2020. július 10.

A szerző, akit nem nevezünk nevén

Harry Potter számomra több, mint egy könyv. Annál nagyobb helyet foglal el az életemben. Gyönyörű emlékeim kötődnek hozzá. A varázsvilág az, ami többször is kiemelt engem a legmélyebb sötétségből. Csodálatos kapcsolatokat, barátságokat köszönhetek neki. Reményt, megnyugvást kaptam tőle, amikor ezekre volt szükségem. Ez nem csak egy kitalált világ, hanem egy hely, ami minden alkalommal azt üzeni: “Isten hozott itthon! Már vártunk. Itt elfogadunk és szeretünk úgy, ahogy vagy…” Ez a történet nekem egy valóságos áldás, megnyugvás, öröm, vigasz és egy olyan varázslat, amit nem tapasztaltam meg máshol. Nem sok ismerősöm van, aki osztja a lelkesedésem, vagy nem tart teljesen lököttnek azért, mert ennyire szeretem ezeket a könyveket, de nem egy barátságom vált szorosabbá, mert a másik pontosan megértette, mit jelent nekem mindez. Rokonlelkekre találtam, mikor elkezdtem online keresni másokat, akiknek ugyanolyan fontos a történet, mint nekem. Az oldalamon is elég nagy arányban megtalálhatóak varázsvilággal, a sorozat szereplőivel, egyes elemeivel kapcsolatos bejegyzések. A szobám is teljes mértékben tükrözi az érzéseimet: a Roxfort az otthonom, így az otthonom is egy kicsit a Roxfort lett már. A varázsvilág nem csak nosztalgia számomra. Formált engem, mint embert és része lett az identitásomnak. Jelentősége van számomra.
De szerintem a kommentek és különösen az a bizonyos esszé tőle, akit mától nem nevezek nevén, megsemmisítőek, a személye pedig rendkívül káros, sőt, veszélyes. A viselkedése pedig egyszerűen elfogadhatatlan. Nem létezik elég jó indok arra, hogy fájdalmat okozzunk másoknak, legyen bármilyen nemük, bőrszínük, koruk, méretük, identitásuk vagy irányultságuk. Úgy gondolom, hogy ezek a nyilatkozatok csak eggyel több okot adnak, hogy összefogjunk a gyűlölet minden formája ellen. Ez a történet már rég többről szól, mint a szerzője és az ő meggyőződései. Ebben rejlik a könyvek hihetetlen ereje: ki tudnak emelkedni az író kezei közül, túl tudnak nőni a személyén. Ez egy olyan varázslat, ami az olvasók kezében van. Ezzel vissza is kanyarodtunk a szerző halála elmélethez: lehetséges szétválasztani a művet a szerzőjétől?
Az a folyamat, amelynek a végén a lehető legnagyobb mértékben elhatárolom magam ettől a bizonyos szerzőtől, nem most kezdődött. Az utolsó két könyvben, amit tőle olvastam, már felfedeztem olyan elemeket, vagy éppen olyan kinyilatkoztatásokat, amikkel abszolút nem tudok egyetérteni vagy azonosulni. Leginkább azt éreztem, hozzám lett vágva az a bizonyos zokni. Ezzel még nincs is probléma, mivel nem tervezem folytatni a filmsorozatot vagy elolvasni a következő krimit, mert úgy éreztem, szép lassan lerombolják a képet, amit az eredeti sorozat felépített. Amikor a Harry Pottert olvasom, nem az jár a fejemben, hogy mit tweetelt legutóbb a szerző vele kapcsolatban, milyen új, “izgalmas” titkot fedett fel, ami nem volt benne a könyvekben – de nagyon is jól jön neki utólag -, vagy épp kinek a haláláért kér bocsánatot (ami szerintem már önmagában nonszensz).
Már mindenféle reakcióval találkoztam: van, aki teljesen függetleníteni tudja magában a könyvet és az írónőt, mondván ahhoz, hogy egy író mit tesz, semmi köze nincs a könyvéhez. Mások teljesen és végleg elhatárolják magukat a sorozattól, mondván, nem akarnak hozzájárulni semmihez, ami a szerzőt továbbra is megtartja a pozíciójában. Mind a két érvelés igaz. Ez legalább annyira érzelmi kérdés a rajongóknak, mint gyakorlati. Én úgy érzem, egyszerűen nem tudom az emlékeimet törölni és nem hagyom, hogy elvegye tőlem ez a nő azt, ami szerves részem és ami már túlnőtt az ő személyén. A szerzői jogok vitathatatlanul és elidegeníthetetlenül hozzá tartoznak, afelett csak neki van kontrollja. Ami felett nincs, az a közösség, ami a könyvek köré formálódott, és az olvasók, akik a saját életükbe, felfogásukba beillesztették a sorozatot.
Az a helyzet, hogy aki Harry Potter rajongó, az általában nem kicsit az. Ez egy erős közösség, csupa olyan emberből, akik megtanulták, hogy segítsék és fogadják el a másikat, akik a legsötétebb időben is fel akarják kapcsolni a fényt. Megtanultuk, hogy ne adjuk fel a reményt, szálljunk szembe az igazságtalansággal és melengessük meg a másik szívét, különösen, ha az ki van közösítve, magányos, vagy elárvult. Számomra az egyik legfontosabb üzenete a sorozatnak, hogy ha bármi lehetek, legyek kedves másokkal, mert nem tudhatom, mi zajlik bennük. Nem hiszem, hogy bárki is azt gondolta volna, hogy egy nap pont Tudjukki lesz az, aki szembemegy ezekkel az elvekkel. Személy szerint az esszéjében nem ismerem fel azt a nőt, akire felnéztem, akinek a könyvéből azt éreztem, van valaki, aki megérti, min mentem keresztül az iskolában, mikor kiközösítettek, mikor szó szerint kövekkel dobáltak, vagy amikor egy trauma után depresszió és rémálmok gyötörtek. Részben pont ő tanított meg arra, mit érnek a legszebb emlékeim és a szeretteim ebben a küzdelemben, hogy merjek segítséget kérni a bajban. Most pedig a hatalmát és a saját traumáját arra használja, hogy félelmet keltsen a legsebezhetőbbek ellen. Tényleg kifordult a világ a négy sarkából.
Sajnálom, hogy ilyen borzasztó élményei voltak, és őszintén remélem, kap megfelelő segítséget, hogy feldolgozhassa a félelmeit. Ahogy azt is, hogy van a közelében valaki, aki őszinte vele, nem ijed meg a nevétől és felhívja a figyelmét arra, milyen bántó és ártalmas, amit tesz. A traumát értem, ismerem. Tudom, milyen, mikor kéretlenül, a legrosszabb pillanatban megrohannak a legfélelmetesebb emlékek úgy, hogy az ember beleszédül. Nem kívánom senkinek. De a trauma az nem egy pajzs, amit felmutathatok a világnak, hogy álljon meg azért, mert én félek. Bármennyire erős legyen a félelem bennem, ezt nem használhatom kifogásként, pláne fegyverként. Ez nem egy eszköz, amivel mindennemű felelősség nélkül újabb traumákat okozhatok, csak mert velem megtörtént.
Sok szempontból rendkívül szerencsés vagyok. Soha nem fogom tudni teljesen megérteni a mindennapos problémáit és küzdelmeit egy transzneműnek, egy zsidónak, vagy akár egy színesbőrűnek. Csak elképzelni tudom a segítségnyújtás, empátia hiányának, az ítélkezésnek, megkülönböztetésnek a formáit, a mindennapos bántalmazást és ezeknek a következményeit. A bőrömön éreztem már én is ezeknek bizonyos megnyilvánulásait egyéb személyes tulajdonságaim miatt, de ezek mértéke eltörpül a felsorolt kisebbségek tapasztalatai mellett. Az ignorancia, a félelem pusztító dolgok, ahogyan a részvét, vagy az együttérzés hiánya is. A szavak ugyanúgy tudnak építeni, mint rombolni, ezt egy írónak tudnia kellene. Az, hogy a saját nézeteit, és a traumatikus élményét így kifordítja, és a legsebezhetőbb embercsoportok egyike felé irányít félelmet, miközben próbálja újradefiniálni őket, elbagatellizálva a mindennapos atrocitásokat, amivel meg kell küzdeniük, számomra egyszerűen borzasztó. Az meg felháborít, hogy ő maga is leírja, hogy milyen sebezhető csoportról van szó, majd állandóan olyan kontextusba helyezi őket, ahol az ő alapvető emberi jogaik támadási alapot adhatnak erőszaktevőknek. Nem gondolom, hogy feltétlenül gyűlöletből ered ez a felfogása, inkább félelemből és ignoranciából, de a lényegen és a megfogalmazott üzeneten ez semmit sem változtat. Ez a nézeteimmel nem csak szembemegy, de rémisztőnek is tartom egy ilyen nagy hatalommal és hallgatósággal bíró ember esetében azt az esszét.
Személy szerint azt gondolom, az írót el lehet választani a művétől. Ha nem így lenne, nagyon sok – egyébként kitűnő – olvasmányélménnyel lennék én is szegényebb. Rengeteg problémás szerző könyvét olvassuk, ahogyan rengeteg problémás tartalmat is. Ezek jó alkalmak a beszélgetésre, fejlődésre, tanulásra. Persze ez még nagyobb kihívást jelent, ha az adott író még életben van. De ez a mostani helyzet megmutatja, hogy a példaképeinkkel vagy a személyes gondolataikkal nem mindig tanácsos közelebbről megismerkedni.
Viszont ezek a barátságok és az elvek, amikről korábban beszéltem, nem lesznek jelentéktelenek, vagy kevésbé valódiak hirtelen. Nem tudom és nem is akarom kizárni a történetet a fejemből, mert hiszem, ha elolvasunk egy történetet, az identitásunk részévé válik. Nem azt mondom, hogy csak abból állunk össze, de nem is akarom leválasztani azt, amit tanultam a történetből. Ahogyan ez az esszé és ezek a megnyilvánulások is tanítanak, még ha nem is feltétlenül arra, amire Tudjukki akar… Tudom, hogy rengeteget adakozik, hogy sokszor állt kisebbségek mögé támogatóan, de a szememben nem menti fel az olyan kijelentései alól, mint amiket ebben az esszében leírt. Legyen bármennyi ember, aki kulturáltan és megalapozottan érvel a kijelentései ellen, sajnos nála süket fülekre talál, mert nem látja, hogy a gondolkodása, és ahogy beszél a transzneműekről, egyáltalán nem jobb, mint ahogy Donald Trump beszélt mondjuk a mexikóiakról.
De nem jelentéktelen az a tény sem, hogy minden megvett könyvvel, mozijeggyel, hivatalos termékkel az ő számlájára is vándorol a pénz. Én jelenleg ellentmondásban vagyok magammal ezzel kapcsolatban (is), mert nem szeretnék olyan közösség része lenni, ami elvi okokból tönkretesz egy kisvállalkozót. Ahogyan azt sem, hogy közöm legyen Tudjukkihez és a megnyilvánulásaihoz, mert nem akarok egy olyan embernek fizetni, aki a hatalmát utána így használja. Őszintén szólva nem áltatom magam azzal, hogy én leszek, aki átbillenti a mérleg nyelvét a bankszámláján. Én csak egy porszem vagyok a sivatagban, de sok kis szem sokra mehet. Igazság szerint neki mindig több pénze lesz, mint amit el tud költeni, és sajnos mindig nagyobbat fog szólni egy nyilatkozata, mint akár a teljes pszichológus társadalomnak. Ez a tudat önmagában rossz érzéssel tölt el. Amit mindenki tehet önmagában, hogy nem járul hozzá ehhez. Ez mindenkinek személyes döntés. Amit én megtettem az, hogy eladtam, elajándékoztam a könyveim egy részét, a pénzt pedig elutaltam egyenesen a Mermaids alapítványnak. Ezen felül én már nem veszek új könyvet tőle. Ha a sajátjaimmal történne valami, használtan még mindig be tudom szerezni. Ha pedig replikákról van szó, számtalan cég gyárt mindenféle termékeket, ami nem hivatalos merchandise.
Tudjukki felett nincs kontroll a kezemben, de ez nem jelenti azt, hogy a saját cselekedeteim felett sincs. A bejegyzéseimet, képeimet nem fogom leszedni, nem fogok senkit felszólítani semmire, mert nem hinném, hogy ez lenne a lényege, hogy én szabjam meg, mi igazságos, mi nem, de számomra innentől van a szerző, akit nem nevezünk nevén és van a Harry Potter sorozat. Neki nem fogok még több figyelmet adni, pláne, mikor bőven lenne olyan aktuális téma, amivel sürgős lenne foglalkozni. Nem akarok egy újabb fül lenni az intoleranciájára és az egyoldalú monológjára. Amit tenni fogok, hogy továbbra is kisvállalkozókat fogok támogatni a pénzemmel, akik szívüket-lelküket beleadják a termékeikbe és őszintén szólva jobbak is, mint a franchise hivatalos gyártmányai. Nem fogok semmit kidobni, megtartom a szobám, a megmaradt könyveim, mert számomra nem ő adott plusz jelentést nekik, hanem én, amikor elolvastam őket. Szétválasztani, feldolgozni ezeket az ambivalens érzéseket egy várhatóan hosszú folyamat lesz, aminek még csak az elején vagyok. Meglátom, mi vár a végén. Nem tudom, mi a helyes lépés, mi az, ami őt támogatja és mi az, ami már inkább a közösséget, akik között megtalálhatunk mindenféle identitást és csoportot… A varázsvilág körül kialakuló közösség egy támogató rendszer, ami nehéz pillanataimon segített át, ahogyan maga a történet is, mikor depresszióról, nehézségekről, barátságról mesélt nekem. Én ezt szeretném csak magammal vinni belőle: ami a szeretetről szól.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése