, nyitott kapcsolatban él, vagy csak simán élvezi a szexualitását), megbűnhődik végül. Ez a narratíva nagyszerűen megágyaz a szabadabb gondolkodású nők megszégyenítésének. Bezzeg Robin, minden férfi szereplő vágyának legfőbb tárgya, végig kitart nyomósabb indok nélkül egy toxikus szemétláda mellett, mert mégiscsak biztonságosabb a hosszú évek alatt kialakult, mérgező posványban. Nincs is “szebb” üzenet annál, hogy tartsunk csak ki egy rothadó kapcsolatban, mert mennyibe is fájt az az esküvő... A férfiak ábrázolása sem jobb: akihez Robin vonzódik, az vagy érzelmi analfabéta, vagy gyilkos. Ez az erősen kőkori ábrázolásmód számomra különösen fájdalmas attól az írónőtől, aki megalkotta Hermione Grangert. De szélsőséges, kisarkított, lebutított szereplők lettek a különböző társadalmi osztályok képviselői is: a munkások ostoba bunkók, az arisztokraták bizarr, perverz hajlamokat mutatnak. A szerző jól láthatóan az értelmiségi középosztállyal azonosítja önmagát, egyedül ők kaptak mélyebb személyiséget egy papucsállatkánál.

Robin egy éretlen kamasz érzelmi szintjén tengődik ebben a könyvben, aki nem vállal felelősséget sem önmagáért, sem a tetteiért. Teljes mértékben az ő döntése az, hogy férjhez megy, ahogyan az is, hogy nem érvényteleníti a frigyet. A házasságukban mindkét fél önérzete, méltósága sérül egy-egy ponton és képtelenek őszintén kommunikálni egymással. Amikor mégis megteszik, súlyosan megsebzik egymást. Robin egyszerűen falat emel maga köré, nem vállalja az intimitást, viszont nem hagy teret hibának. Nem támogatja a férje munkáját, vagy életmódját, csak látszatra. Bár fizikailag nem csalja meg őt, de ez nem emeli morálisan a férje fölé. Egyáltalán nem védem a Matthew-t, mert a megcsalás, a manipuláció és a lelki bántalmazás mind véresen komoly dolog, de Robin mintha csak arra várt volna, mikor hibázik akkorát a másik, hogy kiléphessen a kapcsolatból anélkül, hogy közben szembenézne a saját felelősségével. Munkahelyén pedig eltitkolja, hogy pánikbeteg, tehát mentálisan alkalmatlan, miközben potenciálisan veszélyes munkaköre van. A terápiát ráadásul abbahagyja, amikor az számára kellemetlenné válik. Márpedig egy ponton túl az legalább annyira fájdalmassá válhat, mint amennyire szükséges. Tehát tudatosan vagy sem, Robin keresi a veszélyt és gyakorlatlanság, figyelmetlenség miatt hibákat követ el. Így megint áldozattá válik, megmentésre váró nővé, aki nem tehet semmiről. Ez nem az a határozott, bátor, felelősségteljes, mégis kalandos lelkű Robin, akit az első kötetből megismerhettem.

A poszttraumás stressz kezelésébe nagyon nem passzol bele az a kép, amit a könyv felmutat. Robin viselkedése nem illik a kórképbe: mutat PTSD-re vonatkozó tendenciákat, de amíg a professzionális életében veszélykereső és önszabotáló, addig magánéletében az elkerülés jellemző rá. Ilyen viszont nincs a valóságban: vagy egyik, vagy másik mechanizmus alakul ki trauma elszenvedőinél. Ráadásul egy szó sem esik a Robinnak megfelelő kezelésről (EMDR). Ez nem oldódik meg néhány terápiás gyakorlattól, főleg, ha ennyire nem csinálják még azokat sem. Az ilyen pongyola bemutatása egy mentális betegségnek és az ellene való küzdelemnek csak rontja az ezzel küszködők megítélését. Ami igazán frusztrál, hogy “Galbraith” ennél többre is képes lenne, sőt  volt is, különösen, mivel saját maga is küzdött mentális betegséggel, és a korábbi könyveiben gyönyörűen érzékeltette is mindezt. De amit ebben a könyvben bemutatott, már nem tudom másnak tulajdonítani, mint a hanyagságnak.

Mivel a könyv rettenetesen túlírt, tele van töltelékkel, a cselekményhez nem kapcsolódó, így parlagon heverő szálakkal, a magyarázat a végén is vagy húsz oldalt tesz ki. Ráadásul az eddig bevált módszert, miszerint “Galbraith” finoman szórja a morzsákat elénk és az olvasó ezekből akár ki is találhatja, mi történt valójában, egyszerűen kihajította az ablakon. Helyette elárasztotta a könyvet morzsákkal és a végén kihúzott egy random kiskiflit a halomból, ami ráadásul ellentmond a logikának. Így elmarad a műfajban annyira várt “heuréka!” pillanat és az addigra nem túl fényes hangulat maradéka is végleg elszáll. Összességében azt mondanám: változatosabb, letisztult cselekmény, következetesség a karakterekben, alaposabb kutatómunka, egyszerűbb megoldások és kevesebb politikai kinyilatkoztatás helyrehozhatná a sorozatot. Plusz nem ártana egy erős akaratú szerkesztő a szerző mellé, aki megfékezi az oldalak számát, megnyirbálja a jelzők alatt összeroskadó mondatokat és a kliséhegyekkel tarkított, szappanoperába hajló cselekményt. Akkor talán meg lehetne menteni ezt a regényfolyamot. 

Kár érte, kiváló ügynök lehetett volna…