A legtöbb könyvben, amit olvastam, nem igazán találkoztam olyan karakterrel, aki rokkant vagy sérült, pláne olyannal, aki tanulási zavarral küzdene. De ahol olvashattam is ezekről, ott sajnos abszolút hátrányként, fogyatékosságként kezelte ezeket a szerző, az olvasó sajnálatára építve. Ezzel ellentétben Leigh Bardugo Six of Crows című duológiájában szinte minden karakternek van olyan tulajdonsága, amire legtöbben hátrányként tekintünk, pedig ha mögéjük szeretnénk nézni, szerencsére nem ennyire egyoldalú a helyzet. Leigh Bardugo maga is csontnekrózissal él, bottal jár, így ha valaki, hát ő tudja, hogy hány oldala lehet ennek és ezt nagyszerűen be is mutatja a könyveiben. Az említett könyvekben mindegyik főszereplő küzd fizikai vagy pszichikai problémákkal. Ezek nem az egyetlen tulajdonságok, amikre le vannak szűkítve a szereplők, de nem is ignorálja ezeket a szerző. Egyszerűen szerves részei a karaktereknek, akik a hátrányaik mellett felfedezik azt, hogy ezek a tapasztalatok hogyan formálják őket pozitív és negatív irányba, míg el nem fogadják, sőt magukhoz nem ölelik mindazt, amit mindez az életükhöz hozzáad. Vagy legalábbis megtanulják, hogyan lépjenek a gyógyulás útjára. Így kapunk hat nagyon is komplex karaktert, akikre ugyanúgy hatnak a tulajdonságaik, múltjuk, előnyeik és hátrányaik.
Ha a grisaverzumban nem is léteznek olyan kifejezések, mint poszt traumás stressz szindróma (röviden PTSD), agymosás, pánikbetegség, diszlexia, addikció, hiperaktivitás, vagy épp haptefóbia, a karakterek személyes leírása mégis tökéletesen körbeírja ezeket a diagnózisokat és feltárja, mi minden járhat ezekkel együtt. Hogyan lehet ezeket kompenzálni, milyen más területen jelenthetnek esetleg előnyt és főleg azt, hogy ezeken nincs mit szégyellni, hanem érdemes inkább valamilyen megoldást keresni a felmerülő problémák enyhítésére és / vagy megtanulni együtt élni velük. Nem mindenki kezeli egyformán akár ugyanazt az állapotot és mindenki a maga tempójában, a maga módján fejlődik. Bár a történet nem említi a modern elnevezéseket, de a szereplők elismerik, hogy ezek valós, emberi dolgok, igenis léteznek. Leigh Bardugo nem címkézi fel a szereplőket, hanem a történetük számára releváns képet mutat ezekről az állapotokról, amik egyértelműsítik, miről is van szó. Hogy minden világos legyen, én mégis inkább a mai kifejezéseket fogom használni.
“Nem volt olyan része, ami ne lett volna összetörve, ami ne gyógyult volna be rosszul, és ami ne vált volna erősebbé attól, hogy összetört.”
A PTSD ma már elég változatosan jelenik meg az irodalomban, bár úgy vettem észre, hogy kevés az olyan könyv, ahol a kevésbé drámai, de annál valósabb elemeire is fókuszálna a szerző. Ez a sorozat az egyik ilyen kivétel. Bár minden szereplő él át traumatikus eseményeket, mégis Kaz és Inej azok, akikre leginkább illik a PTSD leírása. Mindketten több tünetet is mutatnak, bár máshogyan hat a személyiségükre és más módon küzdenek ellene. Kaz nem tud aludni, hajlamos az erőszakra, főleg, ha önvédelemről van szó, és haptefóbiás, vagyis retteg attól, hogy hozzáérjenek vagy ő megérintsen bárkit. De a legszembetűnőbb, ahogyan a gondolatai újra és újra a traumatikus eseményhez vezető utat, magát az eseménysorozatot vagy annak következményeit idézik fel. Ezek többször pánikhoz vezetnek. Bár a kéretlen emlékbetörések a PTSD fő tünetének nevezhetőek, nem találkoztam velük túl gyakran az olvasmányaim során. Talán, mert nem olyan látványos, mint a pánikroham, vagy a kontrollálatlan düh, esetleg hangulatingadozások, de annál valósabb. Mindenesetre Kaz esete is mutatja, hogy nem lehetetlen vállalkozás egy írótól, hogy érzékeltesse, mi zajlik valakiben, aki gyermekkori traumát szenvedett el és mennyire erősen hathat ez a személyiségére. Kaz ráadásul mozgáskorlátozott egy korábbi lábtörés miatt. Nagyon szerettem, ahogyan ezekből a hátrányokból legendát épített maga köré, illetve helyenként hagyta, hogy az magától épüljön, alakuljon. A kesztyűt övező kérdéseket válasz nélkül hagyja, a botjával fegyverként bánik, a már-már megszállott kontrollja minden helyzet felett veszélyt sugall az ellenfelei és biztonságot a barátai felé. Az, hogy milyen büszkén viseli a sérüléseinek szimbólumait, mutatja, hogy amikor lehetősége lenne, hogy helyrehozzák a lábát, elutasítja azt. Tudja, hogy ezek a sebek a múltjának a térképei, amik megmutatják milyen mélyről indult és milyen messzire jutott. Így nem csak elfogadja a lábának az állapotát, de identitásának a leválaszthatatlan részeként tekint rá. Ami a traumát illeti, mikor leginkább találkozik a hátrányával, elkezd dolgozni rajta, miközben a személyiségének azon részeit, amik erősödtek a traumától, előnyére használja fel.
“A félelem olyan, mint a főnix. Végignézheted, ahogy hamuvá ég, akár ezerszer is, mégis visszatér.”
Inej személyében egy csodálatos hősről olvashatunk. Bátor, merész és jószívű. Ő is trauma áldozata, akit elraboltak a biztonságos és szerető családtól, majd eladták egy bordélyháznak. Mivel ő teljesen más személyiség és más fajta trauma érte, a PTSD-vel is teljesen más tapasztalata van. Ez szerintem azért is fontos, hogy lássuk, ugyanazt a probléma nem jelenti ugyanazt a tapasztalatot. Ő nemi erőszakok sorát szenvedte el, és nála ritkább az emlékbetörés, viszont ő leválasztja a testétől a lelkét, szellemi szinten menekül az élményei elől, ami nem minden esetben működik. Ő elhatárolja magát attól, ami történt és bujkál. Kazhoz hasonlóan ő is ebből farag előnyt: a sötétség a szövetségese lesz, és a bosszújának egyik eszköze. Közben pedig az önpusztító hajlamát is mások szolgálatába állítja: elvállalja a legkockázatosabb feladatokat, ha ez előremozdítja az ártatlanok védelmét vagy rombolja a rabszolgaság és emberkereskedelem intézményeit. Később viszont felismeri, hogy hova vezet, ha túl nagyot kockáztat másokért és nyomatékosabban húzza meg a határait. Óvatosabb lesz és erősebb...
“Ha az ember nem születik mindenféle előnyökkel, akkor megtanulja megragadni a lehetőségeket.”
Jesper hiperaktivitása épp annyira válik előnyére, mint hátrányára. Ez a grisa képességeinek az elnyomásából eredő nyugtalanság, dekoncentráltság nehezíti neki a tanulást és el is téríti az iskolától. Az üldözöttség és a be nem teljesülés érzése miatt állandó feszültség jellemzi őt és keresi az adrenalinnal telített helyzeteket, mikor igazán elemében lehet. Ide vezethető vissza a szerencsejáték függősége is, ami egy idő után már veszélybe sodorja őt és az édesapját is. Egy ponton túl már akadályozza a mindennapjait és a kapcsolatait is. Ennek a következménye, hogy a barátai kíméletlenül őszintén szembesítik a problémáival. A félelem, hogy elveszíthet mindent oda vezeti Jespert, hogy elkezdjen tudatosan dolgozni nem csak a függőségének következményeivel, de annak az okaival is. A másik oldalról nézve viszont megtanul fókuszálni és az energiáit hasznos tevékenységekre irányítani, mint fémek megmunkálása. A lövéseit fókuszálva és a gyorsaságát hozzátéve pedig a legjobb mesterlövész lesz Ketterdamban.
“Nem vagy gyenge, csak mert nem tudsz olvasni. Azért vagy gyenge, mert félsz, hogy az emberek annak látnak. Hagyod, hogy a szégyenérzet döntse el, ki vagy. Gondolj csak bele, Wylan! – mondta Kaz. – Szégyen van a zsebemben, a szégyen miatt van tele a Hordó olyan bolondokkal, akik hajlandóak álarcot ölteni, hogy megkapják, amit akarnak, úgy, hogy senki ne tudja meg. Mindenféle fájdalmat el tudunk viselni. Csak a szégyen emészti fel egészben az embert.”
A képességeink felmérése és kiegyensúlyozása szempontjából számomra a legfontosabb karakter a történetben Wylan Van Eck. Előtte, aki egy gazdag és sikeres kereskedő fia, elképesztő háttérrel és vagyonnal maga mögött azt gondolhatnánk, hogy nincs akadály. Viszont Wylan nem tud olvasni és egyértelműen nem azért, mert lassú vagy buta, hanem mert sosem tud megtanulni rendesen olvasni, ennélfogva az apja kitagadja őt, mondván, nem tudja így átvenni az üzletei irányítását. Pedig Wylan elképesztően intelligens: hallás alapján megjegyez bármit, nagyon jó érzéke van a matematikához, fizikához, kémiához. Ráadásul zenél és nagyon jól rajzol. Szerencsére a könyvekben Wylan diszlexiája nem változik. Helyette több olyan, jól működő stratégiát is megtanul, amivel kompenzálhatja azt. Nagyon figyel, amikor szóban hangzik el valami, hogy minél előbb rögzüljön, különböző, a zenéhez és hangokhoz kötődő tanulási technikákat használ, például egy dallamhoz köti a szöveget, amit utána el tud mondani. Ami jobban hátráltatja őt, az az, hogy milyen előítéletekkel és elutasítással találkozik a nehézségein felül, és az ebből fakadó gátlásai, amiket a megfelelő megközelítéssel lassan fel tud oldani. Ez a szemlélet, miszerint az ember ismerje meg önmaga erősségeit és gyengeségeit, és építsen rájuk, sokkal valósabb képet fest le a tanulási nehézségekről, mint valami felesleges fantasy elem, amitől egyszer csak minden egy csapásra megoldódna.
“– Az a titka, hogy ne hagyjuk magunkat fellökni – mondta neki Kaz nevetve.– Nem, Kaz – felelte a lány –, az a titka, hogy újra felálljunk.”
Most csak négy szereplővel foglalkoztam behatóbban, de úgy gondolom, ebben a sorozatban nagyon sokan találhatnak azonosulási pontot, mert a képességeinknél, hiányosságainknál és a tapasztalatainknál fontosabb, hogy mit kezdünk velük. Számomra ez a duológia azért is ilyen becses, mert mind a hat főszereplője arra ösztönöz, hogy igyekezzek a lehető legjobban használni az erősségeimet és dolgozzak a gyengeségeimen, miközben elfogadom a határaimat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése