Accio Libris!

Coriolanus Snow már nagyon fiatalon megszállottja a saját helyének a történelemben: a szerepnek, amit be kíván tölteni, a neve fontosságának, a család hírnevének, a nyomnak, amit hagyni szeretne örökül. Viszont Snow elnök nem azt akarja, hogy megénekeljék, milyen valójában, hanem azt, milyen volt a felszínen, milyennek mutatta magát, hogyan látták őt kívülről. Ehhez tökéletes műfaj a szájhagyomány útján terjedő ballada, mivel ezekben az alkotásokban elsősorban a szórakozást látjuk, nem pedig történelemórát. Egy szerző a saját benyomásaira, élményeire, tapasztalataira alapoz, mikor megírja a művét. Nem kötelező a tényekhez ragaszkodnia, mert egy történetet mesél, nem pedig hivatalos jelentést tesz. Így a dalok sokszor ellentmondhatnak a valós eseményeknek, elferdíthetik a többség valóságát, sőt figyelmen kívül hagyhatják vagy épp elfedhetik a háttérben húzódó politikai harcokat. Lehet, hogy az okozatot emelik ki, a folyamat végét, nem pedig a valódi problémát. A műfaj ennél fogva nagyon is sebezhető: elég, ha arra gondolunk, milyen manipulatív céllal is készülhet el egy mű, legyen az regény, festmény vagy zenemű. Pont mint egy precízen megszerkesztett promóciós videó: ki lehet “felejteni” belőle a tényeket, és könnyen közvetíthető a valóság kifordított verziója általuk. Mi, olvasók tudjuk, hogy a dalok, a Panem és Snow elnök dicsőítéséül emelt szobrok, a grandiózus épületek, a kampányvideók, és plakátok mind egy hazugságra épülnek: annak szisztematikus letagadására, hogy a Kapitólium látható és láthatatlan módon is embereket foszt meg a méltóságuktól, személyiségüktől, akaratuktól és végül az életüktől. Ezért is nagy annak a tétje, kinél van a kontroll egy-egy dal felett. Aki tudja szabályozni, manipulálni, az meghatározhatja azt, milyen üzenetet juttat el tömegekhez, mi maradhat benne a köztudatban és mi tűnhet el belőle. Ahogyan egy teljesen új, kreált valóságot is elterjeszthet széles körben.

Másrészről viszont pont az egyén tapasztalata az, amit bele lehet csempészni egy-egy balladába, így akkor is mondhat igazat az elnyomásról, nyomorról, az emberek végletekig eltorzult gondolkodásáról, mikor már mindenki más hazudik. Pont a terjedésének a nemhivatalos módja miatt lehet olykor megfoghatatlan, ellenőrizhetetlen, mégis valódi. Megtilthatják a körzeteknek, hogy a maguk hasznára dolgozzanak, hogy a gyermekeiknek jövőt adjanak, hogy eleget egyenek. Cenzúrázhatják őket, kényszeríthetik őket a viadalon való részvételre, vagy arra, hogy végignézzék azokat. Páros lábbal tiporják őket, de ők csak azért is túlélnek minden rémséget, pont azért, mert a halálukat kívánják. Mikor ennyire lecsupaszítanak embereket, akkor is lesz mit őrizniük: az identitásukat, meggyőződésüket, a kulturális örökségüket, a múltjukat. Meg lehet büntetni, ha valaki bármiféle olyan tevékenységben vesz részt, amely az öntudatának ápolását szolgálja, de ettől még nem felejti el, ki is ő. A dalnokok beleköltik az öntudatukat, motivációikat, ellenállásukat, érzelmeiket és a történetüket ezekbe a balladákba. Panem világában - hasonlóan a miénkhez - a sorok között elrejtve mindez ott marad évtizedek cenzúrája után is. De ebben a könyvben még nem feltétlenül ennek az eredményét látjuk, hanem a kezdetet. Azt, hogyan alakulnak ki ezek a dalok, és mennyire attól függ az értelmezésük, ki fog fennmaradni és hogyan.

A viadal megszerkesztése viszont a legjobb alkalom arra, hogy bemutassa, a történelmet általában a győztesek írják meg, a balladákat nem mindig. Pontosan ezért fél Snow a daloktól, különösen a fecsegő poszáták szabad továbbköltéseitől, mert egyáltalán nem az általa diktált narratívát szolgálják. Azok a szólásszabadságot, öntudatot testesítik meg. Így hiába tiltja be őket, ha hatvan évvel később a dalt, aminek ott volt a keletkezésénél, egy kampányvideóban hallja vissza az egész ország a fecsegőposzáta szájából… Nem véletlen, hogy az egyik első rendelkezése, hogy betiltja a balladákat: azok igazat mondanak. Nem úgy, mint a megszerkesztett, manipulált videók vagy az általa diktált történelemkönyvek és propaganda anyagok, amik a Kapitólium hibáit, kegyetlenségét kisebbítik és igazolják, szemben a több millió szenvedő emberrel a körzetekben. A dalokat, történeteket, reklámokat, embereket eszköznek tekinti, amiknek úgy kell táncolniuk, ahogyan ő fütyül. Ehhez egyszerű mindenkire ráhúzni egy kétdimenziós típust, amit megtestesít (mint egy versenyló), majd rákényszeríteni, hogy minden alkalommal, amikor forog a kamera, a Kapitóliumot éltesse. Az egész Kapitólium ezt a fabrikált, fiktív történelmet és annak az igazolásait hallgatja születésénél fogva, amit álmukból felkeltve is kívülről fújnak, és már rég elfelejtette mindenki, hogy mindez hazugság. Egy kegyetlen világ épül ezekre a koholmányokra, amiket nem szabad észrevenniük, mert amint kivennék a fejüket a homokból, meglátnák, mit tesznek kollektíven. A dalok, amiket Katniss is énekel, erre elevenen emlékeztetnek mindenkit.

Ez egy nagyon fontos tanulság, amivel Collins eredeti trilógiája is sokat foglalkozik: mennyire igaz a történelmünk, és mennyire épül a hatalommal bírók közmegegyezéses hazugságaira? Mert Panem világa újra és újra bebizonyítja nekünk, hogy olykor az számít kevésbé, mi történik valójában, mint az, melyik történet elmesélésére kapunk engedélyt. De a dalok által mégis fennmarad Lucy Grey, hiába próbálja még a létének az emlékeit is kitörölni Snow. Az dalai pedig tovább élnek és nyomot hagynak maguk után minden tiltás ellenére. Az utána következő generációk továbbadják egymásnak, a dalban elrejtett utalások pedig kísérteni tudják Coriolanust élete végéig, még ha nem is tudnak ugyanolyan szintre emelkedni a köztudatban. Bármelyik oldalról nézzük a kérdést, a balladák ereje egy diktatórikus rendszerben tagadhatatlan...