“Karantén 375. nap. Ennyi napja próbáltam beszállni egy kocsiba, mikor is egy nagy reccsenés után összecsuklott a térdem. Kár érte, kiváló ügynök volt.
Azóta megvolt számtalan vizsgálat, tíz hét sín, két kör gyógytorna, több hónap várakozás időpontokra, egy műtét. A varratszedés napján életbe léptek a kijárási korlátozások…
Miközben mindez zajlik, ez az egy könyvcím (Nő az ablakban) és a kép hozzá kifejezi, mi a helyzet…
Én vagyok a nő az ablakban. Akkor is, ha az ajtón nem mehet / nem tud kimenni, ha az ablakból nem látni a párától, ha a madarak csivitelnek alatta vagy besüt rajta a nap. Ott ülök a kávémmal, a könyvemmel, Ember, Merlin és Arwen társaságában. Nézem szemben a sárga házat, miközben néha ott érzem magam és a világot…
Sosem gondoltam volna, hogy a több mint egy évtizede zajló pszichoterápia ennyi mindent tanít majd nekem. Arról, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni, erőt adjon ahhoz, amin változtatnom kell, gondolkodásmódot, hogy melyik farkast etessem ennyire szélsőséges helyzetekben, és épp csak annyi önkontrollt, hogy ne söpörjön maga alá a kétségbeesés, mikor a jövőm ijesztő és sötét. Eddig nem éreztem magam produktívnak vagy értékesnek. Most sem, de a világ mintha megfordult volna. Elkezdi szép lassan mindenki belátni, hogy legjobb a saját tempónkban feldolgozni a minket ért stresszt, és a saját tempónkban alkotni. Tudom, hogy az egész világ előtt kemény hónapok / évek állnak, de remélem, ezt kíséri egy megkönnyebbült sóhaj is, ami a magunk felé támasztott elvárások elengedését, vagy legalább könnyítését és egymás megértését jelenti majd.
Ha naivitás is, én őszintén remélem…”Az idézet Tőlem van, tavaly májusban írtam és tökéletesen összefoglalja azóta is, hogyan érzek a legendás 2020-as évvel kapcsolatban. Bár rajtam inkább az év utolsó negyede fogott ki, számomra ez az év nem csak a kihívásokról és nehézségekről szólt, de az elengedésről is. Ez annyiban érinti ezt az évösszegzőt, és az esetleges jövőbenieket, hogy nem fogok többet számokról, statisztikákról írni. Mert ha visszanézek az elmúlt évekre, nem arra emlékszem, mennyi könyvet, hány oldalt olvastam, melyik kihívást teljesítettem vagy buktam el. A tavalyi évből is inkább az élményeket, és a megtanult leckéket vinném magammal, nem az elvárásokat, támasszam őket én magamnak vagy épp mások nekem. Az olvasás - vagy éppen az írás - lényege számomra soha nem a verseny vagy a “teljesítményem” volt, hanem a belső utazás. Így inkább azt próbálom meg visszaadni, mire fogok emlékezni, mi töltött el örömmel, milyen élmény volt ez az év. Jöjjenek ezek a “legek”. Azt azért előzetesen elmondanám, hogy szóban forgó alkotások nem feltétlenül tavaly jelentek meg, nekem voltak ebben az évben meghatározóak.
Azóta megvolt számtalan vizsgálat, tíz hét sín, két kör gyógytorna, több hónap várakozás időpontokra, egy műtét. A varratszedés napján életbe léptek a kijárási korlátozások…
Miközben mindez zajlik, ez az egy könyvcím (Nő az ablakban) és a kép hozzá kifejezi, mi a helyzet…
Én vagyok a nő az ablakban. Akkor is, ha az ajtón nem mehet / nem tud kimenni, ha az ablakból nem látni a párától, ha a madarak csivitelnek alatta vagy besüt rajta a nap. Ott ülök a kávémmal, a könyvemmel, Ember, Merlin és Arwen társaságában. Nézem szemben a sárga házat, miközben néha ott érzem magam és a világot…
Sosem gondoltam volna, hogy a több mint egy évtizede zajló pszichoterápia ennyi mindent tanít majd nekem. Arról, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni, erőt adjon ahhoz, amin változtatnom kell, gondolkodásmódot, hogy melyik farkast etessem ennyire szélsőséges helyzetekben, és épp csak annyi önkontrollt, hogy ne söpörjön maga alá a kétségbeesés, mikor a jövőm ijesztő és sötét. Eddig nem éreztem magam produktívnak vagy értékesnek. Most sem, de a világ mintha megfordult volna. Elkezdi szép lassan mindenki belátni, hogy legjobb a saját tempónkban feldolgozni a minket ért stresszt, és a saját tempónkban alkotni. Tudom, hogy az egész világ előtt kemény hónapok / évek állnak, de remélem, ezt kíséri egy megkönnyebbült sóhaj is, ami a magunk felé támasztott elvárások elengedését, vagy legalább könnyítését és egymás megértését jelenti majd.
Ha naivitás is, én őszintén remélem…”Az idézet Tőlem van, tavaly májusban írtam és tökéletesen összefoglalja azóta is, hogyan érzek a legendás 2020-as évvel kapcsolatban. Bár rajtam inkább az év utolsó negyede fogott ki, számomra ez az év nem csak a kihívásokról és nehézségekről szólt, de az elengedésről is. Ez annyiban érinti ezt az évösszegzőt, és az esetleges jövőbenieket, hogy nem fogok többet számokról, statisztikákról írni. Mert ha visszanézek az elmúlt évekre, nem arra emlékszem, mennyi könyvet, hány oldalt olvastam, melyik kihívást teljesítettem vagy buktam el. A tavalyi évből is inkább az élményeket, és a megtanult leckéket vinném magammal, nem az elvárásokat, támasszam őket én magamnak vagy épp mások nekem. Az olvasás - vagy éppen az írás - lényege számomra soha nem a verseny vagy a “teljesítményem” volt, hanem a belső utazás. Így inkább azt próbálom meg visszaadni, mire fogok emlékezni, mi töltött el örömmel, milyen élmény volt ez az év. Jöjjenek ezek a “legek”. Azt azért előzetesen elmondanám, hogy szóban forgó alkotások nem feltétlenül tavaly jelentek meg, nekem voltak ebben az évben meghatározóak.
Személyes élmények
Átestem felnőtt korom első műtétjén, amitől őszintén szólva halálosan rettegtem. Mikor vittek a műtő felé, átmentünk egy üveg-folyosón és megláttam, hogy – a tavalyi télen először – zuhog a hó. Ettől valamiért különös nyugalom árasztott el. Nem mondom, hogy pozitív élmény volt, de túléltem és közben nagyon kedves embereket ismertem meg.
Több, mint húsz év után először hetekig újra együtt laktam apukámmal. A műtét előtt jött és maradt utána két hétig, hogy vigyázzon rám. Nem is tudtam, mennyire hiányzott, hogy újra együtt lehessünk.
Ezzel az együttlakással kezdődött, hogy a lezárások idejét annak is szenteljem, hogy fejlődjek fotózás terén. Ez vezetett ahhoz, amit egy kedves barátom csak “fotoszánsz” néven emleget. Ennek eredményeként megtisztelő felkéréseket köszönhetek, többek között én lehettem az első magyar bookstagram tour egyik állomása is.
Az itthoni élet minden zűrzavar mellett egy igazi békés, kis szigetté vált. A férjem március óta kisebb-nagyobb kihagyásokkal itthonról dolgozik. Ennek elsőre voltak furcsaságai, de hamar belejöttünk és megláttuk, milyen szerencsések vagyunk, hogy itt vagyunk egymásnak. Mindig van hely humornak és szeretetnek itthon, de ezek új szintre emelkedtek azzal, hogy együtt estünk át ezen a káoszon.
A legjobb olvasmányok, pár szóban értékelve
Amy Harmon: Homokból és hamuból – Megrendítő, gyönyörű, nyers
Erin Morgenstern: The Starless Sea – Eredeti, egyéni, varázslatos
Fredrik Backman: Hétköznapi szorongások – Igaz, fergeteges, érzékeny
Jennifer Robson: II. Erzsébet ruhája – Lélekmelengető, elgondolkodtató, feminin
Suzanne Collins: Énekesmadarak és kígyók balladája – Kísérteties, borzongató, tanulságos
Tara Westover: A tanult lány – Inspiráló, szívbemarkoló, megrázó
Taylor Jenkins Reid: Daisy Jones & the Six – Vagány, szomorú, párját ritkító
Thomas Harris: A bárányok hallgatnak – Stimuláló, intelligens, veszedelmes
A legjobb zenei élmények
Carlos Rafael Rivera: The Queen’s Gambit. A sorozat hangulatától kicsit eltérően kimondottan megnyugtat a lágy melódiája. A bábukat nem látom a plafonon, de mindenképp inspirál.
Evanescence: Synthesis. Az együttes régi kedvencem, de egy ideje már nem követtem a munkásságukat. Meglepődve kellett rájönnöm pár év késéssel, hogy amíg nem figyeltem, kijött az eddigi legérzékenyebb és szerintem legjobb albumuk. Egyszerre idézi fel bennem a régi szép időket és ad egy teljesen friss, új hangzást.
Howard Shore: The Silence of the Lambs. A könyv mellé sikerült végre beszereznem az albumot is, hogy aztán “rongyosra” hallgassam. Kísérteties, végtelenül szomorú, helyenként pedig féktelen és vad. Ha ez nem illik 2020. hangulatához, semmi sem.
John Barry: Indecent Proposal (Extended). A néhai John Barry munkásságát mindig is szerettem, és erre az albumra régóta fájt a fogam. Sajnos ezt a bővített kiadást, ami csak a filmhez szerzett zenét tartalmazza, aranyáron kínálják. Szerencsére jókor kerestem az ebay-en az albumot, mert valaki nyilván nem tudta ezt és gyakorlatilag bagóért meg tudtam venni. Azóta is gyakran csendül fel itthon…
Nathan Barr: Carnival Row. Ha valaki szereti a nagyzenekaros filmzenéket, a lágy hegedű dallamát és az érdekes hangszereléseket, valami nem evilági dallammal, a Carnival Row című sorozat zenéje a neki való. Nekem, aki alig várja a második évadot, nélkülözhetetlen.
Stephen Rennicks: Normal People. A szerző első filmzenei albuma, amit A szoba című filmhez írt, feltette számomra a térképre, mint emlékezetes és lágyságában erős zeneszerzőt. Ezt viszi tovább a Normal People című sorozat zenéjével.
Various Artists: Almost Famous Soundtrack. Tavaly újra olvastam a Daisy Jones & The Six című könyvet és mellette elmerültem kicsit a hatvanas-hetvenes évek rock korszakában, aminek tökéletes összefoglalója az Almost Famous című film és annak a zenéje. Ezzel kicsit vissza is kacsintottam a gyerekkoromra: mintha újra apa lemezei között találtam volna magam.
Filmélmények
Az élet csodaszép (It’s a Wonderful Life). Bármilyen ciki, még sosem láttam ezt a klasszikust. Mindig tartottam tőle, hogy valami szirupos, csöpögős, mű-karácsonyi film. Nem is tévedhettem volna nagyobbat. Ez egy szívmelengető alkotás a szeretet és a közösség erejéről, ami a lehető legjobbkor talált meg. James Stewart eddig is nagy kedvencem volt, ez a film pedig az egyik legjobbja.
Emma. Végre egy adaptáció, ami értette, hogy az Emmát nem szabad komolyan venni, különben egy nagyszerű szatírát hagy ki az ember. Végignevettem, mosolyogtam ezt a feldolgozást, amiben pár kisebb dologba bele tudnék kötni, de felesleges, mert annyira egyben van az egész: a színészek, hangulat, zene, jelmezek és az alapanyag megértése.
Élősködők (Parasite). Az év egyik első filmje volt, amit megnéztem, és kivételesen bejött, mikor azt mondtam, ha ez nem kapja meg a legjobb film díját az Oscaron, nincs igazság. Agyon lehetne elemezni az üzenetet a társadalmi hiányosságokról és arról, ki is az igazi élősködő, de inkább annyit mondok, érdemes megnézni.
Kisasszonyok (Little Women). Ez megint egy érdekes feldolgozása egy feledhetetlen klasszikusnak, ami bizonyítja, érdemes ugyanazt a történetet könyvből újra vászonra vinni, ha van benne olyan mondanivaló, ami az eddigiekből esetleg kimaradt. A jelmezt leszámítva imádtam ezt a filmet!
Klaus – A karácsony titkos története (Klaus). Innentől számomra ez lett a nagybetűs karácsonyi mese. Az élet csodaszéphez hasonlóan mutatja meg, mi is eredetileg a lényege ennek az ünnepnek, az év minden napján. Igazi bájos kis csoda, amit szerintem innentől minden karácsonykor újra megnézek.
Tőrbe ejtve (Knives Out). Nagyon érdekes elegye a klasszikus nyomozós filmeknek, a modern, pörgős krimiknek, a finom társadalomkritikának és a szatirikus humornak. Nem hittem volna, hogy ennyire jól szórakozom majd rajta.
Sorozatok
A másik út (Unorthodox). Ez a sorozat viszont egy számomra teljesen ismeretlen és idegen világba engedett bepillantást. Bár az ábrázolást nem mindig éreztem elfogulatlannak, ennélfogva teljesen hitelesnek, az emberi dráma nagyon erős benne.
Hihetetlen (Unbelievable). Számomra ez az az alkotás, ami bemászott a bőröm alá és nem fog elengedni sosem. Egy húsbavágóan valóságos sorozat, aminek a címét úgy tízpercenként elmondtam magamban, amíg néztem, pedig igaz történetet dolgoz fel. Rengeteg réteget lefejt a nemi erőszak és az áldozathibáztatás témáiról és nagyon durván mutatja be a rendszer hiányosságait, amik felkészületlenségből, tapasztalatlanságokból és előítéletekből táplálkoznak. Amit még kiemelnék a sorozattal kapcsolatban, az a nyomozást bemutató szál, ami után a legtöbb bűnüggyel, kriminálpszichológiával foglalkozó alkotás minimum felszínesnek vagy túldramatizáltnak hat. A színészi játék már csak hab a tortán. Ha szereted a szikár, gyomorba vágó, árnyalt krimiket, érdemes tenni a Hihetetlennel egy próbát.
Mrs. America. Az Egyesült Államok második feminista hullámának bemutatásán keresztül foglalkozik az egyén és a társadalom szintjén is a nemi egyenlőség kérdésével, hét nőnek a szemszögéből. Ez lehet, unalmasnak hangzik elsőre, de nagyon sokszínűek a karakterek és a problémakörök is, amit ez az alkotás felmutat. Mindenki nagyszerűen hozza a szerepét, de kiemelném Cate Blanchettet. Soha nem volt még ekkora istennő és még soha nem utáltam ennyire… A mai magyar politikát sem nehéz helyenként belelátni, de a hetvenes évek Amerikájáról is egy nagyszerű korkép.
Négy esküvő és egy temetés (Four Weddings and a Funeral). Bár az azonos című film adta a sorozat alapját, a történet csak a vázában hasonlít. Amit nagyon szerettem benne, hogy milyen jól eltalálták az arányt a romcomok előtti tisztelgésnek és az önironikus kifigurázásuknak. Közben pedig egy bájos, szórakoztató, megmosolyogtató történetet kaptam, ami nem félt finoman kommentálni aktuális társadalmi és kapcsolati problémákat sem. Ez a könnyed és vidám minisorozat kétszer is lecsúszott, hogy kirángasson az apátiámból.
Normális emberek (Normal People). Annyit mondanék, tökéletes adaptáció, ami szívbemarkolóan ragadta meg és adta vissza az alapanyagot. Egyszerre lett tőle a lelkem könnyebb és nehezebb.
The Morning Show. A poszt #metoo éra egyik legfontosabb alkotása (a Hihetetlen után és a Legharsányabb hang mellett). Tűpontosan mutatja be, egy kisebb közösségre hogyan hat az egyenlőtlen hatalmi dinamika és annak a felborulása, illetve azt, hogy zaklatási ügyekben mennyire nehéz olykor egyértelmű határt húzni, vagy akár felismerni, mi megy végbe a másikban. Bár a sorozat helyenként túlzó és a drámai hatások maximumra vannak benne tekerve, de a nézőt így viszi végig a gondolatmeneten és az ilyen ügyek megannyi buktatóján. Nem tökéletes, de fontos történet.
Végezetül pedig jöjjön pár kép, amit nagy örömmel készítettem el tavaly. Ezekkel is kívánok mindenkinek nagyon boldog új évet! Jövőre, Veletek, Ugyanitt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése