A történetet mind ismerjük: Szerető szülők, csodálatos gyerekkor. Majd hirtelen veszteségek, tragédiák sora. Fiatal évek, mostoha körülmények között, kényszermunkával töltve, majd a szerelem és házasság egy herceg oldalán. Szó szerint a semmiből előkerül egy addig mellőzött lány, aki mindenki más várakozását felülmúlva elnyeri méltó jutalmát. Röviden így írható le a Hamupipőke meséje... A mai olvasmányokban is megtalálhatóak bizonyos minták az életéből, de elhamarkodott lenne egy az egyben ráaggatni az elavult címkét, ahogyan azt Elena Favilli és Francesca Cavallo tették: egy újabb hercegnő, akit megment a herceg. Egy gyenge, passzív nő, aki a megmentőjére vár és szerencséje lesz. Aki nem feminista, így a történetét újra kell mesélni, mint aktív, erős hősnő... Ha közelebbről nézem, egyáltalán nem értek egyet ezekkel a megállapításokkal. Könnyű a ezeket rásütni, ha kiemeljük őt a kontextusból, vagy nem vizsgáljuk meg az ő szempontjait is.
Hamupipőke – hívjuk akár Sansa Starknak, Jane Eyre-nek, Ellának, vagy akár Harry Potternek – újabban alulreprezentált, általában nőiesnek tartott vonásokkal rendelkezik: önzetlen, gondoskodó, szorgalmas, alázatos, jószívű. A bántalmazói felé nem lép fel agresszíven, vagy más olyan módon, ahogyan azt sokan elvárják tőle. Nem üt vissza, nem kockáztatja meg a szökést, megvívott küzdelmei kívülről nem mindig láthatóak, pedig az érzelmeit kifejezi a maga módján. Ez viszont nem jelenti azt, hogy gyenge lenne vagy passzív, de a mostohái fizikai erőfölényét, státuszát nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az ő ereje abban rejlik, hogy megőrzi önmagát, a jóságát és optimizmusát. Az értékeit amit nem tudnak elvenni tőle, sem kiverni belőle. A kedvességet, mások megsegítését, a kemény munkát és a morális meggyőződését választja akkor is, amikor úgy tűnik, nincs remény. Kreativitását, alkalmazkodóképességét és belső tartalékait használja a túléléshez. Közben nem lehúz másokat, hanem megadja nekik mindazt, amit ő sem kap meg.
