2021. március 12.

Angie Thomas: The Hate U Give

Van valami, amiről eddig nem igazán beszéltem itt a blogon, az pedig az, hogy milyen érzések kavarognak bennem, miután elköltöztünk egy másik országba, különösen fővárosból vidékre. Találkoztam már otthoni életem során is kisebb-nagyobb megkülönböztetéssel: az iskolában főleg a családom anyagi helyzetéből adódóan, de tényező volt az alkatom, a tanulmányi eredményem vagy épp a hajam is. Később munkahelyemen volt, ahol a nemem vagy a családi állapotom miatt éreztem, hogy én húzom sokszor a rövidebbet. Akit már piszkáltak vagy megkülönböztettek bármi miatt, az pontosan tudni fogja, milyen rohadt érzés lehet ez... Viszont ezek sincsenek egy szinten azzal az élménnyel”, amit olykor megtapasztalhattam idekinn. A gyomrossal, amit az jelent, hogy pusztán azért ordít velem valaki percekig a szemközti házból, mert a kutyámra magyarul szólok a kertemben. Vagy, hogy az orvos, akinek el kéne látnia, hozzám sem ér, inkább durva megjegyzéseket tesz rám, az anyanyelvemre és a hazámra. Hogy a házunkat megdobálják tojással, vagy hogy egyes szülők nyíltan megmondják a gyerekeiknek, hogy nem kell semmiféle udvariassági formát betartaniuk velünk szemben, és a lenéző, gúnyolódó viselkedést a hétköznapokban ők maguk mutatják meg nekik. Nem azt állítom, hogy mindenki ilyen, sőt, többségében kedvességgel, figyelmességgel bánnak velünk, de az tény, hogy ezek a tapasztalatok is részei lettek az életemnek. A tudat, hogy mindig lesznek olyanok, akik szerint kint másodrangú ember, vagy még annyi sem vagyok. Hogy vannak, akik az otthonom vagy az anyanyelvem miatt képesek ilyen mélyen gyűlölni. Ezeknek a néha elképesztően agresszív, máskor kifinomultan kegyetlen megnyilvánulásoknak hála kialakul bennem egy “második én”: valaki, aki lehajtja a fejét, tűr, befogja és próbál minél gyorsabban távozni. El sem tudom képzelni, milyen lehet mindezt a saját otthonában átélni valakinek, de a meghasonlottság érzését tökéletesen adta vissza ez a regény, aminek fő témája az egyéni-, és rendszer szintű rasszizmus napjaink Amerikájában.
“Sometimes you can do everything right and things will still go wrong. The key is to never stop doing right.”
A The Hate U Give című könyv főszereplőjével emiatt is tudtam olyan könnyen azonosulni. Starr egy afroamerikai tinédzser, aki már az elején úgy írja le önmagát, hogy két verziója létezik: az első Starr a Garden Heights-nak nevezett környékről, aki szereti az otthonát és az ott élőket. A szülei és ő is büszkék arra, hogy honnan származnak, és az egymást segítő kis közösségre, ami élteti őket. Tudja, hogy legyen bármilyen bonyolult a kapcsolata időnként velük, ezekkel az emberekkel osztozik bizonyos terheken, személyes határokon és kötelességeken. A másik Starr a Williamson Gimnázium tanulója. Ebben az iskolában rajta kívül két másik afroamerikai gyerek tanul. Ez a Starr mintadiák, aki kínosan ügyel arra, hogy ne legyen hangos, ne legyen “túl fekete”, ne adjon semmilyen okot arra, hogy gettósnak hívják. Senkit sem hív meg a házukba vagy a környékükre, különösen a barátját, a fehérbőrű Christ, aki saját bevallása szerint színvak. Tehát otthon nincs nyugalma, az iskolában pedig kényszerűen visszafogja magát, hogy mások kényelmét nehogy megzavarja.
“What’s the point of having a voice if you’re gonna be silent in those moments you shouldn’t be?”
Garden Heights drogbandák uralma alatt áll, a legnagyobb King bandája. Starr édesapja tag volt, amíg nem ült három évet a bandavezér által elkövetett bűnért. Starr gyerekkori barátját, Natasha-t egy bandaháború közepén eltévedt golyó ölte meg a kislány szeme láttára. A lövöldözések, lezárások, kijárási tilalom mindennaposak. Ami viszont mindannyiukban közös, azok a külső fenyegetések, legyen szó iskolatársakról, rendőrökről vagy bárki idegenről, aki a külsejük alapján elhamarkodottan következtet arra, milyen emberek is lehetnek ők. Ezeknek a hatása a kisebb kellemetlenségektől a halálos következményekig terjedhet. Az egyik jelenet ennek a valóságát rémisztően közel hozza: a tizenegy éves Starrt leültetik a szülei, mert itt az ideje a “beszélgetésnek”. Mielőtt bárki azt hinné, virágokról és méhekről lesz szó, a szülők arra készítik fel, hogyan viselkedjen, ha valaha megállítja őt egy rendőr: mindig látszódjon a keze, semmi hirtelen mozdulat… Lényegében arról van szó, hogy kerülje el, hogy fenyegetésnek lássák őt. Gyerekként…

Egy nap felborul ez a különös egyensúly a lány életében, mikor elmegy egy garden heights-i buliba ahonnan gyerekkori barátja, Khalil felajánlja, hogy hazaviszi. Útközben megállítja őket egy rendőr. Mikor Khalil behajol a kocsiba, hogy megnézze, Starr biztos jól van-e, a rendőr félreérti a fiú viselkedését és lelövi őt. Sajnos a helyszínen belehal a sérülésébe, Starr szeme láttára. Innentől neki nem csak az átélt borzalmakkal kell megbirkóznia, de újabb belső konfliktus alakul ki benne: szeretné méltó módon őrizni a barátja emlékét, de meg kell védenie magát, mert lehet, hogy Khalil Kingnek dolgozott és szemtanúként félő, hogy besúgónak tartják majd. Starr előtt hosszú út áll, hogy megtalálja a saját hangját, miközben a körülötte kialakult káosz miatt a két, eddig különálló világa megállíthatatlanul összeolvad, ahogy felszínre tör az igazságtalanság miatt érzett, fortyogó düh benne, és az egész fekete közösségben is.
“At an early age I learned that people make mistakes, and you have to decide if their mistakes are bigger than your love for them.”
A könyv közben világos képet ad: ha azt hinnénk, ez távol áll tőlünk itt, Európában, hogy a mindenféle “-izmusok” kora rég lejárt, hogy a megkülönböztetésnek minden formája azonnal felismerhető, súlyosan tévedünk. Nem feltétlenül azt várnánk egy történettől egy iskolás lánnyal a főszerepben, amit kapunk, de ezt teljesen pozitív értelemben mondom. A könyv nem fél a fekete-fehértől, de a köztük megbújó árnyalatoktól sem. Feltárja a rasszizmust annak teljes valójában, a legapróbb, ártatlannak látszó, passzív-agresszív megnyilvánulásoktól, a rendőri brutalitáson át a rendszer-szintű problémákig mindent lefed és sosem felejti el, hogy minden éremnek két oldala van. Amivel pedig megerősíti a tanultakat, azok az életteli, hús-vér, a végletekig emberi szereplők, akikkel könnyű azonosulni és akiktől nem lehet elfordulni. Ők mutatják meg, milyen sok formája van a megkülönböztetésnek, milyen könnyű beleesni a csapdájába. Mert nem csak az a rasszizmus, ami könnyen azonosítható, nem csak a nyílt, aktív gyűlölet, hanem lehet egy barátnak hitt ember egyetlen mondata is, ami a semmiből talál gyomorszájon. És ez nem csak az Egyesült Államok, ahogyan nem csak ott létezik társadalmi egyenlőtlenség, kirekesztés, megkülönböztetés, előítéletek. Ezek mindenhol jelen vannak. Ezért is gondolom nagyon is aktuálisnak a történetet. Angie Thomas fogott egy brutális témát és érzékenyen, gyönyörűen átvezetett a túloldalra. Nem volt benne szégyenlősség vagy félelem, hogy belefogjon egy összetett témába még akkor sem, ha nem tud igazságot tenni vagy egy egyszerű választ adni. Ez a könyv “csak” egy első, fontos lépés, hogy ne legyen több Ahmaud Arbery, Breonna Taylor, George Floyd, vagy Jacob Blake. Hogy a fekete élet ugyanúgy számítson, mint a fehér…
“People like us in situations like this become hashtags, but they rarely get justice. I think we all wait for that one time though, that one time when it ends right.”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése