Érezted már úgy egy írást olvasva, hogy valaki szavakba öntötte azt, amit legbelül érzel? Hogy valamilyen szinten megértette, min mész keresztül és képes volt megfogalmazni azt, amit Te még magadban sem mondtál ki soha? Én valami ilyesmit éreztem, mikor 2016-ban elolvastam Chanel Miller nyilatkozatát, amit a bíróságnak írt az erőszaktevőjének címezve, a vele történtek hatásairól. Ugyanezt jelentette számomra a könyve is, csak sokkal nagyobb mértékben, több témát érintve. Emellett ez a legjobb memoár, amit valaha olvastam. Miller rendkívül pontosan és majdhogynem líraian, remek hasonlatokkal élve tudja megfogalmazni, mit élt át, onnantól kezdve, hogy egy buli után egy kórházi ágyon fekve tért magához, és a nővérek elmondták neki, hogy megerőszakolták, egészen a felháborítóan enyhe bírói ítélet utóhatásaiig. Végigkövethetjük, hogyan hagyja cserben a rendszer különböző szinteken az áldozatokat, hogy mit okoz nem csak az erőszak, de az áldozathibáztatás is, hogyan dehumanizálja az embert egy olyan tárgyalás, ami az áldozat személyiségét és hibáit helyezi előtérbe az elkövető bűne helyett. A könyv, ahogyan a szerzője is erős, intelligens, érzelmes és inspiráló egyszerre.
A szerző első lépésként kilép a ráaggatott nevek mögül, amiket a sajtótól kapott. Ő Chanel Miller, egy kedves, mély érzésű, befelé forduló lány, a maga furcsaságaival, szokásaival, körülvéve a családjával, barátaival, nem pedig az “öntudatlan ittas nő” vagy Emily Doe, ahogyan a média utalt rá hónapokig. Chanel felvállalja és visszaveszi az identitását, kilép az ismeretlen áldozatok közül. Eléri, hogy ne csak nézzük, de igazán lássuk, felismerjük őt. Ezzel nyeri vissza az erejét amit az vett el tőle, hogy leredukálták egy háromszavas leírásra, miközben közzétették a támadójának (akit végig egy ígéretes fiatal férfiként jellemeztek) minden jó tulajdonságát, a már elért eredményeit és a benne rejlő számtalan lehetőséget. Most a szerző élete kerül a fókuszba, a támadás előtt és után. Éppen ezért hatásos a könyv, mert lehetetlen elolvasni és semmit sem érezni utána vagy nem reagálni rá. Amin Chanel keresztülment, az hihetetlen, mégis igaz. Borzasztó belegondolni, hozzá hasonlóan mennyien éltek át hasonló borzalmakat és hány áldozatot hagytak a sötétben tapogatózni, egyedül a veszteségeikkel, fájdalmukkal. Nagyon remélem, hogy ez a könyv a megfelelő kezekbe kerülve javulást hozhat.
“Victims are often accused of seeking revenge, but revenge is a tiny engine. I know better than to think my peace arrives when the gavel hits, when the handcuffs click shut. He may sit in a cell, but he will never know what it’s like to be unhomed from his own body. We don’t fight for our own happy endings. We fight to say you can’t. We fight for accountability. We fight to establish precedent. We fight because we pray we’ll be the last ones to feel this kind of pain.”
Annyi mindent várunk az áldozatoktól, csak azért, hogy minket megnyugtassanak. Hogy ne kelljen éreznünk, hogy elveszítjük a józan eszünket vagy a hitünket a világban, az emberi jóságban. De nem szabad homokba dugni a fejünket, mert minden kellemetlenséget, amitől elfordulunk, valaki más vállára helyezzük át. Annak ellenére, hogy azokban az években, amiken végigkísérjük Chanelt, annyival több lett az ő személyisége, ereje, nem szabad elfelejtenünk, mennyi mindent vesztett el cserébe. Ez a könyv a mi növekedésünkért is jött létre, de nem ez az elsődleges feladata. Mindenképpen inspiráló, de a lényege, hogy felhívja a figyelmet az egészen világon zajló igazságtalanságra és tétlenségre az erőszakkal szemben. Ehhez Chanel teljesen átadja magát nekünk: a sebezhetőségét, félelmeit, a sötét és ijesztő világot, amiben egy reggel felébredt. Amiből talán sosem tud teljesen kilépni.
Az ő fájdalma sokunk fájdalma. Ahogyan a dühe és frusztráltsága is. Mert a tapasztalatai nem egyéniek és meg is tudja mutatni, mennyire univerzális, hogyan hat az erőszak a mindennapokra, hogyan formál egy közösséget vagy akár az egész társadalmat. Nem csak az, mi történik az egyénnel, hanem az is, hogy mit tűr meg vagy egyenesen támogat emberek sokasága. Valami kicsavart módon pont az áldozatok dühe, amit nem tolerál például a bíróság, hanem bizonyítékként kezelhetik jellemhibára. Az áldozatok felé tanúsított “tökéletes polgár” elvárás méreg. Ahogyan a kettős mérce, áldozathibáztatás, a hit a kedves, ártatlan fiúban is, aki csak egyszer hibázott… Chanel egyenként fejti le ezeket a rétegeket ezekről okok, következmények, hatások mentén és mindig emlékeztet rá, hova vezet az ilyen gondolkodásmód. Annyit mondanék erről, hogy a tény, hogy létezik a túlélő memoár fogalma, hogy egész rendszer épült ki az áldozatok számára (már ahol), amin lépésről lépésre végigmehetnek, önmagában nyugtalanító.
“The judge had given Brock something that would never be extended to me: empathy. My pain was never more valuable than his potential.”
Ebben az ügyben számomra az egyik legfelkavaróbb elem az, ahogyan kezelték Brock Turnert, az elkövetőt. Amíg Chanel egysoros jellemzéseket kapott a médiában, addig Brock lehetőségeivel és tehetségével oldalakat töltöttek meg. A bíró a döntésében kiemelte, nem ítéli a kért tizennégy évre, helyette hat hónapot kap börtönben, ahonnan jó magaviselettel már három hónap után szabadulhat. A bíró szerint ennél több komoly hatással lett volna a férfi életére, aki már így is annyit veszített, miközben nagy lehetőségektől esett el. Ez a szemléletmód sajnos összhangban van több hírhedt ügy visszhangjával is. Mi lesz az olimpiai éremmel, amit már nem szerezhet meg? Mi lesz a filmekkel, amiket nem forgathat le? Mi lesz a művészi értékével? Chanel megfordítja a kérdést: Mi lesz azzal a potenciállal, ami a nemi erőszak áldozataiban rejlett? Mi lesz az ő érmeikkel, művészetükkel, választott hivatásukkal, ahonnan kiszorítják őket vagy azért, mert nem adták oda, amit követeltek tőlük, vagy mert az erőszak hatásai átlépték a magánéletüket? Mi lesz azokkal, akiket megállítottak a kezdés előtt vagy akiket elnémítottak? Miller esete pontosan mutatja, mennyire értékel igazán a rendszer egy áldozatot, ha a bíróságon, médiában és a közvéleményben az alkoholfogyasztási, öltözködési, valamint szexuális szokásaira fókuszálnak, szembeállítva mindezt az elkövető korábbi iskolai-, és sportteljesítményével, valamint az ő személyes veszteségeivel.
A társadalmunk megszállottja a szörnyetegeknek: sorozatgyilkosoknak, erőszakevőknek gyakran saját kultuszuk, rajongóik, támogatóik vannak. Tudjuk a nevüket, az áldozataik számát, a módszereiket, hallottuk a nyilatkozataikat, faljuk a velük kapcsolatos tudást, amit csak találunk róluk. Tanulunk a családjukról, gondolkodásukról, a teljes történetükről, amíg teljesen meg nem elevenednek előttünk. Amíg már nem szörnyetegként, hanem emberként tekintünk rájuk, akik bizonyos szempontból olyanok, mint mi. Ezzel a megszállottsággal ellentétben az áldozatok gyakran elfeledettek, arctalanok, névtelenek. Azoktól, akik képesek beszélni, azt kérjük, ismételjék el újra és újra életük horrorisztikus pillanatait, vagy azt, hogy maradjanak már csendben és szépen lépjenek végre tovább. Éppen ezért utasítják el sokan már a szót is: “áldozat”. Nem azért, mert nem váltak azzá, hanem mert a szó egy bélyeg, ami lehúzza őket. Senki sem akarja, hogy az határozza meg, mit tett vele valaki más. Ez a könyv Chanel Millerről szól. Arról, ki ő, honnan jött, mi történt vele. Nem csak a nevét tanuljuk meg, de a történetét, gondolkodását és azt, milyen ember ő. Kilép az arctalanságból, névtelenségből és megmutatja, hogy nagyon sok szempontból olyan, mint mi. Ezzel együtt egy erős hang lesz nem csak önmagának, de minden áldozatnak. Ez a könyv így csakis Chanelé, senki másé.
“I did not come into existence when he harmed me. She found her voice! I had a voice, he stripped it, left me groping around blind for a bit, but I always had it. I just used it like I never had to use it before. I do not owe him my success, my becoming, he did not create me.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése