Ez a történet számomra a tavalyi év egyik legjobban várt könyve volt. Nem csak azért, mert nagy kedvencem az eredeti trilógia, de Suzanne Collins gondolkodása és írásmódja miatt is, ami egy valamire nem képes: hidegen hagyni az olvasótáborát. Ezért is fordulhatott elő, hogy már az előzménytörténet bejelentése is felkavarta az addigi csendes állóvizet. Nem igazán láttam eddig soha egy könyvnél sem, hogy a megjelenést megelőzően cikkek, videók jelentek volna meg róla, igencsak markáns véleményt megfogalmazva a főszereplő személyéről és a történet fő témájáról. Amikor megtudtam, hogy a tizedik Éhezők Viadala adja majd a cselekmény vázát, én is egyből azt hittem, majd Mags lesz a főszereplő fiatalon. Sokan szerették volna akár Finnick, Haymitch, Cinna, Johanna, vagy épp Beetee történetét elolvasni, ahogyan én is. De amikor kiderült, hogy a sorozat kegyetlen diktátora, Coriolanus Snow kerül a középpontba, elszabadult egy-két indulatos tweet és hozzászólás, mondván, senki sem kíváncsi egy újabb főellen megváltástörténetére.
Bennem ekkor más gondolatok kezdtek megfogalmazódni. Egyrészt azt gondoltam, persze, hiszen Collins-ról beszélünk! Én bíztam abban, hogy ezúttal is igen fontos, amit ezzel a történettel el szeretne mondani. Az írásai eddig is kritikusak voltak a politikát, médiát és az emberi élet értékét illetően, a felsorolt szereplők pedig kidolgozottak és szerethetőek a trilógiában, ráadásul tudjuk, hogy a sorsuk szenvedéssel, rabsággal és borzalmakkal van tele. Én már nem vagyok benne biztos, hogy szívesen olvasnék egy teljes könyvet arról, hogyan élte túl Finnick, Haymitch vagy Johanna a saját viadalát, hogyan hasonlottak meg és omlottak össze egy rendszer nyomása alatt, miközben a külvilágban nem változott semmi és a következő éveikben újra és újra felülhettek a vonatra. Már az első könyv is megfogalmazza, hogy tulajdonképpen sokkal jobban jár az, aki azonnal az életét veszti, mint akinek utána évekig együtt kell élnie azzal, mire is kényszerült. Viszont Snow története rengeteg tanulságot ígért arról, hogyan és miért juthat valaki ekkora hatalomhoz. Így még jobban vártam ezt a könyvet, és nem bántam meg a szerzőbe vetett bizalmamat.
“A hó mindig felül landol!”
Ugyanis ez a történet minden, csak nem egy megváltástörténet, vagy igazolása Panem rendszerének, netalán Snow elnök kegyetlenségének. Ez nem egy újabb előzménytörténet, ami szimpátiát akar ébreszteni egy pszichopata gyilkos iránt. Ez egy tanmese arról, hogy a kedves, jóindulatú, hiszékeny embereket milyen könnyű megtéveszteni pusztán azzal, hogy bólintanak nekik, amikor kell, és meghagyják őket a hitükben, hogy a többiek is jóindulatúak. Hogy normális, hétköznapi embereket hogyan lehet radikálisabb gondolatok és cselekedetek felé vezetni, mikor épp a saját túlélésükre fókuszálnak. Hogy a háború és éhezés következtében a moralitás fogalma milyen illékonnyá válik, mennyire torzul. Snow itt még nem több egy ígéretes fiatalembernél, aki mindennapi dolgokkal küzd, hogy a családi név ne merüljön feledésbe. De a gondolatai kezdettől fogva, finoman fogalmazva zavaróak, mert nem ismeri az empátiát, együttérzést, könyörületet, csak azt látja, hogyan használhat másokat. A világlátása abnormális, amin a körülményei sem segítettek, sőt. Ennélfogva a kulcs a könyvhöz az, hogy egyáltalán nem szabad hinni neki. Ő a megbízhatatlan narrátor: úgy beszél bizonyos eszmékről, érzésekről, hogy nem is érti vagy érzi őket. Nárcizmusa, ambíciója, és a Kapitólium iránti elfogultsága elködösíti a látásmódját, a történtek értelmezését és a körülötte lévők megítélését. Collins nem hagy kétséget: Coriolanust nem rontották meg, kezdettől bajok vannak a fejében. Mindaz, ami vele történik a tizedik viadal idején, csak alkalmat és önigazolást biztosít neki.
Az előzménytörténeteknek és a történelmi fikcióknak általában megvan az a hátránya, hogy az olvasó tudja, mi lesz a történet vége, hova vezetnek a cselekményszálak, így a feszültség kevésbé érzékelhető, vagy teljesen más élmény, mint egy ismeretlen világban. Ezt Suzanne Collins itt úgy oldotta meg, hogy borzongató, kísérteties hatású regényt írt egy akciódús, forradalmi hangulattól feszülő Éhezők Viadala helyett. Félreértések elkerülése végett, ezt a fejezetet ugyanolyan gördülékeny, könnyen olvasható stílusban írta, mint az előző hármat, de érezhetően érettebb célközönségnek szánta a könyvet. Erősebb politikai gondolatokat fejezett ki és a legtöbb mondatának több jelentést és réteget adott. Itt a hasonlatok, nevek, helyzetek, vagy megfogalmazott mondatok zöme kísérti az olvasót a jövőből, mert visszhangjai Katniss történetének, szellemképei a későbbi szereplőknek. Vagy kicsavart értelmezései ugyanannak a dolognak, mert Coriolanus teljesen más jelentéssel ruházza fel őket. Ami számára nem valódi, arról nem hiszi, hogy másnak az lehet, ami egy egyre növekvő konfliktus Snow és a környezete között. Folyamatos a visszacsatolás a későbbiekre, ami felfedi az ő motivációit is. Látjuk például, hogy Katniss mivel és hogyan hatott az elnökre, hogy az ennyire pikkeljen rá. Egy visszhang volt ő is az elnök szemében mindarra, amiről ő nem akart többé tudomást venni: a jelkép, amit visel, a dal, amit énekel, az elátkozott szerelmesek narratíva, amit eljátszik addig, amíg már nem is játék, és a legendás körzet, ahonnan jött. Így keletkezik ezekben a visszhangokban egy csavar, ami meglepi az olvasót, mert teljesen más szemszögből kezdi el újra vizsgálni Panem világát.
A másik, ami felkeltette az érdeklődésemet, az a világépítés határainak kitolása, és egy amolyan fordított evolúciója az Éhezők Viadalának. Itt még mindenkiben elevenen él a lázadás, a háború rémsége és mindenkinek sokkal erősebb a hangja. Még vannak nyílt ellenzői annak, ahogy a Kapitólium kezeli a helyzetet. A viadal pedig egy nyers, csiszolatlan, egyszerű formában létezik csak. Ez felvet egy fontos kérdést: mi a jobb, ha direkt módon kimutatják a kegyetlenséget, az elnyomást, vagy ha finoman, de határozottan leplezik mindezt? A bajnokokkal való bánásmód látszólag más ebben a könyvben, de a lényeg ugyanaz: ők nem emberek a fővárosiak szemében, csak bábuk egy sakktáblán. De Katniss idejében ez sem elég, még egy csillogó ideálnak is meg kell felelniük, plusz a Kapitólium nagyságát is folyamatosan hirdetniük kell, mert már nem csak a saját életük a tét. Mindkét esetben rabszolgák, de előbb a nyílt rosszindulat és gyűlölet jellemzi a viadalt, utóbb pedig a leplezett hazugságok és a látszólag emberséges bánásmód, ami azonnal véget ér, amint bezárulnak az ajtók. Mintha azt hirdetnék ezzel is, hogy van igazi ok erre a kegyetlenségre, ha előtte egyszer jóllakhatnak. Az utolsó viadalokon már minden a felszínről, külsőségekről szól, a tökélyre fejlesztett propagandáról, aminek az elveit már ebben a kötetben megfogalmazza Coriolanus.
“Nos, tudod, hogy szól a mondás. Az előadásnak nincs vége, amíg a fecsegőposzáta énekel.”
Ez számomra egy izgalmasan tálalt, érdekes, tanulságos történet. Ahogyan az eredeti trilógia, ez is figyelmeztetés, milyen veszélyei vannak a világunknak, a hatalomnak, tömegmanipulációnak, csak ez kicsiben kezdi el: azt mutatja be, mindez hogyan kezdődik, mire érdemes figyelni. Pont azzal volt hatásos, hogy nem egy bajnokról írt, nem egy jó emberről, hanem egy lelkiismerettől és érzelmektől mentes antihősről, aki végig meg tudta téveszteni maga körül azokat, akik jóindulattal, empátiával és szeretettel fordultak felé, amíg késő nem lett számukra. Tény, hogy egy ilyen karakter fejében lenni zavaró, sötét olvasmány tud lenni, de annál több mondanivaló rejlik benne. Bemutatja, mennyi kicsinyesség, hatalomvágy, agresszió és elfojtott düh lapulhat egy sármos arc és egy megtévesztő mosoly mögött, milyen tudatosan felépített stratégia lehet egy ígéretes fiatalember fejében. Hogy milyen veszélyes lehet valaki, aki leplezi a saját kifordult világlátását elbűvölő modorral, mellette elég elszánt és türelmes… Belegondolni is rossz, hány Coriolanus Snow élhet köztünk, és mit érhetnek el, ha nem vigyázunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése