2021. április 9.

Walter Tevis: A vezércsel

(Aki nem olvasta a könyvet, annak szólok, a bejegyzés nyomokban cselekményleírást tartalmaz!)
Ez a könyv látszólag a sakkról szól és egy fiatal lányról, aki sok viszontagság után világelső lesz benne. Többen kérdezték tőlem, hogy ajánlom-e a könyvet olyanoknak is, akik nem ismerik, értik, vagy szeretik a sakkot. Nekik azt mondanám, mindenképpen ajánlom a Vezércselt azoknak, akik érezték már magukat elveszettnek, magányosnak, elutasítottnak, alábecsültnek, vagy egyenesen legyőzöttnek, és ennek ellenére mégis megőriztek magukban egy kis reményt. Mert ez a regény és a főhőse is olyan, mint a sakk: kívülről talán egyszerűnek tűnhet, fekete-fehérnek, de ha belekezd az ember, rájön, hogy milyen összetett, intellektuális, árnyalt és izgalmas lehet ez a kis világ, az első mondattól az utolsóig. Ez leginkább az erősen megírt, bonyolult jellemű főszereplőnek, az ő érzékeny ábrázolásának, a különböző korabeli társadalmi problémák megjelenítésének és a sakk közérthető leírásának köszönhető. Így lesz a kötet egy szívet melengető, mégis erőt adó fejlődéstörténet, ami sodor magával. Mert nem az a célja, hogy feltétlenül megértsük a játékot (bár az is biztos sokat hozzátesz), hanem élvezzük az utat, amit a főhős bejár.
“…és a férfit a kazán közelében, egy támlátlan fémszéken ülve találta, amint egy zöld-fehér táblát néz összeráncolt szemöldökkel. A dámakorongok helyén furcsa alakú, műanyag bábuk álltak. Kisebbek és nagyobbak is voltak köztük. A kicsikből több volt, mint bármelyik másikból. A gondnok felpillantott rá. Beth szó nélkül ment a dolgára.”
Ennek az útnak az egyik fő témája a megkülönböztetés, osztályharc és a kitartás, a fegyelmezett fókuszálás egyetlen célra ilyen extrém körülmények között is. Beth fejlődése szép, nagy ívet ír le, mire a Methuen árvaházban élő kislányból egy magabiztos fiatal nő lesz, aki legyőzi a legnagyobb orosz sakkmestert. Az árvaházi életnek csúfabb oldalát is bemutatja a könyv: bár felfedezik Beth tehetségét, kimondottan vissza is vetik a képességei fejlesztését, amikor eltiltják a sakktól, mert lopott a gyógyszerből, amire pont ők szoktatták rá. Egyben remek korrajzot is ad ez az eseménysorozat az ötvenes évek Amerikájáról, ami a különböző pszichotikus gyógyszerek könnyelmű osztogatását, a kiszolgáltatottakkal való bánásmódot, a függőséghez való viszonyulást és a mindennapi esélyegyenlőtlenséget vagy szexizmust illeti. A kérdés mellett, hogy hol tarthatna, ha nem lenne árva vagy nő, és egy stabilabb háttérrel rendelkezne, Beth függőségi problémái is végig Damoklész kardjaként lebegnek a feje felett. Emellett valahol csodálatos, valahol pedig végtelenül szomorú a Beth életében jelen lévő kettősség. A fiatalság, tehetség, hírnév és önállóság áll szemben a magánnyal, szorongással és a még gyermekkorban tanult önpusztító tendenciákkal. Ami állandó ebben a külső és belső csatában, az a sakk. Ebben találja meg Beth a kontrollt, a sikert, önbizalmat. A kiszámíthatóságot, biztonságot és a társaságot jelenti számára ez a játék: mindazt, amit nem kapott meg gyermekként és amit kétségbeesve keres felnőttként is.
“Kikereste a „fenomenális” szót. A szótárban az állt: kiváló, fantasztikus, bámulatos. Most némán ismételgette magában ezeket a szavakat: kiváló, fantasztikus, bámulatos. A fejében dallammá változtak.”
Pont ezért vonz be annyira a történet: Beth érzékeny, őszinte és érzelmes bemutatása miatt. Egy kivételesen eredeti és emlékezetes karakter egy olyan könyvből, amiben azért akadnak sablonosabbnak mondható szereplők is. Beth tehetséges, céltudatos, antiszociális, sztoikus, kívülálló, bizalmatlan, gyakorlatias, mégis szégyenlős. A sakkban viszont agresszív: mintha támadva érezné magát, így durván indít. Az az a hely, ahol sikeresen meg tudja védeni magát, mert ott minden logikus, igazságos. Ez a zsenialitással járó fájó magány, a sakk, a biliárd és az addikció az író több munkájában is visszaköszön. Walter Tevis maga is alkoholizmussal küszködött és hajlamos volt elidenegedíteni magát másoktól. Plusz egész életében sakkozott és biliárdozott, így ezek a témák egyértelműen közel álltak hozzá, ami meg is látszik Beth személyiségén: benne mindvégig az embert látjuk, nem pedig a függőségét és az azzal járó előítéleteket. Ez pedig a szerző sikere, hogy ilyen finoman érzékenyen tudott kezelni egy ilyen nehéz és ellentmondásos témát.
„Most már semmi sem volt előtte, csak hatvannégy mező, és a gyalogok mindig változó elrendezése – gyalogok egyenetlen, fekete-fehér kontúrvonala, amely áramlott és változott, miközben Beth egyik variációt próbálta a másik után, a játszmafa egyik ágát a másik után. Mindegyik lépésből másik ág sarjadzott. Fokozatosan egyre jobbnak látta az egyik ágat. Egy sor fél-lépésig követte, és megnézte az abból adódó lehetőségeket, közben pedig képzeletbeli állások egész rendszerét tartotta fejben, míg végül megtalálta, amit keresett.”
Természetesen ott van még a sakk is, mint különálló szereplő. A feszültség nagy részét Beth játszmái adják, illetve az, sikerül-e neki felülkerekedni a külső és belső hátráltató tényezőkön és a megfelelő ütemben fejlődni, hogy az adott játékban kihozhassa magából a maximumot. A legnagyobb félelmem az volt a történettel kapcsolatban, hogy mennyire fogom érteni, mi is történik tulajdonképpen a sakktáblán. Szerintem nagyon nehéz leírni egy ilyen összetett  és nagy tudást igénylő játékot, mint a sakk, úgy, hogy az olvasó számára ne csak érthető legyen, de élvezhető is. Tevis prózai képességét csak dicséri tudom ezen a területen is, mert mindig biztosra ment, hogy az olvasó ne vesszen el, hétköznapi hasonlatokkal írta le és tette drámaivá a helyzeteket és sosem volt unalmas, vagy intellektuálisan fölényeskedő. Az újabb és újabb módok, különböző hasonlatok, amikkel le tudott írni egy-egy játékot, szépen, kézen fogva végigvittek a könyvön, és bekövetkezett, amit nem hittem volna: végig izgultam a sakkot még én is, pedig a lépéseken túl halvány gőzöm sem volt arról, mi fán terem ez a játék…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése