Londoni utam egyik legemlékezetesebb pillanata volt, mikor Charles Dickens házában álltam és két réz palackot néztem. Csak akkor tudtam meg, hogy Dickens szülei az adósok börtönébe kerültek, így a tizenkét éves Charles kénytelen volt egy fénymázműhelyben dolgozni. Heti hat shillingből tartotta el magát és támogatta családját. Pár évvel később a család anyagi helyzete stabilizálódott egy örökségnek köszönhetően, de a szülők akkor nem hagyták, hogy fiuk azonnal felmondjon. Ez örök nyomot hagyott Charles lelkében és sosem bocsátotta meg nekik. A már említett palackokat mindvégig megőrizte, hogy emlékeztessék arra, honnan jött, mi mindent élt át. Arra, hogy mindig gondoljon a nála kevésbé szerencsésekre. Dickens felnőttként sem érezte magát sosem teljes anyagi biztonságban, szégyellte a múltját, neheztelt a szüleire. A pénz, a szegényég, a munkakörülmények, a nyomor íróként állandó témáivá, védjegyévé váltak. 1860-ban pedig írt egy történetet egy fiúról, akinek rettenetes gyermekkora van, ütik, bántalmazzák, így nem mer bízni az emberekben, fél szeretni, és annak az ambíciónak rendel alá mindent, hogy minél messzebb kerüljön ettől az élettől. Felejteni akar és másokat nyom lefelé azért, hogy ő minél feljebb juthasson. Közben beleszeret egy gyönyörű lányba, akit arra neveltek, hogy szívtelen legyen. Ez a Szép remények.
