Hitler még mindig az egyik legtipikusabb megjelenítése az emberi gonoszságnak, ahogyan a totalitárius diktatúrák bemutatásának a Harmadik Birodalom a kiindulópontja. Úgy tűnik, a masírozó osztagok képét egy jó ideig nem fogjuk száműzni a popkultúrából. Az éhezők viadala trilógiára és az előzményére, az Énekesmadarak és kígyók balladájára is tekinthetünk úgy, mint egy futurisztikus disztópiára vagy éppen a holokauszt analógiájára. A sorozat számos eleme mutat hasonlóságot nem csak az állami berendezkedéssel vagy náci esztétikai elemekkel, de a második világháború egyes eseményeivel is. Panem (Berlin) a birodalom origója, és a körülötte lévő körzetekben (megszállt területeken, mint például Lengyelország) az elnyomottak rabszolgasorban tengődnek (munkatáborokban, mint Auschwitz). Majd a körzetekben ellenállás szerveződik (mint a Francia ellenállás) egy kívülálló körzet (USA) aktív támogatásával és katonai részvételével. Majd égiháború indul, aminek során a lakosok bunkerekbe kényszerülnek (Blitz). Végül a csata a diktátort a bunkerébe kényszeríti, miközben a saját polgárai esnek áldozatul a bombázásoknak (ahogyan Drezdában). De az egyik legegyértelműbb asszociáció Panem és a Harmadik Birodalom között a propaganda használata. A sci-fi környezet modern eszközei egészen új szintre emelik ezt: Panem békeőrei (rohamosztagosai) gondoskodnak róla, hogy mindenki lássa és hallja, amit a Kapitólium mondani akar.
Adolf Hitler hírhedt arról, milyen mértékben támaszkodott a propagandára, mint eszközre, hogy hatalomhoz jusson, később pedig megtarthassa azt a lakosság manipulálásával: “A tömegek felfogóképessége nagyon korlátozott, ezzel szemben a feledékenység nagy. E tényekből kifolyólag minden hatékony propagandának csak nagyon kevés pontra szabad korlátozódnia, és ezeket jelzésszerűen oly sokáig használnia, amíg csak a legutolsó is képes egy ilyen szóval kapcsolatban maga elé idézni azt, amit akarunk.” Ezek Hitler szavai a Mein Kampfból. 1933-ban hozta létre népfelvilágosítási és propagandaminisztériumot, Joseph Goebbels vezetésével. A minisztérium célja a náci ideológia hatékony terjesztése volt zenén, színházon, filmeken, könyveken, rádión, oktatási anyagokon, szórólapokon és a sajtón keresztül. Így többféle közönséget is elérhettek és az emberek nagy részét napi szinten emlékeztethették az ellenséggel folytatott harcra, legyen az az ellenség kreált vagy valós, vagy éppen így bátorították a lakosságot bizonyos embercsoportok ellen irányuló extrém magatartásra vagy ennek szó nélkül hagyására. Panem világában a televízió a leggyakrabban használt eszköz a Kapitólium által gyártott tartalmakra. Mindegy, hogy mennyire szegény valaki, kötelező a körzetekben és a fővárosban is minden háztartásba egy készülék, plusz a köztereken is kint vannak a képernyők. Ahogy a könyvben fogalmaz Collins: “Csak akkor számíthatunk állandó áramellátásra, amikor a Viadalt közvetítik, vagy a kormány valami fontos bejelentésre készül a tévében, amit kötelező megnézni.” Ennek a legfőbb célja a kontroll az emberek gondolatai felett. Akár a valóságról van szó, akár Panemről, ez egy hatékony eszköz, hogy bizonyos gondolatokat, érzéseket ültessenek el az emberek fejében, amit utána nagyon nehéz felülírni. Nem is beszélve arról, hogy az áramellátás biztosításával egy létszükségletet kötnek össze a viadallal közvetlenül, ami a pozitív megerősítés iskolapéldája. Panemben a propaganda nem csak az elnyomást és erőszakot erősíti, a regény nem csak a háborús használatát mutatja be, hanem azt is, ahogyan békeidőben, a kapitalizmus kiépítésére és fenntartására is alkalmas: a Propaganda című könyvben leírt módszerek virágzanak a Kapitóliumban, ahol nem állampolgárok élnek, hanem fogyasztók. Így nem arra fókuszálnak, mi zajlik körülöttük, hanem a végtelen élvezeteknek, vásárlásnak és valóságshow-knak élnek. Addig, amíg megkapják a kenyeret és a cirkuszt, nem is áll érdekükben változtatni semmin, és nem érdekli őket a valóság vagy a politika… Ahogyan Edward Bernays írta, kulcsfontosságú, hogyan irányíthatja egy kisebb csoport a tömeget anélkül, hogy azok észrevennék, hogyan alakítják a konszenzus fogalmát a maguk szája íze szerint, hogyan kreálnak olyan igényt, amit utána ők tudnak legjobban (természetesen az általuk megszabott áron) kielégíteni. Az közben szinte mellékessé vált a gyakorlatban, hogy napi szinten csorbulnak a többség érdekei vagy épp az alapvető jogai.
“Az Éhezők Viadala ebben a körzetben valami különleges – és másképp el nem érhető – dicsőség, valamint a jólét megszerzésének lehetőségével kecsegtetett. Ezek után nem csoda, hogy a Második Körzetben az emberek könnyebben felültek a Kapitólium propagandájának, mint Panem többi lakója. Hittek a Kapitóliumban. De végeredményben akkor is csak rabszolgák maradtak.”
Lényeges eleme a könyveknek a 12 körzet. Panem középpontja a Kapitólium, körülötte gyűrűszerűen helyezkednek el a különböző termékek előállítására specializálódott körzetek. A fővárosban él Snow elnök, és a kormánya. Itt hozzáférése van mindenkinek luxuslakásokhoz, élelemhez, technológiához, fejlett egészségügyi ellátáshoz, vagy épp a legújabb divathoz, legyen szó ruhaneműről, plasztikai sebészetről. Mindez annak köszönhetően, hogy a körzetek fenntarthatatlan körülmények között élnek: éheznek, agyondolgoztatják és a legapróbb ellenállásért is keményen büntetik őket. Nyilvános korbácsolással a körzetük főterén, vagy súlyosabb esetben avoxok lesznek belőlük: kivágott nyelvű szolgák, akikre a legveszélyesebb munkákat bízzák. A körzeteket elhagyni tilos, drótkerítés veszi körbe őket. A szökevényekből avoxok lesznek, vagy lelövik őket. Ez a kép erősen emlékeztet a koncentrációs táborokra, munkatáborokra. Akinek már nem volt haszna, a válogatásnál halálra lett ítélve, akit életben hagytak, azt agyondolgoztatták, éheztették, kínozták, használták, ahogyan csak eszükbe jutott használni, miközben különös gondot fordítottak arra, hogy Berlinből legyen a divat és a fényűzés új fővárosa. Collins ezt írta le…
“A Tizenkettedik Körzetben sokan éheznek. Mindenki látta az áldozatokat. A munkaképtelen öregeket. A népes családok gyermekeit. A balesetet szenvedett bányászokat. Ahogy vonszolják magukat az utcákon. Aztán egy napon egy mozdulatlan testbe botlasz…”
Ahogyan Adolf Hitler, úgy Coriolanus Snow is egy kegyetlen manipulátor, aki bizonyos specifikus embereket vesz célba, a kormánya a lehető legnagyobb kontroll alatt tartja őket és egy csoportot feljebb helyez el, mint a többit. A főváros felsőbbrendű, a körzetekhez képest. A Harmadik Birodalomhoz hasonlóan Panemben is kegyetlenül bánnak azokkal, akiket alsóbbrendűnek vélnek. Ennek a legékesebb példája a viadal, ahol gyerekeket kényszerítenek arra, hogy megöljék egymást a lehető legerőszakosabb módon. Érzékelhető ebből egyrészt az, hogy Snow és az emberei bármire képesek. Hiszen mi számít bűnnek, ha már gyerekek gyilkolása sem az? Másrészt az alsóbbrendűek tárgyiasítása egyértelmű célt szolgál: ha a másikat nem tekinted emberi lénynek, azt igazolod bizonyos szinten, amit vele szemben elkövetsz. Ezt a nácik nagyon pontosan és világosan meghatározták: untermensch vagyis alantas, félig állati lénynek hívták a zsidókat, cigányokat, homoszexuálisakat, fogyatékkal élőket, mentális betegeket. Bárkit, aki nem illet bele az ária fogalmába, vagy épp nem értett velük egyet. Így zárták ki az ember fogalmából, a morális érzékükből, a jogi védelemből őket. Nem egy plakáton hasonlították őket patkányokhoz, eltaposnivaló bogarakhoz. Így látja a kapitólium is a körzeteket. Így történhetnek meg a viadalok is.
Viszont láthatóan nem mindenkinél működik ez: ahogyan Salkaházi Sára vagy épp Aristides de Sousa Mendes, úgy a könyv egyes szereplői is mindent megtesznek, hogy védjenek vagy megmentsenek minél több életet. Több résztvevő megmenti a másikat a viadal során: Peeta eltereli a többieket Katniss felől és egérutat ad neki, Rue felhívja Katniss figyelmét a darázsfészekre, majd a szövetségese lesz, Thresh megkönyörül Katniss-en a Rue iránt tanúsított viselkedése miatt, Katniss az életét kockáztatja a lakománál, hogy Peeta gyógyszeréhez hozzájusson, és az ő ötletének köszönhetően élik túl mindketten a viadalt. Mikor Gale-t megkorbácsolják, Katniss anyukája rejti el és gyógyítja meg. Mint az kiderül, ez náluk bevett gyakorlat, ahogyan az élelmiszer elosztása is az a bajnokok részéről az ismerősöknek. Azokhoz hasonlóan, akik zsidókat bújtattak, mentettek, ők is a saját életüket tették kockára másokért.
Amiben különbözik Az éhezők viadala a holokauszttól az a tudományos, orvosi kísérletek hiánya. A későbbi viadalok idején a különböző technológiák és műtétek luxusnak számítanak vagy épp a viadal eszközeiként szolgálnak. Viszont ez a különbség eltűnt, amikor megjelent az Énekesmadarak és kígyók balladája, ahol figyelemmel kísérhetjük, hogyan éltek közvetlenül a lázadás leverése után és hogyan indultak el a viadalok. Mivel még friss mindenkiben az élmény, és kimerültek az ország tartalékai, sokkal primitívebb körülmények dominálnak. Semmi luxus, semmi élelem, semmi ellátás. Sokkal nyersebben idézi fel ez a könyv a holokauszt brutalitását a tehervonatokkal és állatkerti látványossággá degradált bajnokokkal. A viadal eszközei sokkal egyszerűbbek, amik az agresszív, dühös nép éhségét csillapítják. Egyfajta vad, zabolázatlan szadista igény kielégítésére szolgálnak. Minderre Dr. Gaul Mengele-szerű karaktere teszi fel a koronát, ahogyan rémisztő, immorális kísérleteit végzi a laboratóriumában. Ki tudja, talán azok az eljárások, amiket később Katniss-ék is megtapasztalnak, ezeknek a kísérleteknek lehetnek az eredményei…
Ami viszont szerintem még egy lényeges különbség a Harmadik Birodalom és Panem között, az, hogy a könyv egy disztópikus környezetbe, a jövőbe helyezi el mindezt. Mintha egy pillantást vethetnénk arra a világra, amit Adolf Hitler teremtett volna meg, ha senki sem lett volna, aki megállítsa őt és a társait. A könyvből is láthatjuk, ennek a katasztrofális hatásait. De Collins ezzel is figyelmeztet: ezeket az eszméket sajnos még mindig nem hagytuk magunk mögött. Nem csak a múlthoz tartoznak, hanem a jelenünkhöz is. Vigyáznunk kell, nehogy ez legyen a jövőnk is…
“Elmondom majd nekik, hogyan élem túl. Elmondom nekik, hogy azokon a reggeleken, amikor rosszul ébredek, nem tudom örömömet lelni semmiben, mert attól rettegek, hogy a következő pillanatban megfosztanak tőle – bármi legyen is az örömöm forrása. Ilyenkor gondolatban listát készítek minden jó cselekedetről, amelynek valaha tanúja voltam. Olyan ez, mint egy játék. Egyhangú. Húsz év után talán már egy kicsit unalmas is. De vannak ennél sokkal rosszabb játékok.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése