„Aki egy életet is megment, az egész világot menti meg” (Talmud)
Néha nehéz a történelmet igazán a magunkévá tenni. Tele van száraznak tűnő adatokkal, nagy számokkal, amiket az elménk fel sem foghat a maga teljességében. Ha azt mondjuk, emlékezni szeretnénk hatmillió emberre, lehetetlennek tűnik. Hogyan is emlékezhetnénk hatmillió személyre egyenként? Ez még a mi életünkből merítve is lehetetlen lenne, évtizedek távlatából meg aztán pláne. Ha látsz egy dokumentumfilmben egy halom ruhát, szemüveget, bőröndöt és tudod, hogy mindegyik egy-egy emberi életet jelképez, a szörnyűségét fel sem fogod, és egy idő után távolságot kezdesz tartani tőle. Látod a tömegsírt, de nem látsz mindenkit egyenként. De meg kell tanulnunk és értenünk a történelmünket, hogy felismerhessük a mintáit és elkerülhessük, hogy még egyszer ugyanaz megismétlődjön. A felejtés részben védelmi mechanizmusként működik, részben az ignorancia és arrogancia szüleménye. Ezek ellen az egyik legjobb módszer a történetek elmesélése. Egyetlen karakterben egy egész világ elférhet: szülők, nagyszülők, egyházközösség, muzsikaszó, hit, kétségek, félelmek, önvád. Nem csak az fontos, hogy emlékezzünk, hanem az is, hogyan tesszük. Hogy azt a hatmillió embert ne mellékszereplőkként ábrázoljuk, ne távolítsuk el őket a saját kultúrájuktól, szokásaiktól, és a közös fájdalmuktól. Ne eszközök legyenek arra, hogy bemutassák, milyen jót vagy rosszat lehet tenni velük. Mert az ilyen szereplőkkel együtt tanulunk, az egyéni történetekből kirajzolódhat a közös történelmünk.
