Egy olyan világban, ami rendkívül nagy mértékben épít az elértéktelenedésre, nagy szükség van olyan emberekre, akik szeretik azt megjavítani, amijük van, nem pedig eldobni a nem is olyan régit az új(abb)ért. Olyan hétköznapi hősökre, akik önzetlenek, gondoskodóak, figyelmesek, gyengédek, és elkötelezettek. Akik az élet értékét teszik az első helyre. Ove ilyen ember. Túl jónak tűnik erre a világra, pedig egyáltalán nem tökéletes. Pont ezért is érintett meg annyira, mert minden tette azt sugallja, figyeljünk oda egymásra, és ha elég ideig nézzük a többieket, megláthatjuk a bennük élő embert, nagy E-vel. Minél többet látunk valakiből, annál többet tanulhatunk tőle. Mint ettől a régi, analóg órától a digitális korban.
“Ove nem gondolta, hogy reménytelen volna. Úgy gondolta, hogy egész egyszerűen csak rendben kell tartani a dolgokat. Azt gondolta, nem lehet úgy élni, mintha minden pótolható lenne. Mintha a hűség már nem érne semmit. Manapság olyan sebességgel cserélgették az emberek a dolgaikat, hogy minden tudás, ami arra vonatkozott, hogyan kell valamit felépíteni és megtartani, feleslegessé vált. Már senki sem törődött a minőséggel.”
Ove életének két fontos szakaszát ismerjük meg ebben a könyvben. Az időbeni ugrálás mutatja, mik formálták őt a fiatalon, és idősen. Hogyan vált azzá, aki. Mindkét időszakban a számára legfontosabb ember elvesztése van rá a legnagyobb hatással, ezek a legnagyobb erőpróbák, amiket ki kell állnia. Úgy akar a továbbiakban élni, hogy ők büszkék lehessenek rá. Megőrizni az emléküket, de közben elengedni a kezüket. Az édesapja és felesége előtt is azzal tiszteleg, hogy mindig hozzájuk méltón viselkedik. Akármilyen nyomást is tesz rá a külvilág, ebből nem enged. Ezek mentén alakulnak ki a fő elvek, amik meghatározzák őt, és a mindennapi rutinját, amibe szinte kétségbeesetten kapaszkodik. Az ő emlékük teszi Ovét ilyen lenyűgöző, példás emberré. Így világít rá az író a gyász szép oldalára.
“Ove annyira erősen hitt az igazságban, az erkölcsben és a kemény munkában, no meg egy olyan világban, ahol ami helyes, az helyes. És ahol nem azért kell helyesen cselekedni, hogy az ember érmet, diplomát vagy vállveregetést kapjon érte, hanem azért, mert nem lehet máshogy.”
Ahhoz, hogy méltó lehessen a szeretteihez, keményen dolgozik, segít a munkatársainak, szomszédainak, bárkinek akinek az édesapja, vagy a felesége is segített volna. Erőt vesz magán, és ha az érzésein nem is változtat, a tettein igen. Mielőtt megismeri Sonját, az életének nincs különösebb célja. Sodródik, és a magánnyal, munkahelyi, emberi gondokkal küzd. Irányt a szerelem, a családalapítás mutat neki: semmiben nem teljesedik ki annyira, mint a házasságában. Ezzel Backman szembemegy azzal az elképzeléssel, hogy a legnagyobb sikereinket kizárólag a karrierünkben élhetjük át, hogy csak vezető pozícióban teljesedhetünk ki. Arra tanít minket, legyünk büszkék a családunkra, és a hagyományainkra, az elveinkre, amiket szeretteinktől kaptunk.
“Ove sosem értette, miért őt választotta a nő. A felesége az olyan elvont dolgokat szerette, mint a zene és a könyvek, meg a furcsa szavakat. Ove ellenben a konkrétumok embere volt. Szerette a csavarhúzókat és az olajszűrőket. Zsebre dugott kézzel taposta az életet. A felesége pedig táncolt.”
Ehhez illeszkedve Backman példamutatóan, érzékenyen írt arról, milyen egy egyenlőségen, tiszteleten, szereteten alapuló, egyszerűségében is nagyszerű, egészséges párkapcsolat. Ahol minden különbözőség, vita, nézeteltérés ellenére a nap végén ott vár a másik. Ahol mindketten elfogadják egymást olyannak, amilyenek, nem megreformálni akarják partnerüket. Felhívják a figyelmet a másik gyengeségeire, és segítenek egymásnak fejlődni. Ove és Sonja is tudják, hol van a határ, amin túl engedni kell, hadd menjen minden a maga útján. Szeretik a másikat a jó tulajdonságaiért és humorral viselik a rosszakat. Megmutatják, a sikeres házasélethez is ugyanaz szükséges, mint a karrierhez: elkötelezettség, munka, önismeret, intelligencia, humor, rugalmasság. Ezek a könyvben szokatlan, vicces hasonlatokkal vannak bemutatva, így nem tűnnek nehéznek. Persze könnyíthet a dolgokon valaki, akiért megéri mindez, de a valóságban igazi kihívás olykor a saját szükségletünk, büszkeségünk felé helyezni a társunkat, vagy felé fordulni akkor is, mikor éppen haragszunk rá. De találni egy embert, aki ezt megteszi értünk, felbecsülhetetlen. Elveszíteni ezt: megsemmisítő.
“Szeretni valakit olyan, mint beköltözni egy házba – mondta mindig Sonja. Az elején az ember beleszeret az újba, minden reggel rácsodálkozik, hogy mindez az övé, és közben fél is egyszerre, hogy valaki hirtelen beront az ajtón, és közli, hogy súlyos félreértés történt, és igazából nem lakhat az ember ilyen remek körülmények között. De ahogy telnek az évek, megkopik a homlokzat, itt-ott megrepedezik a fa, és az ember elkezdi nem azért szeretni a házat, mert olyan tökéletes, hanem éppen azért a sok apróságért, amik miatt nem az. Megismeri az épület minden zegét-zugát. Megtanulja, hogyan lehet elkerülni, hogy a kulcs beragadjon a zárba, ha hideg van. Melyik parketta hajlik meg kissé, ha az ember ránehezedik, és pontosan hogyan kell kinyitni a szekrényajtót, hogy ne nyikorogjon. Ezek azok, ez a sok apró titok, amitől a ház az ember otthona.”
Bár Ove minden porcikája tiltakozik a változások ellen, sajnos nem kerülheti el őket. A legszörnyűbb fordulatok pedig összetörik a világát, és itt ragad, egyedül. Nem érti, hogy működhet tovább minden, amikor a fekete-fehér egyedül marad a többi szín nélkül, az ész a szív nélkül? Hogyhogy nem rendül meg a Föld, ha egy jó ember már nem jár rajta tovább? Mindennek tetejébe nem is mehet a felesége után, ahogyan szeretne. Bárhogy próbálkozik is, minden hiába, mert igenis barátokra, új életcélra lel. Vagy inkább a célok és a barátok találják meg őt.
“Az egyik leggyötrelmesebb pillanat minden ember életében valószínűleg az, mikor belátja, hogy elérte azt a kort, amikor már több dolgot hagyott maga mögött, mint amennyi még vár rá. És mikor már nincs előttünk sok idő, más dolgokat kell keresni, amiért érdemes élni.”
Így azt is látjuk Ovén, hogy ő sem legyőzhetetlen, ő sem hibátlan. Az eseményeknek magában hordozza a nyomát, a mellékhatásaik nem múltak el. Igenis kínlódik, ezért vagdalkozik. Olyan, mint egy kedves oroszlán, akinek szálka került a mancsába. Durván indít, morog, mert fájdalomban él. Sonja hiánya még erősebben érezhető rajta, mint korábban a jelenléte. Ettől Ove teljesen bezárkózik, szigorúbban mér mindent, és mindenkit, de leginkább önmagát. Szinte megközelíthetetlenné válik. Ha viszont valaki áttör a mogorvaságán, a páncélján, láthatja, hogy ő milyen kedves, őszinte, és mennyire szerethető öregúr. Egy az utolsó lovagok közül. A belső csatái végig benne dúlnak, ami csak növeli fájdalmát, így meg kell tanulnia nyitni mások felé. De miközben a legnagyobb problémáival egyedül próbál szembenézni, nem szűnik meg másokért tenni. Minden mozdulatában ott a gondoskodás. Nincs az a digitális műszer, ami ezt megmutatná. Megláthatjuk, milyen nehéz jó embernek lenni, és hogyan éli meg ezt Ove. Ez az ő esszenciális lényege.
“Minden ember életében eljön a pillanat, amikor eldönti, milyen emberré váljon. Ha nem ismered a pillanat történetét, nem ismered az embert.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése