“Hogy vagy?” Egy végtelenül egyszerű kérdés. Elméletileg... Minden nap felteszik ezt a kérdést különböző emberek, különböző helyeken, különböző időpontokban. A legtöbben udvariasságból, amolyan köszönéssel egybeolvadt érdeklődéssel, rutinból. Persze akad olyan is, aki komolyan kérdezi, akit tényleg érdekel a másik hogyléte, de sajnos legtöbbször az idő vagy a hely nem alkalmas arra, hogy ebből hosszabb beszélgetés kerekedjen. És legyünk őszinték, olykor ez így van jól. Van olyan pont az ember életében, amikor igazából már nem is akarja tudni a választ, mert annyira kevés energiája maradt a saját segélykiáltását is meghallani, nemhogy valaki másét. Sokszor ilyenkor csak egy közömbös “Köszönöm, jól!” választ adunk ki magunkból és megyünk tovább. Lehet más oka is annak, hogy ebbe nem megyünk bele mélyebben. Van olyan is, aki egyszerűen belefáradt abba, hogy önmagán erőt véve újra és újra merjen bízni, megpróbáljon nyitni, csak azért, hogy azt lássa, hogy hiábavaló volt megint valaki mást közel engedni a lelke legmélyéhez, mert nem értették meg. Sem őt, sem az örömét, bánatát, a küzdelmeit és diadalait, semmit. Rosszabb esetben ki is használták, majd eldobták. Ezért amolyan kifacsart önvédelmi mechanizmusként inkább megtanulja elnyomni magában a reményeit, vágyait és azt mutatni minden rezdülésével, hogy “Köszönöm, jól vagyok!” Ezzel a nyugodt, harmonikus álcával még talán képes mások és a saját életébe is pillanatnyi megnyugvást hozni, mondván, jobb a békesség... Legalábbis egy ideig. Azután elfogadják, talán meg is szeretik azt, amilyennek mutatja magát. Mivel ez jó nekik, meg sem kérdezik, valóban jó-e ez így neki is. Így lesz egy végtelenül egyszerű kérdés sokkal bonyolultabb, mint azt elsőre gondoltuk volna...
“Az emberek nem szeretnek ilyen tényeket hallani, de erről nem tehetek. Ha valaki megkérdezi: „Hogy vagy?”, azt kell mondanod, hogy „Jól”. Nem mondhatod, hogy előző éjszaka úgy sírtad magad álomba, mert két egymást követő napon nem volt kihez szólnod. JÓL vagy, mondod.”
Így megy Eleanor Oliphant élete is, így telnek a napjai. Így éli túl, otthonában megbújva, könyvekkel, növényekkel, teával körülbástyázva. De ami az emberi kapcsolatait illeti, teljesen egyedül van, de csak részben azért, mert nem tud igazán bízni senkiben. Mert ő mindig is egyedül volt, egy sérült rendszer részeként, gyerekkorától kezdve. Más részről a világ azt sugallta neki, a saját életét kell élnie és arra senki nem tanította meg, hogyan ismerkedjen másokkal. Senki sem ült le hogy rámutassanak, hogyan kell beszélgetést kezdeményezni, vagy hogyan lehet bekapcsolódni egybe. Hogyan lendüljön túl az első zavarán, a kínos feszengésen. Hogyan lehet könnyedén csevegni, ellazulni mások között. Senki sem mondta el, hogyan kell leküzdeni a félelmeit, mikor egy olyan lényt vesz észre a tömegben, akiről úgy érzi, képes értelmet adni az ő puszta létezésének is. Hogy hogyan kell megközelíteni, megszólítani, finoman a tudtára adni ezt az érzést. Ami a legfontosabb, hogy nem mondta el neki senki sem, hogyan lehet kibírni azt, ami ezután jön, bármi következzék is. Hogyan kell elfogadni a nemet, de leginkább azt, mit lehet kezdeni az igennel. Hogy Eleanor igenis megérdemli, hogy valaki örüljön annak, hogy ő a világon van, és megérdemli, hogy elfogadják, szeressék őt. Így egyre csak gyűlik benne a fájdalom és minden nappal egyre jobban bezárkózik. Közben a külvilág, és ami még szomorúbb, ő maga is egyre csak igazolja azt a gondolatot, hogy ő nem is érdemel szeretetet. Egy idő után ez már teljesen átfordul abba, hogy ha valaki őszintén közeledik felé, az lesz az érthetetlen, logikátlan kivétel, aki nem illik a szabályba, amivel Eleanor nem tud mit kezdeni, mert túlzottan eltér az addigi tapasztalatától és attól, ami mélyen beleivódott a személyiségébe, a reakcióiba. Már kényszerűen a földön tartja magát, nem enged a remény legkisebb szikrájának sem.
Bármilyen részvétet érezzünk is, bármennyire sajnáljuk is őket, sajnos minden nap elmegyünk a világ Eleanor Oliphantjai mellett, Egyet-egyet talán felismerünk, talán próbálkozunk is közeledni feléjük, de nem látjuk őket igazán. Pedig nem nehéz észrevenni azokat, akiket csak a növényeik várják haza, akikről a többiek sértése rég lepereg már vagy épp olyanokhoz beszélnek, akik már ki tudja, mióta nincsenek is velük. Akik olyan erősen kapaszkodnak a napi rutinba, mintha az életük függne tőle, mert ettől úgy érzik, a világuk rendben van. Hogy van valami, amit ők irányíthatnak, ami elviselhetőbbé teheti a fájdalmukat. De ha valóban néznénk és nem csak látnánk őket, észrevehetnénk a magány karmait a szívükben. Az elkeseredett küzdelmüket egy jó szóért, egy emberi érintésért, a lelkük melegségéért cserébe. A végtelen szomorúságot a szemükben. Talán a saját fájdalmunkat találnánk meg bennük. Vagy az önmagunkban élő Eleanort fedeznénk fel. Ami talán a legijesztőbb gondolat mind közül...
“Voltak idők, amikor úgy éreztem, belepusztulok a magányba. Néha mondják, hogy belehalok az unalomba, hogy meghalok egy csésze teáért, de a magányba való belepusztulás számomra nem hiperbola. Amikor elfog ez az érzés, a fejem lehanyatlik, vállam begörnyed, és fájdalom, fizikai fájdalom támad bennem valami emberi kapcsolat iránt; komolyan úgy érzem, összecsuklok, és elpusztulok, ha valaki nem fog át, nem érint meg.”
A magány érzékletes és felejthetetlen bemutatásán kívül ez a kötet az irodalom Eleanor Rigby-jének, egy csodálatosan egyedi nőalaknak a fejlődéstörténete. Ritka az olyan alkalom, mikor olyan szereplővel találkozom, aki életre kel előttem, miközben olvasok róla és tudom, velem marad azután is, hogy becsuktam a könyvet. Eleanor Oliphant ilyen. Keresetlenül őszinte, de soha nem azt mondja, amire számítunk, igazi Oliphant a porcelánboltban, így nagyon izgalmas karakter. Érdekes keveréke a gyermeki kíváncsiságnak, gyakorlatlanságnak és egy rendkívül művelt, kifinomult, mégis szkeptikus nőnek. A lelki sebe sokkal nagyobb, mint a fizikai és önmagát is becsapva addig realizálja az érzelmeit, míg a lehető legtávolabb nem kerül tőlük. Megismerni őt és a vele történteket, egyszerre szívszaggató és felemelő. Amikor már nem tudja letagadni a magányát és a fájdalmáról nem lehet többé nem tudomást venni, amikor eluralkodnak rajta az évekig elfojtott érzelmek, akkor jön rá, hogy mégsincs egyedül és igenis van, aki figyel rá. Van, aki törődik vele.
Ez a valaki Raymond, aki a napsugár és a melegség ebben a szürke, embertelen ködben, amiben Eleonor él. A legnagyobb szükség idején kész segítő kezet nyújtani neki. Vele együtt ismerjük meg, milyen titkok rejlenek a lányban, mi mindent temetett el magába. Örülök, hogy a végigkísérhettem a kettejük között elmélyülő barátságot, ami a másik megértésén és nem nagy érzelmi viharokon, drámai gesztusokon alapult. Így a történet megmaradt Eleanornak. Egyedül kellett rájönnie, hogyan segítsen magán, és keresse meg a kiutat a sötétségből, ami körülvette őt és nem a szerelem volt erre a gyógyszer. Hanem az, hogy megismerje és elfogadja önmagát, mielőtt másokat is beenged a világába. A továbblépéshez meg kell tennie, amit eddig sosem mert: szembenézni az őt ért traumákkal, segítséget kérni és elfogadni azt, hogy végül őszintén mondhassa: “Köszönöm, jól vagyok!”
“A múlt eddig elrejtőzött előlem – vagy én magam rejtőztem el tőle –, de akkor is itt van, még mindig itt ólálkodik a sötét sarkokban. Ideje beengedni egy kis fényt.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése