2020. október 30.

Charles Dickens: Szép remények

Londoni utam egyik legemlékezetesebb pillanata volt, mikor Charles Dickens házában álltam és két réz palackot néztem. Csak akkor tudtam meg, hogy Dickens szülei az adósok börtönébe kerültek, így a tizenkét éves Charles kénytelen volt egy fénymázműhelyben dolgozni. Heti hat shillingből tartotta el magát és támogatta családját. Pár évvel később a család anyagi helyzete stabilizálódott egy örökségnek köszönhetően, de a szülők akkor nem hagyták, hogy fiuk azonnal felmondjon. Ez örök nyomot hagyott Charles lelkében és sosem bocsátotta meg nekik. A már említett palackokat mindvégig megőrizte, hogy emlékeztessék arra, honnan jött, mi mindent élt át. Arra, hogy mindig gondoljon a nála kevésbé szerencsésekre. Dickens felnőttként sem érezte magát sosem teljes anyagi biztonságban, szégyellte a múltját, neheztelt a szüleire. A pénz, a szegényég, a munkakörülmények, a nyomor íróként állandó témáivá, védjegyévé váltak. 1860-ban pedig írt egy történetet egy fiúról, akinek rettenetes gyermekkora van, ütik, bántalmazzák, így nem mer bízni az emberekben, fél szeretni, és annak az ambíciónak rendel alá mindent, hogy minél messzebb kerüljön ettől az élettől. Felejteni akar és másokat nyom lefelé azért, hogy ő minél feljebb juthasson. Közben beleszeret egy gyönyörű lányba, akit arra neveltek, hogy szívtelen legyen. Ez a Szép remények.

2020. október 16.

Clarice Starling és a tárgyiasítás

„Megpróbálja elérni, hogy Buffalo Bill személynek, embernek tekintse Catherine-t. Azt hiszik, hogy magában meg kell fosztania a személyiségétől, tárgynak kell látnia, mielőtt nekiesne. A sorozatgyilkosok mondanak ilyesmiket a börtöninterjúkban, legalábbis egy részük. Azt állítják, olyan az egész, mintha egy babát szednének szét.”
Számomra ez az egyik legfontosabb idézet a könyvben, ami elsődlegesen a Buffalo Billként elhíresült sorozatgyilkosról és úgy általában a gyilkos és áldozat közötti lélektani folyamatokról szól. De nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogyan beszél a könyv Clarice és az őt tárgyiasító, maszkulin közeg kapcsolatáról. Ahogy egy gyilkos dolgát is megkönnyíti, ha áldozatát egy élettelen babának látja, ugyanúgy a tárgyiasítás minden formájának a lényege, hogy megfosszanak valakit az emberi mivoltától, hogy egyetlen eszközzé, egy darab hússá redukálhassák őt mindenféle lelkiismeretfurdalás nélkül. Legyen az pusztán a másik látványának élvezete, szexuális vágyak kiélése, vagy a saját örömök hajszolása, a másik fél személyisége, vágyai, érzelmei, személyes gondolatai, világnézete mind-mind hátráltató tényezővé válnak. Ha meglátod a másikban az embert, megismered a jellemét, sokkal nehezebb ízekre szedni vagy egyetlen funkcióra csupaszítani őt.

2020. október 2.

Thomas Harris: A bárányok hallgatnak

Vannak nagyon jó krimik, amik bemutatják napjaink nyomozási eszközeit, zseniális lélektani regények felejthetetlen harccal jó és rossz között, letehetetlen thrillerek, amiktől az ember olvasás közben éberen figyel minden zajra, és van A bárányok hallgatnak. A krimi műfajával leginkább az szokott lenni a problémám, hogy könnyen felborul az egyensúly a nyomozás és a szereplők bemutatása között és szárazzá vagy túl hiteltelenné válhatnak, a karakterek ellaposodhatnak, a thrillerek pedig könnyen átfordulhatnak egyszerű ijesztgetésbe. Ez a regény nem csak magába foglalja a felsorolt műfajok legjobb tulajdonságait, de kísérti az olvasót végig, amíg a kezében van a könyv, és még jóval azután is. Ez köszönhető Thomas Harris minden részletre kiterjedő figyelmének, haladó gondolkodásának és leírásainak, a valódi életből lopott emberi gonoszság mindent felülmúló ábrázolásának, a fő történet mellett finoman elővett, érzékenyen kibontott témáknak és a legapróbb vonásokig aprólékosan kigondolt, felejthetetlen, ikonikus karaktereknek.