Mikor berobbant az életembe Leigh Bardugo Grisaverzuma, nem hittem volna, hogy a második rész felül tudja múlni az első varázsát, de a Crooked Kingdom végleg és belopta magát a szívembe. Leigh Bardugo úgy ír drámát és karakterfejlődést, mint senki más. Hihetetlen, milyen ügyesen zsonglőrködik a szereplőkkel, a különböző emberi sorsok megjelenítésével, az izgalmas fordulatokkal, releváns témákkal és a minőségi írással. Egyetlen labda sem esett le, végig egyenletes színvonalon és a megfelelő arányban keverve zajlott mindez. Ez egy rendkívül gazdag, komplex, izgalmas könyvet eredményezett, ami elfoglalta nálam a méltó helyet a számomra legkedvesebb fantasy sorozatok mellett, akkor is, ha nem teljesen olyan utat járt be a hat főszereplő és a cselekmény, mint amire elsőre gondoltam volna. Végig úgy éreztem, hogy része lettem ennek a kis közösségnek, teljesen átélhettem mindenki helyzetét, együtt nevettem a belsős vicceiken, velük sírtam a katartikus pillanataikban és végig izgultam értük, mellettük, velük.
“If you couldn’t beat the odds, you changed the game.”
Mikor azt hinné az ember, hogy Ketterdam végleg kivetette magából a hőshatost, mint beteg test a donorszervet, Kaz Brekker megemeli a tétet és újraírja a játszmát. Emiatt sokkal összetettebb problémákkal kerülnek szembe hőseink, mint az első kötetben. Veszélyes a helyzetük, az életük a tét, így a legkisebb hibáért is nagy árat fizethetnek. Mindannyian hibáznak és adott ponton ki is fogynak a szerencséből, de érzik is a felelősségét és a terhét a saját tetteiknek. Kiszámíthatatlan, mi lesz a következő lépés vagy milyen események sorához vezethet, így ezt a részt is képtelenség letenni. A veszélyek, amikkel hőseinknek szembe kell nézniük, kiemelik a személyiségük legsötétebb és legnemesebb oldalát is. Leigh Bardugo nem szimplán elmagyarázza, ki mit gondol, ki mit érez, vagy melyikük milyen logika szerint működik, hanem bepillantást enged az olvasónak a legintimebb gondolataikba, lelki világuk mélységeibe. Azután pontosan a megfelelő időben és helyen ütköznek egymással ezek, olyan természetes és átélhető módon, amivel én még nem találkoztam, ezért is érintett ennyire személyesen ez az élmény.
Minden karakter érdekes maradt, sőt képesek voltak meglepni... Végig fejlődtek, mint emberek és mint társak, mert a kapcsolataik folyamatosan mélyülnek és alakultak a belső változásaikkal összhangban: a végére mindannyian egyre jobban értették és támogatták egymást, és őszintén érdeklődtek egymás iránt. Így mutatja be egy széles skálán az írónő, hányféle kapcsolat létezhet, legyen az egy lehetetlen szerelem az átélt traumák miatt, ami egyszerűen fáj; az ellentétek vonzása, ami az elfogadásról és támogatásról szól; a játékos, egymást megértő és tanító családi kötelékké alakuló viszony; a csendesen jelenlévő, biztonságot adó barátság; vagy akár a vitáktól hangos, szinte testvéri kötelékek. De itt mindet az őszinte szeretet és bajtársiasság vezérli.
Ami nem mondható el minden szülő-gyermek kapcsolatról, ami az egyik legfontosabb eleme a történetnek. Ez a legmeghatározóbb része mindannyiunknak, ami éppúgy adhat nekünk, mint amennyit el is vehet tőlünk. Ha a szülő nem egy önálló személynek tekinti a gyermekét és kivetíti rá a félelmeit vagy az irracionális elvárásait vagy bántalmazza szóval, tettel a gyermekét. Ugyanúgy adhat neki reményt, világosságot a legnagyobb megpróbáltatásai óráján, mint súlyos terheket és fájdalmat. Sajnos bármit is mond, bárhogy is tesz a szülő, meghatározza nem csak a saját szerepét a gyermeke életében, de azt is, hogyan látja majd önmagát a világban. És ezen nagyon nehéz változtatni.
“The really bad monsters never look like monsters.”
Ezen kívül még annyi mindenről szól ez a könyv, amit felsorolni is sok, ezért is gondolom, hogy mindenkinek el kéne olvasnia. Olyan mindennapi témáktól kezdve, mint a vallási, világrendi különbségek összeegyeztetése önmagunkban vagy a családunkon belül, az elértéktelenedésen, viszonylagosságon és a tanulási nehézségeken át az olyan komplex problémákig, mint a rabszolgaság vagy a függőség leküzdése, és az együttélés ezek után önmagunkkal. Bardugo nem fest rózsaszín vagy felszínes képet az élet buktatóiról, hanem felhívja a figyelmet ezeknek a valóságára olyan módon, hogy az velünk marad.
A hibáinkat pedig árnyékhoz hasonlítja, amit nem tudunk teljesen magunk mögött hagyni, ráadásul az elkövetett bűneink miatt egyre nagyobbak és nagyobbak lehetnek, míg nem utolérnek minket. SPOILER Ahogy olvastam, sokak szerint Matthias halála céltalan és felesleges volt. Én nem így látom. Ahogyan Inejnek Dunyasha, Pekka Rollinsnak pedig Kaz az árnyéka, Matthiasnak ez a fiatal drüskelle volt az. Egy kisfiú, aki gyakorlatilag ő, csak pár évvel korábban. Mégis ő állt ott és szembesítette Matthiast az elkövetett bűneivel, a gyűlölettel, amit korábban ő is szított és az elvakultságával, ami kilőtte rá a golyót. Egy olyan ügyért halt meg, amiben megtanult hinni, ami felnyitotta a szemét, de ettől még a múltja nem lett semmivé. Ez így sokkal hatásosabb és szívfacsaróbb és személy szerint nem fogom elfelejteni ezt a tanulságot.SPOILER
Ez nem egy tündérmese, ahol mindenki megkapja, amit megérdemel vagy amiért olyan keményen küzdött. Az idegen lett volna Ketterdam igazságtalan, szennyes világától. De ez szerencsére nem is egy klisékkel teli regény fiatal felnőtteknek. Ez a Könyv, nagy K-val. A boldog befejezés helyett egy keserédes lezárást kapunk. Nem ez az út igazi vége, csak egy lépés benne. Nincs boldogan éltek, míg meg nem haltak, mert az élet nem áll meg. A maga módján evickél tovább hullámhegyek és völgyek közepette, telve reménnyel, lehetőségekkel és következményekkel.
“And that was what destroyed you in the end: the longing for something you could never have.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése