Accio Libris!

A második világháború után Zofia Lederman, egy tizennyolc éves zsidó lányt történetét követi a könyv, ahogyan egy új életet próbál kezdeni, miután felszabadítják a koncentrációs tábort, ahol fogoly volt. Zofia legfőbb célja, hogy megtalálja a tizenkét éves kisöccsét, Abeket. A családból már csak ők ketten maradtak, miután a többiek Auschwitzban “balra mentek”. A cím is arra a folyamatra utal, aminek során két sorba állították be a táborba frissen érkezőket: a jobb oldaliba állították azokat, akiknek a sorsa rabszolgamunka, éhezés és kínzás volt, balra pedig azokat, akiket azonnal kivégeztek. Egyetlen túlélő megtalálása normális körülmények között is lehetetlennek tűnik, de Zofia leírása magáról, mint “semmi-lányról” csak tovább bonyolít mindent. A semmi koncepciója a mély sebekből, traumákból ered, ami a szereplők életének minden területére kihat. Amikor leírja önmagát és a többi nőt, akik hónapokkal a felszabadítás után is kórházban vannak, azt mondja, nincsen címük, amit megadhatnának egymásnak, nem éreznek semmit, miután a semmin éltek évekig. Amikor visszatér korábbi otthonába, ahová az első útja vezet a kórházból, megdöbbenve tapasztalja, hogy az ideiglenesen ott lakók nem hagytak nekik semmit hátra… Mindezt tetézi még egy más fajta semmi is: ahogyan a táj magán viseli a fizikai rombolás jeleit, úgy tapasztalja meg Zofia a belső ürességet, nemlétet is. Elmondja, hogy neki és a többi “semmi-lánynak” a legnagyobb semmi az elméjük. Ahogyan a városokon a bombák és harcok ütöttek lyukakat mindenhol, úgy az ő pszichéjüket a traumák sorozata és az elképzelhetetlen fájdalom és veszteségek szaggatták meg. Ez a semmi a komplex PTSD-ből, szorongásból, félelemből és a túlélők bűntudatából épült fel. Ennek eredményeként Zofia emlékei hiányosak és kuszák: van, amire egyszerűen nem emlékszik, más emlékei pedig kéretlenül előjönnek. 

De ez nem csak egy erőltetett írói fogás, ezek a “semmiségek” érzékletesen bemutatják, hogy a szereplőknek mi mindennel kell szembenézniük. Ezek segítik az olvasót megérteni a könyv, és vele együtt a kor mélységeit, a holokauszt horrorjának valóságát és jobban belemerülni abba a rejtélybe, hogy mi történt valójában a Lederman családdal. Zofia maga is folyamatosan kérdéseket tesz fel, mit választana inkább, a biztos, esetleg megsemmisítő tudást vagy a tudatlanságot, ami meghagyja a reményt? Ezek a kérdések tartják a történetet mozgásban, és szegezik közben székhez az olvasót is. Annak ellenére, mennyi kérdést tesz fel a könyv, többet nem válaszol meg, talán pont azért, mert van, amire nincsen egy egyszerű vagy egyetemes válasz. Nem csak egy igazság létezik a szeretetről, gyászról, túlélésről vagy a megbocsátásról. Pont ez a szépsége mindennek: ránk van bízva, hogy eldöntsük a nekünk elmesélt történet alapján, mit viszünk magunkkal belőle.

Ebben a könyvben mindenkinek rettenetes titka van, ami abban a pillanatban, hogy napvilágra kerül, megváltoztatja az életét. Van, aki nem tudja, megbocsátható-e mindaz, amit a túlélés érdekében meg kellett tennie, más szégyelli, amin keresztülmentek a szerettei azért, hogy ő életben maradhasson, van, akinek az identitása tört össze… Zofia esetében pedig az a kérdés, cserben hagyta-e az emlékezete? Ezekben a történetekben nagyon nehéz lehet elmerülni a túlságosan érzékletes és nyers ábrázolási mód, de különösen a haláltáborok bemutatása miatt. A szerző jegyzetei bemutatják, hogy az egyes cselekményszálak milyen valós események és emberek alapszanak. Azt kell mondjam, Monica Hesse kutatása mindenre kiterjedt és rendkívül alapos volt. Anélkül, hogy elárulnám a könyv befejezésének mozzanatait, annyit mondanék, mennyire hálás vagyok Zofia Lederman karakterének, aki megmutatta, hogy mi mindent képes túlélni egyetlen ember, és ha olyan erősek, bátrak és szerencsések vagyunk, mint az itt példaként bemutatott túlélők, igenis segíthetünk másoknak is.

Teljesen természetes, hogy a könyv olvasása közben nem tudtam elvonatkoztatni a jelenlegi eseményektől. Ahogyan már most is láthatjuk a beszámolókból, úgy ebben a könyvben is fontos szerepet kap az ember által létrehozott pokol mellett a jóság, segítőkészség és összefogás is. A háború által előidézett humanitárius katasztrófa komoly kihívást jelentett, de lehetőséget is adott a legkülönfélébb szervezeteknek, hogy megmutassák mi mindenre képesek. A Nemzetközi Vöröskereszt csak egy a könyv által említett intézményekből, amiknek a működésébe bepillantást engedett a szerző. Az ő fáradhatatlan munkájuk és az adományok nélkül a túlélők nem jutottak volna hozzá egészségügyi ellátáshoz, élelemhez, ruhához, szálláshoz és nem lett volna szinte semmi esélyük, hogy egymásra találjanak azok, akiket kegyetlenül elszakított egymástól a háború. Csodálatos volt arról olvasni, hogy hány ember dolgozott azon, hogy valami keveset visszaadhasson az áldozatoknak, családok egyesülhessenek újra és a pusztítás minden maradványa vagy folyománya megszűnjön minél előbb. Akár egy ellátási rendszer kialakításával, vagy az áldozatok nevének és sorsának dokumentálásával, vagy az ő oktatásukkal, rehabilitásukkal, és az árván maradt gyermekek elhelyezésével. A könyvben is szerepet kap egy segélytábor, ahol a holokauszt túlélők egészségügyi ellátást, szállást, élelmet, ruhát kapnak, szakmát tanulhatnak és felvehetik a kapcsolatot a segélyszervezetekkel, és így elkezdhetik keresni a hozzátartozóikat vagy épp új életet kezdhetnek.

A könyv azonnal magába rántott azzal, ahogyan Zofia emlékeit bemutatja: elsőre elképesztően valódinak érződik minden és mindenki. Az írásmód nyers és intenzív, a karakterek sebezhetőek, törékenyek mégis elképesztően erősek, a cselekmény pedig egy állandóan mozgásban lévő történet életről, szeretetről, bátorságról, túlélésről, reményről és a háború el nem múló hatásairól. De az emlékezet természetében benne van, hogy nem objektív. Zofia emlékei között van olyan, amit ő hozott létre, vagy épp ő blokkol azért, hogy megvédje magát. Ennélfogva világossá válik, hogy ezek nem mindig megbízhatóak. Így lett a története megkapó keveréke történelmi tényeknek, realisztikus fikciónak, rejtélynek, és feledhetetlen karakterrajzoknak. A lezárás pedig tökéletes: nem feltétlenül boldog, inkább realisztikus, de ehhez a könyvhöz mindenképpen illett, mert figyelembe vette a túlélők testi, lelki állapotát és lehetőségeit. Monica Hesse gyönyörű munkát végzett, nem csak a kiterjedt kutatásban, de abban is, hogy emlékeztesse az olvasóit, hogy a legnagyobb szenvedés és kegyetlenség után is képesek lehetünk megbocsátani, egymást segíteni, szeretni és szeretve lenni.