2020. április 3.

J. K. Rowling: Harry Potter and the Half-Blood Prince

A Harry Potter és a félvér herceg a legkevésbé akció-dús rész a sorozatban, egy csendes felvezetés a végső összecsapás előtt... Így ez a könyv leginkább a karakterekre, az ő fejlődésükre és a világépítésre helyezi a hangsúlyt. Ennek eredményeképpen egy nagyon átgondolt, kiforrott történetet kapunk, ahol egyensúlyban van az egyéni dráma, a korábbról beérett helyzet-, és jellemkomikum, egyfajta nosztalgikus hangulat és életigenlés. Szépen mesél az élet minőségéről, a legemberibb érzelmekről, a háború előtti csendről és a felnőtté válásról. Ennek szellemében Harry és Dumbledore kapcsolata kivirágzik. A professzor elkezdi komolyan felkészíteni tanítványát, és Harry végre érezheti, milyen, amikor egyenrangú partnerként, felnőttként tekintenek rá.
Dumbledore tanításában azt élvezem legjobban, hogy a mágiában végre teljesen elmerülhetek. Ezúttal már nem csak egy eszköz a szereplők kezében, akik csak bemagolják a megfelelő varázsigét, adott módon suhintanak a pálcájukkal és kisebb-nagyobb gyakorlás után sikerrel is járnak. Ezúttal egy sokkal összetettebb és fejlettebb rendszerként mutatja be a varázslás folyamatát, aminek minden egyes aspektusa számít: a szavak, tettek, érzelmek, azoknak helye, ideje és módja mind lényeges összetevő… Szinte megfoghatatlan lesz a mágia, ami mindig nyomot hagy maga után. Az öreg professzort figyelve többet megtudunk a mágiáról, mégis azt érezzük, épphogy csak megkapartuk a felszínt. Tovább szeretnénk tanulni tőle, érdekel, hogyan tett szert ekkora tudásra, mert erre a szintre egy átlagos roxforti diák sajnos nem jut el. Még így is csak a szükséges alapokat és egy kis önbizalmat ad Harry-nek, mert fogytán a felkészülési idő. Sajnos nincs bemutatva, pontosan mit is csinál Dumbledore, mi játszódik le benne, hogyan jön rá, mit kell tennie, milyen nyomokat talál. Hat év után sem járunk közel sem ahhoz a szintű mágiához, kreativitáshoz, innovációhoz, mint Dumbledore, Voldemort, Piton vagy akár a Tekergők, mert ahhoz valami sokkal mélyebbről jövő megértés, tapasztalat és hozzáállás szükséges.
“The Dark Arts are many, varied, ever-changing, and eternal. Fighting them is like fighting a many-headed monster, which, each time a neck is severed, sprouts a head even fiercer and cleverer than before. You are fighting that which is unfixed, mutating, indestructible.”
Eddig nem volt kifejtve, mitől lesz valaki erősebb, nagyobb varázsló, de az egyéni történetek  rávilágítanak, milyen komplex a mágia, mennyi minden befolyásolja. Az egyik legfontosabb befolyásoló tényező, amit ebben a részben megismerünk, az a mentális egészség, ami döntő lehet a varázserő meggyengülésében. Az érzelmi megrázkódtatások, sokkhatás, pszichikai sérülések és lelki összeomlás egyenes következményei megdöbbentően destruktívak. De láthatjuk azt is, mennyit számít az önbizalom, az erős motiváció és a megfelelő eszközök is. Közben csak ötletünk lehet, mitől lesz egyik varázsló erősebb, míg a másik teljesen meggyengül. A kíváncsiság, kifinomultság, bölcsesség hosszú útja vezethet a fejlődéshez, ahol az elsőre lényegtelennek tűnő apróságokat sem szabad figyelmen kívül hagyni.
Ezekhez pedig lényeges faktor a szeretet, szerelem megélése, ami ugyanúgy felemelhet, ahogyan el is pusztíthat, mint a nagy nyomás is. Merope sosem tanulhatta meg igazán, mit jelent szeretni, önállóan dönteni vagy varázsolni, így vissza is él ezekkel. A végeredmény pedig a viszonzatlanság letaglózó ereje az életigenlés helyett. Tonks elveszíti a lelki egyensúlyával a varázsképességei egy részét is. Draco azt tapasztalja meg, milyen az, mikor a legjobbat benne, a szeretetét a családja iránt, ellene használják fel és a védőháló egyszerűen eltűnik körülötte, kétségbeesésbe sodorva a fiút. Ron pedig bepillantást nyerhet abba, mi történt az idősebb Tom Denemmel és mennyire fontos a konszenzus.
Harry és a társai is belépnek abba a korba, ahol jelentős, akár életre szóló döntések, cselekedetek történhetnek bármelyik napon velük. Ezek a momentumok azért is nagyon fontosak, mert ha nem látjuk át, kivel mi történt, nem ismerhetjük meg magát az embert. Harry pedig ilyen módon kezdi megérteni Voldemortot. Mikor mindenki azon tanakodik, hogyan kerekedjenek a sötét nagyúr fölé, Dumbledore definiálni akarja őt, mert tudja, így lehet csak legyőzni. Az ő esetében amúgy sem célravezető a fair play, a nyílt konfrontálódás, ezért érdemes megkerülni, és a saját hibáit ellene felhasználni. Dumbledore nem konkrét instrukciókkal látja el Harry-t, hanem általános tudással a varázslásról és Denemről, így ad fegyvert a kezébe. Végül a lényegtelennek tűnő kis darabok szépen, lassan  összeállnak: minden, amit Voldemort lenéz, és amire nem számít, ellene fordulhat. Nem az a kérdés, Harry készen áll-e, mert professzora rávezeti, hogyan induljon el, hanem inkább az, hogy be tudja-e fejezni a számára kijelölt utat.

Ebben a kötetben mutatja meg magát igazán a Mardekár-ház, jobban elmerülünk az ő kétségeikben, szerepvállalásukban, intelligenciájukban. Nem csak Voldemort karaktere kerül előtérbe, de Draco Malfoy, Horatius Lumpsluck és Perselus Piton is. Lumpsluck professzor egy érdekes és ambivalens jellem, aki nagyon is becsvágyó és ravasz, de mélyen megbánja a hibáit. Draco útján keresztül látjuk, Voldemort hogyan kezeli a híveit és mekkora szakadék tátong az ígéretei és a valóság között. Ő nem kapta meg azt, amit Harry, hogy megértse, mibe is megy bele tulajdonképpen, csak akkor tudja meg, amikor már késő és nem maradt választása. Ugyanúgy, mint Harry, túl sok minden van a vállán, és rengeteget fejlődik, dolgozik ebben a könyvben, de közben kétségekkel, félelemmel teli élete szánandó. Ők ketten szomorú tanulságként szolgálnak a tényre, hogy a megaláztatás érzése mindenkié. Előbb vagy utóbb, de mind teszünk, mondunk, gondolunk olyasmit, amit szégyellünk. Csak máshová vezet minket ez az érzés: van, aki elbújik előle, van, akit kiszolgáltatottá tesz és van, akit az ebből fakadó megbánás vezérel egész hátralévő életében. 
Perselus Piton a regény egyik főszereplője. Már a regény elején hozzá vezet az út és Bellatrix felteszi neki azokat a kérdéseket, amik a legjobban foglalkoztatják vele kapcsolatban a halálfalókat, a főnix rendjét és az olvasót is. Hogy a válaszai nem adnak egyáltalán komfortérzést, az már teljesen más kérdés, de már ez a találkozás is sok mindent előrevetít abból, hogy valami fontos, sorsdöntő esemény közeleg. Hangsúlyos még, ahogyan Piton őszintén beszél a fekete mágiáról, arról, hogy mire lehet számítani Voldemorttól. Ugyanolyan lényeges az ő nézőpontja, mint Dumbledore tanításai. A könyv átfogóbb témakörei, mint a szégyen, a múlt, a varázslat mibenléte és a döntéseink fontossága, Pitonnál érnek össze. Közben az utolsó pillanatig tanítja Harry-t és próbálja megmenteni Dracót, aki ugyanúgy Voldemort csapdájában vergődik, mint annak idején Perselus, mert minden, amit valaha tanult, hazugságon alapul. Kérdés, ő hogyan, milyen sebekkel tud kikerülni ebből?
Ők mind sokat foglalkoznak a témával, ami Voldemort felemelkedését és a bukását is elhozta egyszer: Mit jelent igazán élni? Mi pontosan a halhatatlanság? Mi számít többet: a test vagy a lélek épsége? Mitől rosszabb félni, a haláltól vagy az élet megpróbáltatásaitól? Érdemes szeretni? Voldemort nyomában mind találkoznak a pillanattal, amikor elérik a pontot, ahonnan nincs visszaút, amikor már nem lehet visszavonni, amit kimondtunk vagy megtettünk. Amire visszagondolhatunk megkönnyebbüléssel, életreszóló megbánással vagy teljes vaksággal is. Az út a romlás felé könnyen tűnhet a nagyság felé vezető lépéseknek. Ha egyszer megtettük, annál könnyebben tesszük meg újra és újra, amíg el nem veszünk teljesen, ahogyan ha egyszer ráébredünk, milyen erősek is vagyunk valójában, ez az érzés velünk maradhat, mikor kirobban a háború.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése