Van valami mazochizmus bennem, mikor olyan könyvet választok, ami gyomronrúg. Ami úgy építkezik, hogy közben azt érzem, porig rombolt bennem valamit. Ami érzelmileg teljesen lemerít, miközben fel is tölt. Valamiért mégis szükségem van néha egy durvább ébresztőre, ami kizökkent a komfortzónámból. Egy élményre, ami mélyen érint. A Normális emberek egy ilyen könyv. Észrevétlenül, de egyértelműen bekúszik a olvasó bőre alá. Ez egy magányos, melankolikus történet a felnőtté válásról és a szerelemről, ami hirtelen túl sokat ad, majd túl sokat vesz el, így hatalma lesz két ártatlan, még romlatlan lélek felett. Két sérült fiatal útkeresését kísérhetjük végig, ami nem szép, mert itt nincs csinos kis csomagolópapír, csillámos masni, csak a leplezetlen valósága, esetlensége a tapasztalatlanságnak. Egy utazás, ami éppúgy bővelkedik fájdalomban, mint szeretetben. Két olyan embert ismerhetünk meg, akik tökéletlenek, hétköznapian furcsák, extrémek. Egy olyan kapcsolat ez, ami hatással van rájuk, végérvényesen átformálja őket, de nem jelent gyógyírt a problémáikra. A szerző mindent feltár velük kapcsolatban, ami a megértésükhöz kell, így azt, aki elkezd kötődni hozzájuk, nem ereszti el egy pillanatra sem a történetük.
Ez a regény egy alapvetően diszfunkcionális, lassan, lépésenként alakuló kapcsolat krónikája. Marianne, egy tehetős családban felnövő, intelligens, különös lány, aki a gimnáziumban számkivetett, Connell pedig egy egyedülálló takarítónő fia, aki tehetséges, népszerű, szorgalmas és az iskolai focicsapat sztárja. Végzős évükben tisztázatlan és titkos viszonyba kezdenek. Ami különös, hogy Marianne egyáltalán nem érzi úgy, hogy több is lehetne a fiú mocskos kis titkánál, Connell pedig nem elég magabiztos ahhoz, hogy vállalja annak a kockázatát, hogy esetleg elutasítják a többiek. Miután elvégzik az iskolát, úgy hozzák a körülmények az egyetemen, hogy fordított helyzetben találják magukat: Marianne lesz a kifinomult, jó családból érkező, népszerű lány, aki barátokra talál, Connell pedig az ismeretlen, alacsony származású fiú, aki nem találja a helyét, sem a neki megfelelő társaságot és egyre inkább elszigetelődik a többiektől és magányossá válik.
“Úgy érezte, mintha a személyisége saját magától függetlenül létezne, mintha mások véleménye formálná, nem pedig ő maga hozná létre.”
Sally Rooney könyve a modern, azonnali kommunikáció korában annak a szükségletnek a kritikája, hogy állandóan lenyűgözzük a többieket, hogy mindenáron mások elvárásainak akarjunk megfelelni, miközben észrevétlenül kirakattá, színjátékká válhat az életünk. Az, hogy a megfelelő emberek társaságában mutatkozunk, a tőlünk elvárt iskolát végezzük el, azon a környéken lakunk, amit a többiek preferálnak, csodás nyarakat töltünk gyönyörű tájakon, végül majd nem jelentenek valójában semmit. Lehet, hogy könnyebben elérjük egymást, de ettől még nem értjük meg jobban a többi embert. Lehet, hogy ismerjük a másik történeteit, mégsincs a leghalványabb fogalmunk sem a teherről, amit esetleg magával kell cipelnie. Egy olyan ember elismerése, akivel még csak nem is találjuk meg a közös hangot, a végén nem lesz több jelentéktelen gesztusnál. Közben fokról fokra kiüresedünk, mert eldobtunk ezért cserébe valami valódit. Viszont ha egyáltalán nem foglalkozunk azzal, mások mit gondolnak rólunk, ha nem érdekel, mit tesznek velünk, ugyanúgy elveszíthetjük a kapcsolódási pontot önmagunkkal. Belebetegedhetünk abba, hogy az életünk nem a sajátunk, mert önmagunk megtagadásává válhat. Szeretteink megsebzése nekünk is fájdalmat hozhat. A személyiségünk ugyanúgy torzul ettől, mint a folyamatos abúzustól. Viszont a félelem, hogy önmagunkat büszkén vállalva végtelenül magányosak lehetünk vagy a társadalmi nyomás alatt összeroskadhatunk, nagyon is valós. Rettenetes gondolat, hogy pusztán a tény, hogy mások nem értenek meg, megbélyegezhet vagy számkivetetté tehet. Az sem kevésbé rémisztő, hogy a kitaszítottságon nem biztos, hogy képes osztozni velünk, akit tiszta szívből szeretünk. Bármi, ami közelebb hozhat valakihez, ugyanúgy el is választhat tőle, ha fájdalmunkból falat emelünk. Ha nem azt nézzük, miben egyezünk, hanem azt, miben különbözünk.
Sally Rooney mindenféle rózsaszín szűrő nélkül mutatja be, milyen az első szerelem. Amit ebből felvázol, abban nincs semmi romantikus, vagy ösztönző. Ehelyett rendkívül pontosan feltárja az emberi kapcsolatok fájdalommal teli útvesztőit. Marianne és Connell az évek során hol közelebb, hol távolabb kerülnek egymástól, de ami állandó, hogy annak ellenére, mennyi mindent jelentenek egymásnak, rendkívül nehezen fejezik ki az érzelmeiket. Különösen a pozitívakat, mert egyikük sem hiszi, hogy megérdemelné a szeretetet, az elismerést vagy akár a puszta létezést. Mindig közöttük feszül a sok kimondatlan szó, kifejezetlenül maradt törődés és vágyakozás. Ezeknek nagyobb jelentősége van, mint annak, amit örömmel megosztanak egymással. Minél nagyobb szükségük lenne az őszinteségre, a másik közeledésére, annál fájdalmasabb minden újabb kudarcba fulladt próbálkozásuk. Legtöbbször feltételezésekből indulnak ki, amit a saját félelmeik táplálnak, így nem csak egymással jutnak nehezen zöldágra, de önmagukkal és az egyre növekvő depresszióval is küzdenek. Mindketten megtapasztalják, mennyire fáj végignézni, ha a másik árt saját magának, mennyire fel tud őrölni valakit, ha nem tud segíteni egy szerettének. Összeadódik a sok frusztráló, kihagyott lehetőség, feszültség, a bizonytalanságból adódó hibák sora. Talán meg sem értik, hogy végleg elmehetnek amellett, ami mindkettejüknek megadná, amire annyira szükségük lenne. Reménytelenség, bizalmatlanság és önpusztítás jellemzi történetüket. Közös tragédiájuk, hogy talán sosem találják meg a kiutat ebből és egyedül maradhatnak, védtelenül. Nem csak a kapcsolatukban, de úgy általában az életükben is. Vagy ami még rosszabb: egy számukra veszélyes ember mellett köthetnek ki, aki visszaél a sebezhetőségükkel, érzékenységükkel, törékeny lelkükkel.
“Az évek során ők ketten olyanok voltak, mint két kis palánta, amely ugyanabban a cserépben növekszik, egymás körül, elhajolva, hogy helyet hagyjon a másiknak, valószerűtlen helyzetekbe csavarodva.”
A könyv több szempontból leszámol minden álomképpel az emberi léttel kapcsolatban. Ahelyett, hogy kegyes hazugságokkal áltatna minket, inkább azt mondja: Normális, ha vannak problémáid. Ha nem megy minden úgy, ahogy szeretnéd. Ha nem mindig reagálsz a legjobban. Ha időnként úgy istenigazából elrontod. Normális, hogy nem megy minden elsőre. Normális, hogy az életed nem mintaszerű. Hogy van, amiben előnyt élvezel és van, amiben hiányt szenvedsz. Normális, hogy ez bosszant. Ahogy az is, hogy nem felelhetsz meg mindenben mások elvárásainak. Hogy nem vagy boldog minden nap minden percében. Hogy fáj a meg nem értettség. Hogy néha elveszett vagy és kétségbeesetten keresed a kapaszkodót, a kapcsolódási pontot. Hogy úgy gyógyítod magad, ahogy tudod, függetlenül attól, mások furcsának tartanak-e. Normális feltenni a kérdést: “Mi a baj velem?” Időnként mind ezt tesszük… Teljesen normális ember nem létezik, mindenkinek megvan a maga sebe, fájdalma, félelme. Ezek a tapasztalatok az élet velejárói. Ha valakinek nem lenne egy sem, az lenne az ő abnormalitása. Nincs mit tenni, mint szembenézni a saját problémáinkkal, szeretettel fordulni egymáshoz, lépni a világ és önmagunk elfogadása felé. Először nekünk kell megismerni magunkat, majd ennek megfelelően kell elfoglalnunk helyünket a világban. Ahogyan a normális emberek teszik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése