2021. december 31.

Viszlát, 2021!

Ez az év, ha egy szóval kellene jellemeznem, embert próbáló volt számomra. Abszolút nem számítottam arra, mennyire le fog taglózni. Annyira örültem, hogy úgy lett vége 2020-nak, hogy a családom és a barátaim többé-kevésbé átvészelték nagyobb veszteségek nélkül, hogy kivételesen optimistán kezdtem bele 2021-be. Egy ideig ment is minden rendben: átrendeztük a lakást, szelektáltunk, hogy elférjen minden, ami a home office-hoz szükséges. Ez a “nagytakarítás” aztán elkezdődött más területen is. Időre (és anyagi ráfordításra) volt szükségem már évek óta, hogy megéljem azokat folyamatokat, amiket mindeddig megtagadtam magamtól. Ennek része a szembenézés a múltammal, a meggyászolása és elengedése életem egyik legnagyobb vágyának, amivel kapcsolatban idén tisztázódott, hogy nem válhat valóra. El kellett fogadnom olyan fájdalmas tényeket is, amik már eddig is bennem motoszkáltak, de most berontott az ajtón a valóság olyan szinten, hogy fizikailag és lelkileg is teljesen kimerültem. Emiatt is tartottam fél év szünetet az oldalon és az olvasásban is. Egy ideig azért, mert teljesen lefagytam. A fájdalom, a bizonytalanság és a veszteség letaglózott és időre volt szükségem feldolgozni és megérkezni a gyógyulásom egy újabb megállójába. A végállomás még messze van és úgy sejtem, a következő év várhatóan nehezebb lesz a mostaninál is. De remélem, most már jobban fel vagyok rá készülve. A nehéz idők vezetnek általában fejlődéshez, és remélem, erősebben jövök ki majd a végén mindebből. Addig is ez az oldal új, és bizonyos szempontból én is, de vannak változások, még ha nem is olyan látványosak, mint egy új név. Ami viszont nem változott, az a tavalyi elhatározásom, miszerint nem a számokat örökítem meg az évzáró bejegyzésemben, hanem azokat az élményeket, amikre emlékezni szeretnék később. Amikre jó lesz visszatekinteni évek múlva is. Jöjjenek 2021. pozitív eseményei:

Személyes élmények

Ebben a káoszban ami tele van betegséggel, gyásszal, széthúzással, mi teremthetné meg jobban a normalitást, mint, hogy csodálatos kisbabák születnek? Minket idén az a szerencse ért, hogy az egyik legédesebb kisfiúnak, akit valaha láttam, a keresztszülei lehetünk. Ősszel volt a nagy esemény, ami azt is jelenthette, hogy végre hosszú idő után nagyobb társaságban, számunkra nagyon kedves emberek között tölthettünk egy napot. Ők számunkra választott család és megtiszteltetés, hogy ezzel hivatalosan is befogadtak maguk közé.
A másik fontos személyes élmény számomra a rendszeressé vált terápia. Bármilyen nehéz és kimerítő is olykor a trauma-feldolgozás része, de nagyon jó érzés minden héten megélni azt a biztonságot, ahol megértéssel, törődéssel fordulnak felém és szabadon beszélhetek, mert nem ítélkeznek felettem és ha lassan is, de elkezdhetek végre békét kötni magammal. A másik fontos terápia pedig a lábammal kapcsolatos. Tavaly óta novemberben először jutottam el végre oda, hogy rendszeresen járhassak gyógytornára, egy új helyre. Meglepődve tapasztaltam, hogy mindenki kedvességgel és törődéssel fordul hozzám és ténylegesen az elsődleges céljuk, hogy csökkentsék a fájdalmam, segítsenek, ne próbáljanak agresszívan, lekicsinyítéssel és sértegetéssel “motiválni”. Ezek az előző pár turnust alaposan megnehezítették számomra, nem beszélve a lelki sebekről, amiket szereztem. Jövőre ezen a területen is egyre nagyobb terhelés vár rám, de bennük tényleg megbízom, hogy semmi olyat nem várnak tőlem, amit ne bírnék el és amiben ne tudnának segíteni. Hónapokig tartó munka eredményeképpen a lakásunk is otthonosabb lett, mint valaha és jobban megfelel az igényeinknek is. Például a fotózáshoz is nagyobb terem lett és kaptam pár gyönyörű hátteret, amiket jövőre már használni fogok. Alig várom, hogy lássam, milyen képeket fogok így készíteni. A blogon is sokat dolgoztam, még ha nem is látványosan, mert átírni és újra fotózni a korábbiakat nem teljesen ugyanaz, mint valami új írást kitenni, de ennek hála kialakult egy stabil napirend, amiben ennek is rendszeresen helye van és ötletekből sincs hiány. Így jövőre már új tartalommal jelentkezem.

Az idei legjobb olvasmányaim, pár szóban értékelve:

Leigh Bardugo: King of Scars – Meglepő, fájdalmas, varázslatos
Beth O’Leary: The Road Trip – Reményteljes, tanulságos, megható
Helen Fielding: Bridget Jones’s Diary – Humoros, bizakodó, nosztalgikus
Chanel Miller: Know My Name – Erős, komoly, igaz
Mary E. Pearson: Az árulás csókja – Letehetetlen, mesés, fantáziadús
Kate Elizabeth Russell: Szép sötét Vanessám – Mély, gyomorforgató, fontos
Charlie Mackesy: A Kisfiú, a Vakond, a Róka és a Ló – Bájos, gyönyörű, csodálatos
Caroline Criado Perez: Láthatatlan nők – Informatív, megdöbbentő, érdekes
Angie Thomas: The Hate U Give – Gondolatébresztő, sokkoló, szükséges
Walter Tevis: A vezércsel – Intelligens, élvezetes, árnyalt

Zenei élmények

Az idei évemet egy előadó uralta leginkább: Taylor Swift. Persze eddig sem éltem egy barlangban (ezzel a legnagyobb Swiftie barátnőm persze lelkesen vitatkozna) és ismertem pár dalát, amit különböző sorozatokban hallhattam, de mindig úgy éreztem, egyszerűen nem nekem való a zenéje, ahhoz túl popos. Amíg idén év elején bele nem hallgattam az evermore albumba, ami szerelem volt első hallásra. Természetesen a folklore is vele együtt landolt a gépemen. Annyira magával ragadott a zene, annyira feltölt kreatív energiával, hogy azonnal veszem is elő a fényképezőgépem, ha meghallom. A szövegek pedig annyira beletrafálnak sokszor abba, amit érzek, hogy ezeket az albumokat hallgatni olyan, mint magamra tekerni egy meleg takarót. Majd megjelent a Red album Taylor-féle verziója, amire elsőre ezt reagáltam: “Hét évvel fiatalabb nálam. Egy másik kontinensen él. Egy másik nyelvet beszél. Mégis írt egy albumot az exemről...” Mellette pedig megjelent a várva-várt új Adele album és Billie Eilish is alkotott… Yippee-ki-yay!

Filmélmények

Promising Young Woman: Az egyik első film, amit idén megnéztem és egyszerűen nagyszerű. Zseniális, ahogyan a készítők bemutatták, milyen összetett probléma a szexuális zaklatás és nemi erőszak az egyetemeken és milyen mélyen beivódott az áldozathibáztatás a mindennapokba. Közben egy ízig-vérig női bosszúfilm, ahol nem az erőszak terjesztésére irányul a főhős hadjárata, hanem pont az ellenkezőjére. Nem hibátlan a film, de egyértelműen átjön az üzenete és a hasonlósága olyan valós esetekkel, mint például a Stanford Egyetem hírhedt nemi erőszak ügye, amire a cím is utal. A cukorkaszínű, nőies, popos esztétika csak hab a torta tetején.
The Father: Ez a film egy elképesztő érzelmi hullámvasút, ami bemutatja, milyen lehet a demencia belülről: mikor nincs semmi támpont, hogy életed melyik évében, melyik lakásban, hol és kivel vagy. Térben és időben minden teljesen összezavarodik, miközben nézőként azon kaptam magam, hogy próbáltam megjegyezni, mi, hol van a lakásban, de így is eltévedtem. A díszlet, a kameramunka, a jelmezek tökéletesen aládolgoztak ennek. Anthony Hopkins szerintem élete alakítását nyújtja filmben és Olivia Colman is zseniális, mint mindig. Nem biztos, hogy sokszor újra megnézem, mert annyira mély és felkavaró benyomást tett rám.
Wolfwalkers: Idén találkoztam először Tomm Moore munkájával, aki egy animációs trilógiában dolgozta fel az ír mondavilágot (az első rész The Secret of Kells, a második pedig Song of the Sea) és egyszerűen egy gyönyörű és elbűvölő mese lett a hagyományokról, a nemzeti öntudatról, generációs traumáról, hitről, természetről és szeretetről.  
Rocky: Bevallom, eddig még nem néztem meg a Rocky-t, mindig csak tervben volt. Azt már megtudtam, hogy Sylvester Stallone nem igazán kapott szerepeket (többek között a Keresztapába sem szerződtették le), emiatt pedig mélyszegénységben élt, mikor megírta a film forgatókönyvét. Volt annyi bátorsága, hogy azt mondja, annak adja el a forgatókönyvet, aki leszerződteti mellé a főszerepre. Bár nem hibátlan, de mindenképpen ikonikus film. Személy szerint pont az az eleme tetszett legjobban, hogyan ábrázolja, milyen a valódi szegénység, nem pedig hogyan néz ki Hollywood szerint.
James Bond: Ez az a filmsorozat, aminek több részét is láttam, de sosem csíptem igazán, mert őszintén szólva unom a férfi fantázia faék egyszerűségű és káros megnyilvánulásait, ami ezt a sorozatot erősen jellemzi. Viszont a Daniel Craig féle verzió már piszkálta egy ideje a fantáziámat. Ez többek között az utóbbi idők Bond-dalainak köszönhető (a Skyfall és a No Time to Die is megunhatatlan). A Skyfall pedig alkalmazta a kedvenc operatőrömet, Roger Deakins-t, ami a végeredményen látszik is. Úgyhogy idén fogtuk magunkat és tartottunk egy James Bond maratont az utolsó öt filmmel, és azt kell mondjam, nekem nagyon tetszik ez az új irány: nagyobb tisztelettel bánik nem csak a nőkkel, de a főhősével is. Tudom, sokaknak pont az említett fantázia tetszik, nekem viszont kimondottan jól esett ez a realisztikusabb hozzáállás, nem beszélve a zenéről, látványról és a kidolgozott akciójelenetekről. James Bond végre rendelkezik háttértörténettel, hibákkal, motivációval, érzelmekkel. Egyfajta bajtársiasság jellemzi a munkakapcsolatait, nem olyan harsány, és képes volt a képernyő elé szegezni a változatos akciójeleneteivel és a történetével még engem is. 

Sorozatok

Impeachment: American Crime Story: Élesen emlékszem arra, mikor először hallottam Bill Clinton és Monica Lewinksy viszonyáról, mert egyet jelentett a szexuális felvilágosításommal. Több kifejezést ezzel kapcsolatban sosem hallottam, amíg a tévé el nem kezdte ontani magából ennek a viszonynak az intim részleteit és a vicceket, aminek Monica Lewinsky volt a csattanója. A közbeszéd tárgya itthon leginkább az volt, hogy az elnök viszonya magánügy vagy közügy. Akkoriban láthatóan mindenki rózsaszín szemüvegen keresztül látta nem csak az USA-t, de Bill Clintont is. De őszintén szólva minél többet tudok az elnökségéről, a politikájáról, annál kevésbé értem, mitől volt olyan népszerű. Évekkel később láttam Monica Lewinsky Ted Talk előadását, ami realizálta bennem, milyen lehetett ennek a nyilvános cirkusznak a fogadó oldalán állni. Ebben csak megerősített ez a sorozat, ami ezt az ügyet végre annak mutatja be, ami: a hatalommal való súlyos visszaélésnek.
Blown Away: Idén rákaptunk itthon a szakmai reality műsorokra. Általában fél órásak, így ebéd közben meg tudunk nézni egy részt, és a szakács / cukrász műsorok közben legalább az étvágyunk is jobban megjön. A Blown Away-t emelném ki ezek közül, ami üvegfúvókat versenyeztet. Mióta Velencében személyesen is láthattunk egy híres üvegfúvó műhelyt, azóta csodáljuk ezt a szakmát és ebben a műsorban bőven láttunk csodát. Kellemes kikapcsolódásnak és nagyon érdekes műsornak bizonyult, bár a reality elemeknél, “drámánál” jobban örültem volna még több műhelytitoknak, de az jó jel, hogy néztem volna még.
Athlete A: A reality műsorok pedig hozták magukkal a dokumentumfilmeket és sorozatokat is. Legyen szó az egyetemi vesztegetésbotrányról, az USA alkotmányának 13. kiegészítéséről és a rasszizmusról, űrkatasztrófáról vagy épp zaklatási botrányokról, nagyon igényes kínálat van fenn a különböző streaming szolgáltatóknál. Az Athlete A-t azért emelném ki, mert az időzítése (legalábbis annak, mikor néztem) egybeesett az Olimpiával, így Simone Biles visszalépésével és az amiatt érzett közfelháborodással, amit nem kicsit árnyalt ez a dokumentumfilm. Illetve felhívta a figyelmet arra, hogy mennyi területen van szükség fejlődésre.
Modern Love: Ezt a sorozatot tavaly kezdtem el nézni, és imádtam. Olyan, mint egy puha, meleg takaró egy hideg téli estén. Ez egy újságcikk sorozat alapján készült, és a szeretet legkülönbözőbb formáit mutatja be, legyen szó fogadott családról, gyászról, frissen bimbózó szerelemről vagy épp második esélyről. Minden epizód egy másik kapcsolatot mutat be, különböző színészekkel, helyszínekkel és másfajta életérzéssel. Ami közös bennük, az a kedves, bájos, mégis modern, emberi történet.
Mi vagyunk a medvék: Nem titok, mennyire szeretem Fredrik Backman könyveit, azt viszont nem hiszem, hogy említettem, hogy attól a filmadaptációtól, amit Az ember, akit Ovénak hívnakból készítettek, nem voltam éppen elájulva. Annyira nem, hogy kikapcsoltam tíz perc után. Így félve vágtam bele ebbe a sorozatba, és nagyon kellemesen csalódtam. Zseniális adaptáció lett, ami tűpontosan mutatta be ezt az izolált, elszegényedő kisvárost és ügyesen növelte a feszültséget a robbanáspontig, amit érzékenyen mutatott be. Csak ajánlani tudom, különösen téli estékre… 

Végezetül pedig jöjjön pár kép, amit idén nagy örömmel készítettem el. Ezekkel is kívánok mindenkinek nagyon boldog új évet! Jövőre, Veletek, Ugyanitt…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése