2021. február 26.

Amy Harmon: Csak a szél tudja

Ez a könyv igazán különleges. Nem is nevezném egyszerűen egy könyvnek, ez inkább egy élmény volt, amit úgy érzem, meg kellett tapasztalnom. Egy fantasztikus, magával ragadó és intenzív olvasmánnyal lettem gazdagabb. Már a koncepciója is nagyon egyedi, és egyszerűen szeretem a lassan csordogáló történetét, az életteli szereplőket és azt, ahogyan bemutatja a szerző Írországot a függetlenedésért folytatott harca közepén. Erről a küzdelemről szinte semmit sem tanultam történelemórán, így a történet olvasása közben ezt is bőségesen pótoltam, utánaolvasva a valós alapoknak. A történelmi fikció műfaja így ismét új ismeretek felé vitt, teljesítve küldetését. Az elbeszélés stílusa szívmelengető, melankolikus, gyönyörű, mégis meseszerű. Őszintén szólva mindig tartok kicsit az időutazós vonaltól, mert szerintem nagyon könnyű elrontani, de ez esetben annyira szépen oldotta meg ezt is Amy Harmon, hogy egy szavam sem lehet. Nem volt túlbonyolítva, agyonmagyarázva, egyszerűen autentikus része volt a cselekménynek, ami így sodort magával és egyszerűen elmélyítette a szereplőket és az általuk közvetített érzelmeket. A történet egy korokon átívelő szerelemről szól, de a történelem, a család és az ír nemzeti öntudat a legfontosabb elemei a regénynek.
“Aithníonn an gaoithe. A szél mindent tud.”
A nemzeti hovatartozás megőrzése, a hagyományok ápolása és a tudat, hogy a nép nem független, hanem egy nagyobb birodalom része, ahol mindig a rövidebbet húzza, elkülöníthetetlen témák az ír identitástól, így ettől a kötettől is. Mivel nagyon reflektív és lassú folyású stílusban van megírva, elgondolkodtatja az embert ezekről és arról, hogyan birkóztak meg mindezzel vagy épp hogyan nem tudtak, hogyan formálták az öntudatukat ezek a tapasztalatok. A történet megmutatja, miért volt érdemes küzdeniük, milyen körülmények közül törtek ki az írek, mennyire féltek attól, hogy már elkéstek, hogyan sodorta a harcukat veszélybe az egységük megbomlása és mindeközben milyen féltve őrizték az identitásukat, nyelvüket és vallásukat. A közösség erejéről, az összetartásról, fájdalomról és szívós makacsságról mesélnek a történelemlapokról megelevenedő szereplők, mintegy kiszólva a könyvből, így száraz tények helyett a megélt tapasztalatok, az elmesélt különböző emberi sorsok kapnak hangsúlyt, így inkább az érzelmeinkre hatnak. A képet, amit lefest nekünk az elnyomásról, tragédiáról és kitartásról Amy Harmon, nem lehet már kitörölni.

“Kutatásaim közepette gyakran tűnődtem azon, vajon elveszne-e a történelem varázsa, ha az ember képes lenne visszamenni egy-egy korba, és személyesen átélni az eseményeket. Vajon mi színeztük ki a múltat? Mi, utódok csináltunk hősöket az átlagemberekből, mi láttuk szépnek és nemesnek azt, ami valójában pusztán fájdalom és nyomorúság volt? Vagy mint az öregek, akik a fiatalságukra emlékeznek, csak a saját nézőpontunkból érzékeljük a történteket, és képtelenek vagyunk rálátni a folyamatokra? Nem gondoltam, hogy tisztábban látnánk akkor, ha száműznénk az érzelmeket az emlékezetünkből.”
A főhősnő, Anne szeretett nagyapját eltemetni érkezik meg életében először Írországba, ahol a körülmények visszasodorják az időben, frissen megárvult, még gyermek nagypapája mellé. A külső hasonlóság miatt a dédanyjának hiszik, és ismerős ismeretlenek között próbálja megtalálni a helyét ebben a régi-új világban. Anne története leginkább azzal foglalkozik, mi történik akkor, ha az idő nem lineárisan halad előre, hanem egy nagy körforgássá válik. A valóságban az egyik legszomorúbb igazság, amivel előbb vagy utóbb mindannyian szembesülünk, hogy az idő elszáll. Nincs az a hatalom, tudás vagy pénz, ami megállítaná, esetleg visszafordítaná. Mégis ott motoszkálhat időnként a gondolat a fejünkben, milyen lenne visszamenni, mit kezdenénk egy ilyen lehetőséggel? Figyelmeztetnénk önmagunkat, hogy elkerüljük a fájdalmat, amit okoztunk vagy épp elszenvedtünk? Esetleg kijavítanánk a múlt hibáit egyéni, családi vagy nemzeti szinten? Vagy újraélnénk az értékes, boldog pillanatokat valakivel, akit már elvesztettünk? Anne megtanulja, hogy legyen szó az emberiségről vagy épp egy családról, az idő fogságából való kitörés ugyanúgy megoldás lehet problémákra, mint ahogyan elő is idézhet újabbakat. Vannak történetek, amiket nem lehet átírni, bármilyen fájdalmas legyen végigélni őket. Ez egy lehetőség, amivel meg kell tanulni óvatosan bánni és megfontoltan dönteni arról, mikor érdemes beavatkozni, mikor bölcsebb várni vagy csak csónakként sodródni az idő vizén. Közben Anne ráébred, a közös múlt nem mindig jelent közös célt vagy közös jövőt. Ő egy másik időben találja meg a célját és azt, hova tartozik, így köti össze a múltat és a jelent.
“Én meséltem neked. És te mesélted nekem. És újra elmondod majd. Csak a szél tudná megmondani, melyik volt előbb.”
Közben pedig végig ott lebeg a kérdés a sorok között: ki volt előbb, Anne, vagy a nagypapája? Ki nevelte fel a másikat? Ki tanított meg kit élni és szeretni? A szeretet, család és veszteségek témái így egyéni kontextusba kerülnek és minden egy körforgás része lesz. Így több réteget fejt le a “szeretet” szóról a könyv. A szeretetet, amit a hazánk, a népünk, a közösségünk, családunk, gyermekünk vagy a társunk iránt érzünk, mindet megvizsgáljuk és újra felfedezzük, mire az utolsó oldalakhoz érünk, nem csak a szereplők között, de önmagunkban is. A szívünk egyszerre lesz nehezebb és könnyebb is az út végére, mert az idő nem véd meg a fájdalomtól és magánytól, de felfedheti, miért érdemes mégis végigélni minden egyes percet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése