Az első részben a Dianával való beszélgetés foszlányait olvashatjuk, amitől ez a rész kicsit kusza benyomást kelt. Ez egy kétségbeejtő helyzetben felvett vallomás, ami egy ennek megfelelően lehangoló, keserű szűrő mögül lát utólag mindent. Mégis nagyon eleven képet fest arról, hogy egy kiegyensúlyozottabb ember is, aki nem szenvedett sosem mentális problémáktól, megértse, milyen fájdalmas ilyesmivel együtt élni és mennyire meghatározhatja azt, hogy látja valaki a világot, amiben él. Mindenkinek megvan a maga mélypontja, és a hercegnő pont a gödör legaljáról szól hozzánk. Bemutatja egy mentális beteg gondolatait belülről, épp ezért ez a fejezet rettenetesen negatív érzelmeket kelt az emberben. A kóros önbizalomhiány, depresszió, kilátástalanság, bizalmatlanság, szorongás, az elképzelhető legrosszabb forgatókönyv az, ami érzékelteti, milyen egy ilyen elme mindennapos működése. Ezt súlyosbítja az evészavar keresetlenül őszinte bemutatása, egy tönkrement házasság és a mindenre kiterjedő médiafigyelem is.
Diana szavaiból egy bizonytalan, túlzó, a környezetének határait a végsőkig feszegető, félelemmel, önutálattal, önsajnálattal élő fiatal nő rajzolódik ki előttünk a maga beszűkült tudatállapotában, elszigeteltségében. A megfelelési kényszerében, szorongásában állandóan valaki máshoz méri magát, bukásnak érzi a saját teljesítményét, nem találja a helyét, nem érzi, hogy törődnek vele. Csak olaj a tűzre, hogy nem őszinte a probléma mértékét illetően még saját magával sem, szégyelli a küzdelmeit. Legalábbis direkt nem mondja ki a többieknek, hogy baj van. A viselkedése viszont az, amivel nehéz lehet együtt élni: érzelmi zsarolás, bizonytalanságban tartás, hangulatingadozás, szuicid figyelemfelhívó akciók, néma segélykiáltások. Ezek a leginkább önmagára ártalmas kísérletek egyre szélsőségesebbek, amik láthatóan egyre inkább érzéketlenné teszik a környezetét, ami még durvább próbálkozásokat szül. Kívülről ezek olyanok, mintha állandóan farkast kiáltana és a palota egyértelműen nem volt felkészülve erre a negatív spirálra és az ilyen szintű problémák a kezelésére. Ehhez társul a politikai érdekek kereszttüze, a médiabefolyás és a család többi tagjának az érdeke. Érthető, hogyan fogant az ötlet a könyvhöz, hogy miért volt ebben az állapotban a hercegnő, de ettől még nem kevésbé fájdalmas olvasni.
A második rész Diana szavait egészíti ki leíró részekkel, amit barátok, rokonok, ismerősök kommentárjaival helyez egy a korábbinál tágabb kontextusba. Kevésbé szélsőséges, finomítja a hangnemet. Sokkal korrektebb az első résznél, nem annyira elfogult, próbál több szempontot figyelembe venni. Kritikusabb vele kapcsolatban, de egyértelműen mellette áll. Bemutat egy törést okozó, hullámzó hangulatú gyerekkort és az utána kezdődő “tündérmesét”: Diana házasságát a wales-i herceggel. Bizonyos szempontból ez egy jó kapcsolat is lehetett volna, ha egymás megértésére építik fel. Mindketten mély sebeket hordoztak magukban a családjuktól: konfliktust a szülőkkel, a szeretet hiányát, a magány érzését, ez mind közös volt bennük. Ahogyan a művészetek pártolása, érzékeny lelkük, sebezhetőségük is. Viszont a köztük lévő korkülönbség, a gyökeresen eltérő neveltetés, más prioritások, különböző műveltségi szint, másfajta gondolkodás, beállítottság, és legfőképp az egymástól elütő problémakezelési módok, ellentétes kommunikációval biztos recept lett a katasztrófára. A királyi családon végigment a Diana-tornádó, ők pedig összezártak, aminek eredménye többek között ez az életrajz lett.
A harmadik részben szerettem igazán a hercegnőt: egyre tudatosabban használta a médiát arra, hogy fontos ügyek felé terelje a figyelmet, mint a lepra, az AIDS, a taposóaknák, hajléktalanok. A saját öltözködése, külseje helyett a világ számkivetettjeire helyezte a hangsúlyt, a maga által választott ügyek mellé állt és nagy hangsúlyt fektetett a gyermekei ilyen irányú nevelése felé. A közvetlen, minden formalitást nélkülöző hangneme, a közeledése a kevésbé szerencsések felé, ami miatt kilógott a sorból. Egy elemzés fogott meg ebben a részben, ami megvizsgálja a monarchia válságát, a királyi család házasságainak tükrében. Még Erzsébet uralkodása előtt elkezdtek a Windsorok nyitni, ami a házastársaik származását illeti, ami elindított egy folyamatot – ez pont Diana életében csúcsosodott ki először -, ami a győzelme vagy a veszte is lehet a háznak. Nagy kockázat, hogy egy kívülálló, aki másfajta valóságban nőtt fel, hogyan tud lavírozni egy olyan közegben, ahol az egyén elveszhet a rendszerben, az áldozathozatal, kötelességvállalás oltárán. Egyrészt ez a már ismert, botrányos válásokhoz vezetett, másrészt viszont Vilmos és Harry képviselhetik már az új generációt, akik ebben az évszázadban páratlan népszerűségnek örvendenek, ami eredhet a neveltetésükből, ami ötvözi a hagyományokat Diana emberközeli és humanitárius nézeteivel. Végső soron ez is közelebb hozta a közemberekhez a királyi családot, akik korábban sokkal elérhetetlenebbnek bizonyultak, és ez mindkét fél érdeme, ahogyan mindenki megfizette ennek személyesen is az árát.
Diana esete felhívta a figyelmet arra, milyen az, amikor egy fiatalt érdekütközések miatt diszkreditálnak és megbélyegeznek, csak azért, hogy hiteltelennek tűnjön, bármit is mond. Ha ehhez majdhogynem korlátlan hatalom áll rendelkezésükre a média, közvélemény, parlament, kabinet és egyéb szervezetek befolyásával, könnyedén megtörhetnek bárkit. Annak, hogy a hercegnő bizalma megrendült nem csak a férjében, de az őket körülvevőkben is, – mivel mindenki része volt a titkolózásnak, hazugságnak – a tanulságait még a mai napig le tudják vonni, ahogyan az új generáció láthatóan teljesen máshogy kezeli ezeket a problémákat. Viszont ez határozza meg az utolsó fejezetek hangnemét is: ahogyan a média és a család részlehajló volt Károly felé, úgy ez a könyv túlkompenzál, húz az ellenkező irányba. Olykor didaktikusan ismétli a saját mondandóját, hogy megerősítve azt kijavítsa az összképet a hercegnő javára. Azt gondolom, az igazság valahol a két könyv között van: senkit sem tartok bűntelennek ebben a vitában, és szimpatizálok a hercegnővel. Különösen azzal a nővel, akivé elkezdett válni a végén. Izgalmas lehetett volna végigkísérni a fejlődését, ahogyan megtalálja a saját hangját és kibújik a csigaházából. A tragédia, hogy amint elkezdte jól érezni magát a bőrében, lejárt az ideje. De a személyének ereje nagyobb, mint ez a halvány lenyomat róla.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése