%201.jpeg "How Love Actually Ruined Christmas. Photo by Accio Libris! ©")
Az Igazából szerelem című filmet először egy igazán egyéni kontextusban néztem meg. Egy barátnőm karácsonykor szakított a férfivel, akivel abban az évben költöztek össze. Mikor meglátogattam, megkérdezte, hogy láttam-e a filmet és mondtam, hogy nem is hallottam róla. Mivel szerepet játszott a vele történtekben, leültünk és végignéztük. Ezután mesélte el, hogy karácsony előtt a férfi barátja és egyben munkatársa egy kávéházban előadta neki azt a bizonyos táblás jelenetet, csak éppen kis kártyákkal. Ezért szakított az élettársával karácsony előestéjén... Érthetően a férfit rettenetesen megviselte ez az egész, mivel ennek a filmbeillő gesztusnak a következményeit leginkább ő szenvedte el, nem csak a magánéletében, de a munkahelyén is. Mindig is szerettem a romantikus filmeket, de ez egy nagyszerű példa arra, hogy mennyire nincs közük sokszor a valósághoz, mennyire más szabályok érvényesek bennük. Ezek a történetek megállnak egy adott ponton, viszont mi nem tudjuk kivágni a következményeket, vagy épp figyelmen kívül hagyni az érintetteket. Biztos vagyok benne, hogy az, miért láttam ezt a filmet először, közrejátszik abban, hogy egyes karaktereket és történetszálakat eleve kritikusabban ítéltem meg. Ettől függetlenül eddig szinte minden évben elővettem, mert vannak olyan elemei, amiket kimondottan szeretek. Bár feltettem a kis rózsaszín szemüvegem, bizonyos aspektusai minden megtekintéssel egyre jobban irritáltak. Hogy miért néztem mégis? Azt hiszem, a szokás hatalma... Erről annyit mondanék, hogy a fejlődés élethosszig tartó folyamat…
Mikor megláttam ezt a könyvet, tudtam, hogy ez kell nekem, és amint megérkezett, el is olvastam. Hiszem, hogy csak akkor lesz kínálat, ha van kereslet. Valószínű ez naivitás a részemről, de még nem halt meg bennem a remény, hogy ha feljebb tenné a közönség a lécet, a figyelmére érdemesebb alkotások születhetnének. Ebben a könyvben Gary Raymond is arra próbál minket bíztatni, hogy ne csak nézzünk, mint a moziban, hanem lássuk is, mit üzennek nekünk a filmek. Jelenetről jelenetre végigkísér minket a Igazából szerelmen, miközben megosztja velünk a gondolatait róla. Analizálja a cselekményszálakat, karaktereket, miközben rávilágít a nőgyűlöletre, az émelyítő pátoszra, álszentségre, testszégyenítésre, a figyelmeztető jelekre, amiktől a valóságban fejvesztve menekülnénk. Teszi mindezt cinizmussal és komikusan. Szerintem nem sokan lennének képesek meglátni a humort és az értéket egy olyan alkotással kapcsolatban, amit annyira megvetnek, hogy szó szerint egy könyvet meg tudnak tölteni az ellenérzéseikkel.
Abban egyetértek a szerzővel, hogy ez a film amolyan vízválasztó Richard Curtis életrajzában. A korábbi munkáinál is voltak problémásabb elemek, de ennél a filmnél abszolút igaz, hogy sokkal jobbnak mutatja magát, mint ami. A Négy esküvő és egy temetés és a Sztárom a párom esetében a műfaji besorolás ellenére nem a romantika az elsődleges vonal. Mind a két esetben egy férfi kapcsolatát követhetjük végig, de nem a tőle távol élő nővel, hanem a baráti körével, az ő keserédes pillanataikkal, azzal, hogyan segítik át egymást a nehézségeken. Nem mellesleg a végén hősünk megtalálja a párját, akit nem ismer igazán. A két első Bridget Jones film a kivétel, ami erősíti a szabályt, ami a főszereplő nemét és a női karakterek kidolgozottságát illeti, de ezek adaptációk, eredetileg egy nő tollából. Az Igazából szerelem az, ahol az egyensúly felborul: a legtöbb esetben nem szerelemről szól a film, hanem vágyódásról, rosszabb esetben kéjvágyról, vagy egyenesen zaklatásról, aminek a nők a tárgyai. Nincsen igazán kidolgozott egyéniségük, önérzetük, vagy éppen beleszólásuk a kapcsolatok alakulásába. Egyes nőknek nevük sincs, vagy csak későn derül ki, hogy is hívják őket. Ez különösen visszatetsző gyakorlat egy olyan film esetében, ami elsődlegesen nőknek készült. A könyv alcíme “Colourful Narcotics”, amit magyarul színes narkotikumoknak neveznék. Gary Raymond ugyanis a film egyik kritikájának címét félreolvasta. Eredetileg a szereplőket írta le egy kritikus colourful neurotics-nak, vagyis változatosan felvonultatott neurotikusoknak. De a félreolvasás nyert értelmet Raymondnak, mert szerinte ez a film a különféle drogokhoz hasonlóan tompítja az emberek kritikai érzékét, elködösíti az értékítéletüket aminek az eredményeképpen azt gondolják, egy romantikus filmet láttak, ami bemutatta a szeretet és a szerelem különböző formáit. Ez nem egyszerűen csak egy rossz film, ami gyönyörű képekkel, megható zenével és a karácsony ígéretével manipulál, de rosszat tesz nekünk, nézőknek is.
Ennek több oka is van, de leginkább a forgatókönyv az, ami nem hozza az elvárt színvonalat. Az első szereplő, akit látunk az Billy Mack, egy korábbi rocksztár, aki éppen egy új karácsonyi slágeren dolgozik, ami a Négy esküvő és egy temetés zenéjének a Love is all around című számnak a lusta átdolgozása. Az egyik jelenettel kapcsolatban Hugh Grant elmondta, hogy Négy esküvő és egy temetés meghallgatásán kellett előadnia, ami végül inkább ebben a filmben kötött ki. Ahogyan Billy Mack, úgy Richard Curtis is előszeretettel használja inkább korábbi munkáit, mint hogy valami újat alkosson. Az extrákból kiderül, hogy több cselekményszálat is kivágtak végül a filmből, amin látszik is az ebből fakadó következetlenség. Olykor egy színész mentette meg a karakterét: azt a jelenetet például, ahol Karen szembesíti a férjét azzal, hogy tud a viszonyáról, Alan Rickman kérte, mert úgy érezte, nincsen lezárása a történetüknek. A fentebb említett testszégyenítés is még rosszabb, mint gondoltam, ugyanis kiderül az is, hogy Natalie szerepét konkréten Martine McCutcheonnak írta Curtis. Szerintem ő a leggyönyörűbb nő a filmben, aki egyáltalán nem túlsúlyos, mégis állandóan megjegyzést tesznek az alkatára, miközben egyértelműen a szupermodellek és a magas, vékony kamaszlányok alkatát állítják be a szépségideálnak. Ha úgy nézem, hogy a szereplők a szerző szócsövei, az nagyon nem fest hízelgő képet arról, Curtis mégis mit gondol a nőkről, férfiakról vagy épp gyerekekről. Ami ennél sokkal rosszabb, hogy mit okoz ez valódi emberekben: meggyűlölhetik a saját testüket, ha eleget hallják, hogy mennyire nem szépek vagy elfogadhatóak.
Abban egyetértek a szerzővel, hogy ez a film amolyan vízválasztó Richard Curtis életrajzában. A korábbi munkáinál is voltak problémásabb elemek, de ennél a filmnél abszolút igaz, hogy sokkal jobbnak mutatja magát, mint ami. A Négy esküvő és egy temetés és a Sztárom a párom esetében a műfaji besorolás ellenére nem a romantika az elsődleges vonal. Mind a két esetben egy férfi kapcsolatát követhetjük végig, de nem a tőle távol élő nővel, hanem a baráti körével, az ő keserédes pillanataikkal, azzal, hogyan segítik át egymást a nehézségeken. Nem mellesleg a végén hősünk megtalálja a párját, akit nem ismer igazán. A két első Bridget Jones film a kivétel, ami erősíti a szabályt, ami a főszereplő nemét és a női karakterek kidolgozottságát illeti, de ezek adaptációk, eredetileg egy nő tollából. Az Igazából szerelem az, ahol az egyensúly felborul: a legtöbb esetben nem szerelemről szól a film, hanem vágyódásról, rosszabb esetben kéjvágyról, vagy egyenesen zaklatásról, aminek a nők a tárgyai. Nincsen igazán kidolgozott egyéniségük, önérzetük, vagy éppen beleszólásuk a kapcsolatok alakulásába. Egyes nőknek nevük sincs, vagy csak későn derül ki, hogy is hívják őket. Ez különösen visszatetsző gyakorlat egy olyan film esetében, ami elsődlegesen nőknek készült. A könyv alcíme “Colourful Narcotics”, amit magyarul színes narkotikumoknak neveznék. Gary Raymond ugyanis a film egyik kritikájának címét félreolvasta. Eredetileg a szereplőket írta le egy kritikus colourful neurotics-nak, vagyis változatosan felvonultatott neurotikusoknak. De a félreolvasás nyert értelmet Raymondnak, mert szerinte ez a film a különféle drogokhoz hasonlóan tompítja az emberek kritikai érzékét, elködösíti az értékítéletüket aminek az eredményeképpen azt gondolják, egy romantikus filmet láttak, ami bemutatta a szeretet és a szerelem különböző formáit. Ez nem egyszerűen csak egy rossz film, ami gyönyörű képekkel, megható zenével és a karácsony ígéretével manipulál, de rosszat tesz nekünk, nézőknek is.
Ennek több oka is van, de leginkább a forgatókönyv az, ami nem hozza az elvárt színvonalat. Az első szereplő, akit látunk az Billy Mack, egy korábbi rocksztár, aki éppen egy új karácsonyi slágeren dolgozik, ami a Négy esküvő és egy temetés zenéjének a Love is all around című számnak a lusta átdolgozása. Az egyik jelenettel kapcsolatban Hugh Grant elmondta, hogy Négy esküvő és egy temetés meghallgatásán kellett előadnia, ami végül inkább ebben a filmben kötött ki. Ahogyan Billy Mack, úgy Richard Curtis is előszeretettel használja inkább korábbi munkáit, mint hogy valami újat alkosson. Az extrákból kiderül, hogy több cselekményszálat is kivágtak végül a filmből, amin látszik is az ebből fakadó következetlenség. Olykor egy színész mentette meg a karakterét: azt a jelenetet például, ahol Karen szembesíti a férjét azzal, hogy tud a viszonyáról, Alan Rickman kérte, mert úgy érezte, nincsen lezárása a történetüknek. A fentebb említett testszégyenítés is még rosszabb, mint gondoltam, ugyanis kiderül az is, hogy Natalie szerepét konkréten Martine McCutcheonnak írta Curtis. Szerintem ő a leggyönyörűbb nő a filmben, aki egyáltalán nem túlsúlyos, mégis állandóan megjegyzést tesznek az alkatára, miközben egyértelműen a szupermodellek és a magas, vékony kamaszlányok alkatát állítják be a szépségideálnak. Ha úgy nézem, hogy a szereplők a szerző szócsövei, az nagyon nem fest hízelgő képet arról, Curtis mégis mit gondol a nőkről, férfiakról vagy épp gyerekekről. Ami ennél sokkal rosszabb, hogy mit okoz ez valódi emberekben: meggyűlölhetik a saját testüket, ha eleget hallják, hogy mennyire nem szépek vagy elfogadhatóak.
%202.jpeg "How Love Actually Ruined Christmas. Photo by Accio Libris! ©")
Külön-külön talán el lehetne siklani a történet hibái felett, de együttesen már egy ezer sebből vérző cselekményfolyamot kapunk. Nem egy-egy pillanatnyi rossz döntés okozza ezt, nem csak egy-két ártatlan botlásról van szó, vagy a készítők megkérdőjelezhető humorérzékéről. Az egyik legnagyobb probléma, hogy Richard Curtis szerint vicces egy esküvőn transznemű, brazil prostituáltakról beszélgetni, vagy professzionális közegben valakinek a túlsúlyát hangsúlyozni a teljesítménye helyett; a karácsony pedig az igazság napja, mikor az őszinteség nevében bármit megtehetünk egymással; a szexuális zaklatás, manipuláció, kihasználás pedig romantikus... Egy kimaradt jelenetben Billy Mack megkérdezi a lemezkiadó egy női munkatársától, nem lenne-e kedve egy igazán öreg férfit orálisan kielégíteni. Ez humoros lenne? Gary Raymond - teljesen jogosan - értetlenül áll afelett, hogy ezek a karakterek miért beszélnek ilyen kegyetlen és bántó hangnemben? A válasz, hogy nem ők beszélnek így, hanem a forgatókönyvíró. Ugyanaz a férfi, aki ránézett a 2001. szeptember 11-i eseményekre, mint egy jelre, hogy a szeretet mindenhol ott van...
Külön érdekes megnézni ma, hogy a film premierje óta eltelt években mennyi karakterét, eseményét láthattuk “életre kelni” a valóságban. Billy Mack viselkedése és gusztustalan egysorosai mintha csak egy Donald Trumpról kiszivárgott felvételen hangzottak volna el. Raymond érdekes párhuzamot vont Boris Johnson és David karaktere között általánosságban, de már láthattunk olyan politikust, aki egy alkalmazottal való viszonya után minden hatalmát, befolyását arra használta, hogy a felelősséget lerázza magáról, majd a róla kialakult képet csiszolja még fényesebbre. Az pedig, ami Natalie-val történik, a #metoo botrány egyik kiemelkedő esete lehetne. Az is biztos, hogy a nézők ujjongtak a miniszterelnök beszédén, de ez az attitűd a valóságban rendkívül káros eseményeket indíthat el, mint például a Brexit. De mit tudtunk mi ezekről akár tíz évvel ezelőtt? Nem, ez nem “csak egy film”. Ez kamaszos és gyerekes álmodozások tárháza, amiben nincsenek igazi következmények, viszont manipuláció, visszaélés annál inkább.
Gary Raymond javára legyen mondva, hogy minden ellenérzése ellenére elismeri a film előnyeit is. Például nagyon érdekes nézőpontot nyújt Alan Rickman karakterével kapcsolatban azzal érvelve, hogy minden jel szerint depresszióban szenved. Mi mással lehetne magyarázni a filmtörténet legszenvtelenebb házasságtörését? Innen nézve az egész viszony inkább tűnik egy kétségbeesett segélykiáltásnak. A kedvenc párosomat Johnt és Judy-t végül feleslegesnek ítéli, és részben igazat adok neki, bár én szeretem, hogy pont ők, akik úgymond testiséggel indítanak, valóban beszélgetnek, igazán meg akarják ismerni egymást, és nem kapkodják el a kapcsolatukat. Legvégül viszont láthatjuk, hogy Raymond szerint ez a film egy hatalmas vicc, ami sajnos működik a közönségen. Billy Mack és a sláger, amiről mindenki tudja, milyen ócska, de veszik, mint a cukrot a hamis címke miatt, miszerint (elméletileg) a karácsonyhoz kötődik, tökéletes hasonlat a filmre. Ezt remekül bizonyítja az elmúlt tizenhét év. A könyv mellett néztem a filmet, azután belekezdtem az audiokommentárba is. A filmet uraló káros a látásmód ott már sokkal szembeszökőbb. Ezek után remélem sem ezt, sem Richard Curtis későbbi gyöngyszemeit jó ideig nem látom viszont, mert már nincs az a rózsaszín szemüveg, ami eléggé elhomályosítaná a színarany sz@r tündöklését.
”- This is shit, isn't it?- Yep, solid gold shit.”
%203.jpeg "How Love Actually Ruined Christmas. Photo by Accio Libris! ©")
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése