Ez gyerekkorom egyik legolvasottabb könyve: szavalóversenyen nyertem és annyira megszerettem a világát, hogy újra és újra elmerültem benne, arról álmodozva, hogy egy nap talán én is olyan szerencsés lehetek, mint Charlie. Idén úgy gondoltam, ideje felnőttként is elolvasnom. Egy fagyos nap alkalmasnak tűnt arra, hogy forró csokoládét iszogatva újra átadjam magam ennek a klasszikusnak. Viszont azt vettem észre, hogy az emlékeimmel összevetve ez a történet sötétebb, nyomasztóbb. Természetesen gyermeki szemmel nézve ez csodálatos mese egy fiúról, aki az esélytelenek nyugalmával vág bele egy óriási kalandba, majd elnyeri méltó jutalmát. Az utazása mindenféle földi jóval van kikövezve, amit csak el lehet képzelni: soha el nem fogyó nyalóka, rágó, amivel elfogyasztható egy teljes vacsora, csokoládéfolyó… Ennek ellenére, minél tovább haladtam a könyvben, annál jobban felkavart. Bizonyos elemei rettenetesen zavartak, így kicsit félretettem. Majd beugrott: ez számomra már nem a határtalan lehetőségekről, vagy mindenféle nyálcsorgatóan édes álomról szól, hanem egy hátborzongató, fogyasztói disztópia. Ezért újrakezdtem a könyvet, most már tudatosan figyelve azokra a részletekre, amiktől kényelmetlenül éreztem magam. Kirajzolódott egy kép előttem, aminek az üzenete egyszerre érződött túlzottan valóságosnak és rettenetesen helytelennek. Erről a benyomásról szeretnék írni…
“Charlie pedig napról napra soványabb. Sápadt az arca, zörögnek a csontjai – kész csoda, hogy még nem betegedett meg. Igen, mert Charlie nagyon értelmes kisfiú: tudja, hogyan kell megbirkózni a nehézségekkel. Reggelente például a szokásosnál tíz perccel korábban indul el az iskolába, hogy lassabban mehessen, és így takarékoskodjék az erejével. A szünetben szép nyugodtan ül a padjában, nem rohan ki társaival az udvarra, nem hógolyózik, nem birkózik. Lassú és óvatos minden mozdulata, hogy a végére ne érjen az erejének.”
Az első, ami számomra sok(k) volt, hogy mennyire érzékletesen írja le Dahl a mélyszegénységet és annak a megélését. Én is egy létminimum alatt élő családban nőttem fel, de ez a pár sor valóságos horror volt számomra. Nem árulok el nagy titkot, mikor azt mondom, csórónak lenni nem öröm. Nagyon mély nyomot képes hagyni az emberben, az életének olyan területein is, amire elsőre nem is gondolná. A könyv empatikus Charlie felé, de úgy érzem, nem hangsúlyozza eléggé, hogy senkinek nem lenne szabad az életét veszélyeztető éhezéssel szembenéznie. Ez az elképesztő állapot a Picur családban és a házukból látható hatalmas csokoládégyár egy rendkívül kellemetlen kontrasztot képez. Vonka Vilmos vagyona mellett üvölt, hogy a munkásai mennyire nincsenek megfizetve. Nem csak elképesztően nagy a szakadék az osztályok között, de az is világos, hogy a Vonka-félék vagyona kiknek a kárán lesz napról napra nagyobb. Ebben a világban sem törődnek a leggazdagabbak azokkal, akiknek a hatalmukat és az extravagáns életmódjukat köszönhetik.
“Egyik este Charlie megkérdi a nagyszüleit:– Igaz-e, hogy a Vonka-féle csokoládégyár a világ legeslegnagyobb csokoládégyára?– Hogy igaz-e?! – kiáltják mind a négyen egyszerre. – Már hogyne volna igaz! Uramisten – hiszen ötvenszer akkora, mint akár a legnagyobb.– Hát az igaz-e, hogy Vonka Vilmos úr a világ legeslegügyesebb csokoládégyárosa?– Drága fiacskám – mondja Joe nagyapó, és felkönyököl a párnáján –, Vonka Vilmos úrnál elképesztőbb, fantasztikusabb, különlegesebb csokoládégyárost még nem látott a világ! De hiszen ezt mindenki tudja!”
A történet legjellegzetesebb szereplője Vonka Vilmos: egy kivételes, ám különc feltaláló, érdekes, szórakoztató és színes egyéniség. Pont olyan, a karikatúra szélén táncoló karakter, ami egy ifjúsági regényből nem hiányozhat. Ennek ellenére ő leginkább egy karizmatikus vezető egy multinacionális vállalat élén. Az ő csokoládégyára a legnagyobb a világon, ötvenszer akkora, mint a versenytársai. Termékeit az egész világon árulják. De nem pusztán a méretével tűnik ki: a fejlesztései kreatívak, különlegesek, merészek. Folyamatosan új ötleteken dolgozik, és mintha a szakma (vagy épp a fizika) szabályai rá nem lennének érvényesek. Így elkerülhetetlennek tűnik, hogy ipari kémek jelenjenek meg a gyárban. A válasza erre, hogy bezárja a gyárat, és felmond az összes alkalmazottjának. A következmény: a helyi munkásosztály helyzetének destabilizása és drámai romlása egyetlen nap leforgása alatt. Valamiért a Vonka név mégis makulátlan hírnévnek örvend ezután is. Az ő lelkiismeret nélküli, pénzéhes, felelőtlen, hanyag, mégis csodált személyisége egyáltalán nem példa nélkül álló: elég Elon Muskra, Jeff Bezosra vagy Bill Gates-re és az ő virágzó személyi kultuszukra gondolni… Vonka Vilmos karizmatikus fellépése, az őt övező misztérium és csodálat, ami átszövi azoknak is a beszélgetését, akik az ő kizsákmányoló gyakorlatai miatt élnek nyomorban. A könyvet olvasva végig vártam valamiféle kritikát róla. Pár alkalommal Joe papa és Charlie ki is fejezi aggodalmát a többi látogató gyerek felé, amiért fizikailag megnyomorítják, lelkileg megtörik őket, de ennél tovább soha senki nem merészkedik. Ahogyan sok valós nagyvállalat, úgy a csokoládégyár is olyan gyakorlatokkal él, mint a munkásosztály veszélyes mértékű alulfizetése, majd elbocsátása, környezetszennyezés, ellenőrizetlen építkezések, az állami kézben lévő infrastruktúra folyamatos amortizálása, emberkísérletek, potenciálisan problematikus találmányok létrehozása és tesztelése, mindezt bármilyen morális, egészségügyi, környezetvédelmi, szociális vagy jogi megfontolás nélkül. Túlzottan ismerősen cseng, mikor pont a leggazdagabbak azok, akik leginkább kihasználják a rendszert, de eszük ágában sincs visszaadni annak a közösségnek, amit folyamatosan rombolnak. Az már csak a ráadás volt, hogy valami kicsavart, bizarr módon ezek után is mindenki végtelen szimpátiával kezelte Vonkát.
“A szeme pedig – a szeme fénylik, akár a páros csillag az égen. Huncut szikra csillog-villog benne, az arca csupa móka, csupa kacagás.”
Ha mindez nem lett volna elég, Vonka sokkal rosszabb bűnt is elkövet: az umpalumpák ”foglalkoztatása” a gyarmatok kiaknázását és a rabszolgatartást idézi fel. A leírásuk a lelkes, alázatos szolga és a barbár őslakos sémáit ötvözi. Arról olvasni, hogyan kerültek az országba és milyen körülmények között dolgoznak, minimum riasztó. Miután bezárta a gyárat kémkedés miatt, Vonka Lumpaföldre látogat. Az ott élő őslakosok mindennapos nehézségeit és kakaóvágyát megfigyelve a következő ajánlatot teszi nekik: “ha te meg a néped eljöttök velem és beköltöztök a gyáramba, annyi kakaóbabot ehettek, amennyi csak belétek fér! Raktáraimban valóságos hegyekben áll a kakaóbab! Azt kaphattok reggelire, ebédre, vacsorára! Dagadtra falhatjátok magatokat kakaóbabbal! Ha akarjátok, a béreteket is kakaóbabban fizetem”. Ebben a megállapodásban számomra szembeötlő, hogy nem említi specifikusan a munka szót, pláne nem a kísérleteket, amiket később rendszeresen elvégez rajtuk. Miután megegyezik velük, az egész törzset becsempészi az országba és elhelyezi a gyárában, miközben a megmentőjük képében tetszeleg. Valójában azonban egyedül tőle függ a sorsuk azoknak, akik semmit nem tudnak az országról, amiben élnek, mert el vannak zárva a külvilágtól. Közben nem az ő kezükben van a kontroll a munkaidejüket, körülményeiket, vagy az egészségüket illetően. Vonka visszaél az elképesztő befolyásával felettük, hogy a vagyona tovább növekedjen. A látogatói ráadásul teljesen ignorálják az umpalumpák helyzetét, amivel azt sugallják, az ilyen mértékű igazságtalanság tökéletesen normális.
“Vonka úr megperdül a sarkán, és hármat csettint: klikk, klikk, klikk. Abban a szempillantásban felbukkan egy umpa-lumpa, mintha csak a földből nőtt volna ki, és megáll Vonka úr előtt. Meghajol, mosolyog, kivillantva gyönyörű, fehér fogait.”
A nagyszülők az író szócsövei, akik kemény kritikát fogalmaznak meg a többi gyerekkel szemben, attól a pillanattól kezdve, hogy felbukkannak a hírekben. Én leginkább úgy éreztem, hogy ez annak a kivetítése a részükről, hogy kinek van arra több esélye, hogy találjon egy aranybilétát. Leegyszerűsítve, a valódi probléma itt a társadalmi immobilitás és esélyegyenlőtlenség, aminek a keserűsége élteti ezeket a negatív véleményeket. A Picur család – és velük együtt mindenki, aki hasonló körülmények között próbál boldogulni – az, akinek leginkább a javára válna az életük végéig biztosított étel, mégis ők azok, akiknek az esélye a legkevesebb arra, hogy hozzájussanak egy ilyen lehetőséghez. Ennek a disztópiának szerves része az ördögi kör, ami a legnagyobb vagyont táplálja, jutalmazza. A leggazdagabbak kontrollálatlan fogyasztásához és kapzsiságához ha hozzáadjuk a hatalmas pazarlást is, láthatjuk, hogy az osztályok közötti szakadék egyre mélyül, míg az esély a kitörésre egyre csökken. Egy ponton Vonka Vilmost megbízza Pondicserri maharadzsa, hogy építsen neki egy palotát csokoládéból. Miután a rendelése elkészül, nem hallgat a figyelmeztetésre és a forró, indiai napon elolvad az egész. Az igazságtalanság tapintható: Charlie szüleinek évente egy tábla csokira telik, miközben egyetlen ember gond nélkül kifizet egy palotára elég csokoládét és nem számít neki, ha mind veszendőbe megy. Tehát adott egy társadalom, ahol az egyik fél küszködik, míg a másik bármikor dönthetne úgy, hogy elkezdi igazságosan megfizetni azoknak a munkáját, akiknek a hivalkodó életstílusát köszönheti, mégsem teszi meg. Nem segítségre, nyereményre vagy könyöradományra lenne szüksége az alkalmazottaknak, hanem korrekt bérezésre a munkájukért cserébe. A méltánytalanság és a kettősség nyilvánvaló, de a szerző sem számol le azzal a mítosszal, hogy a Vonka azért lett dúsgazdag, mert ő különleges lenne, sőt. Azért lenne milliószor nagyobb vagyona, mert milliószor keményebben dolgozik? Dehogy. Csak milliószor kegyetlenebb és ignoránsabb.
“– Jövő héten lesz a születésnapod. Neked is épp akkora az esélyed, mint bárki másnak.– Sajnos ez nem egészen így van – ingatja a fejét Viktor nagyapó. – Sok gyerek akár mindennap vehet magának Vonka-féle csokoládét – biztos ilyenek fogják megtalálni az aranybilétákat. A mi kisunokánk meg csak egyetlenegyet kap minden esztendőben.”
Továbblépve Vonka Vilmostól azt láthatjuk, hogy amíg magát a gyártót nem éri kritika, a fogyasztókat annál inkább. Sőt, a gyárba lépő gyerekekkel és szüleikkel nem bánik kesztyűs kézzel Roald Dahl. Charlie-t leszámítva minden kölyök borzalmas. Érthető, hogy így akarta a szerző bemutatni, hogy ha egy gyerek önző, hisztis, irigy, követelőző, az nem érdemel jutalmat. De a kontextus számít: itt egy milliomosról van szó, aki egy személyben játssza el az ítélőszéket és a hóhért olyan emberekkel szemben, aki társadalmilag vagy korban jelentősen alatta állnak. Ezzel lép a hatalommal való visszaélés újabb szintjére. Közben pedig azt is prezentálja a könyv, hogy a hétköznapi ember megbűnhődik, miközben a hihetetlenül gazdag egyszerűen bármit megtehet. Hol van Vonka Vilmos umpalumpa gúnydala a kényszermunkáról, kapzsiságról és az egyéb visszaéléseiről?
“Persze akad ezernyi okosnál okosabb ember a világon, aki mindent megadna érte, ha ráhagynám a gyárat – csakhogy én nem kérek ezekből az okosokból. Sőt, semmiféle felnőttből. Felnőtt ember nem figyelne a szavamra; esze ágában sem lenne – tanulni. Mindent a maga feje után csinálna, nem úgy, ahogy én képzelem. Hát ezért kell nekem egy gyerek.“
Ami még szembeszökő, hogy Charlie miért is nyer tulajdonképpen: a túra alatt végig követi a szabályokat, nem kér magának semmit és engedelmesen megtesz mindent, amit kérnek tőle, még akkor is, ha fél. Ő és a családja csendes, udvarias, jólelkű emberek, akik nem fognak tüntetni vagy fellázadni a hatalom túlkapásai miatt. Sőt, csodálják Vonkát, a feltalálót és teljesen vakok Vonkára, az üzletemberre. Teljesen tehetetlenek a milliomossal szemben és nincs igazán választásuk, hogy elfogadják-e mindazt, amit “felajánl” nekik a végén. De azzal, hogy őket jutalmazzák meg, részben a feltétlen engedelmességet pártolja a könyv, részben pedig élteti azt az elképzelést, ami a mai napig aládolgozik a kapitalizmus dübörgésének: hogy bárki gazdaggá válhat, bármikor, a körülményeitől függetlenül. Ezzel egyáltalán nem arra célzok, hogy nem lehetséges kitörni a szegénységből. De a valóságban ennél lényegesen kisebb sikert is sokkal nehezebb elérni, mint ahogy azt a könyv sugallja. Charlie azért nyer, mert a versenytársai rettenetesek és egytől egyig elbuknak. Valójában ennél sokkal nagyobb a konkurencia, akik például nem ilyen ostobák és ugyanúgy megérdemelnének egy valódi esélyt, mint Charlie. Ráadásul ahhoz, hogy valaki kitörjön a mélyszegénység lélekölő, iszonytató bugyraiból, nem elég pusztán annyi, hogy vakon alárendelje magát a hatalmasoknak. Elég megnézni, hogy hány multimilliomos indult ennyire mélyről, vagy akár az alsó-középosztályból és mennyien jöttek maguk is nagy vagyonnal rendelkező családból.
“A Csoki Csupa Vitamin!”
Ezzel a bejegyzéssel nem azt mondom, hogy ez a könyv egy tudatos kapitalista propaganda lenne. Szerintem eredetileg egy morális tanmesének készült, ami felhívja a gyerekek figyelmét bizonyos igazságtalanságokra és egészségtelen viselkedésmintákra, de közben a társadalom egyes káros elemeit magától értetődőnek vette Roald Dahl. Ma már könnyebben észrevehetőek a kapitalista berendezkedés hibái, amik a szerző korában még nem feltétlenül voltak ennyire szembeszökőek. A látszattal ellentétben még mindig nagyon szeretem ezt a történetet, csak jól esett most úgy olvasni, hogy félretettem a rózsaszín, csokoládéba mártott szemüvegemet. De azt is levonhattam tanulságként ebből az élményből, hogy egy gyerekkori kedvenc mennyire meg tud lepni felnőttként. Például azzal, hogy a fikció olykor mennyire pontosan tükrözi a valóságot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése