Általánosan elismert igazság, hogy minden korban szükség van egy bizonyos Mr. Darcy-ra. Ennek az egyik ékes újkori példája a Bridget Jones naplója Helen Fieldingtől, amit immár több, mint huszonöt éve olvashatunk. Tudjuk, Bridget mennyire fél, hogy a legtartósabb kapcsolata egy pohár borhoz fogja fűzni, hogy füstöl, mint a kémény, hogy az anyja finoman szólva is egy freudi rémálom, hogy a terveinek legtöbbször az a sorsa, hogy a lehető leglátványosabb módon atomjaira hulljanak, hogy a barátaiért bármit megtenne, hogy azt gondolja, ha sikerül lefogynia, minden rendben lesz, és hogy önsegítő könyvekben keresi a megoldást minderre. Legfőképp pedig azt, hogy nem adja fel, hogy találjon egy kedves férfit, aki NEM alkoholista, munkaholista, viszonyfób, nagyzoló, kukkoló, érzelmi fogyatékos vagy perverz, hanem inkább olyan, mint Mr. Darcy, aki épp most lépett ki abból a bizonyos tóból. Helen Fielding egy modern hősnőt alkotott, aki, ha felületesen nézzük, semmiben sem hasonlít Elizebeth Bennetre, aki határozott, elegáns, kifinomult hölgy és sosem hozza magát kínos helyzetbe, mint Bridget (…akinek bizonyos vonásai egyébként Emma Woodhouse-ra is erősen emlékeztetnek).
