2019. november 1.

Sally Bedell Smith: Erzsébet, a királynő

Ez az életrajz a jelenleg is uralkodó II. Erzsébet királynőről egy – bizonyos szempontból – nagyon részletes leírása egy kivételes életű nőnek. Ahogyan az a könyv végi jegyzékből is kiderül, hatalmas anyagból dolgozott a szerző, amelyek egy része még soha nem állt korábban rendelkezésre. Mégis a stílusa és a választott témák, amiket a könyv érint, olykor felületesnek hatnak, mintha csak egy könnyed magazin elnyújtott cikkét olvasnánk. Azok, akik – hozzám hasonlóan – történelmi, politikai, gazdasági kontextusban is szerettek olvasni a leghosszabban uralkodó brit királynőről, csalódni fognak ebben a könyvben, azokkal együtt, akik objektív képet vártak róla és a családjáról.
Ami miatt ajánlanám ennek ellenére a könyvet, az a monarchia működésének, a királynő és a Windsor család szerepkörének bemutatása, ami túlmutat azon, hogy ők csak csinos bábok elképzelhetetlen luxuskörülmények között. Az uralkodói munkakör az alkotmányos monarchiában sokkal összetettebb, fontosabb, mint azt elsőre gondoltam volna. Maguk a britek is elég megosztottnak tűnnek a kérdésben, miszerint mennyire van szükségük a királyi családra. A szkeptikusoknak vagy a kívülállóknak is esélyt ad Sally Bedell Smith írása, hogy egy realisztikusabb, földönjáróbb képet alakíthassanak ki a királynő kötelességeiről, hivatali munkájáról, az alkotmányt őrző szerepéről, hatalmáról. Ezek egyensúlyban tartása nem kis kihívást jelent, különösen egy olyan fiatalnak, mint a trónra lépő Erzsébet volt. Arról is viszonylag nagy mélységben beszél ez az írás, milyen vékony a határvonal, amin egyensúlyozni kell a kötelezettségek betartása, az elvárt nyitottság és a misztérium megőrzése között. A stabilitás, nyugalom, és lélekjelenlét, ami a királynőnek nagyon is sajátja, segíti a “nép édesanyja” szerepet és biztosítja a folyamatos biztonság érzetét. Ennek ellenére ez egy embert próbáló, kemény feladat, amit ráadásul nem is ő választott magának.
A királynő élete lenyűgöző, ezért is érdekelt annyira, és ez a kötet csak elmélyítette a tiszteletem és kíváncsiságom iránta. Öröm volt olvasni az érdeklődéséről a lovak, kutyák, és a természet iránt, jót mulattam a bájos anekdotákon, ami kiemelte a humorát, kedvességét és kalandos lelkét. De sajnos aránytalannak érzem a királynő életének egyes aspektusainak szánt terjedelmet. A politika és az országot érintő-, illetve globális problémák általában röviden fel lettek vázolva, de a hosszútávú hatásaik, megoldásuk és ezek eredménye nem egyszer teljesen kimaradt, vagy legalábbis rendkívül pongyolán lett kezelve. Cserébe teret engedett egy újabb pompás, ám a teljes kép szempontjából irreleváns esemény vagy egy ruha, ékszer terjengős leírásának. Különösen azoknál a történéseknél éreztem ezt feleslegesnek, amiket a csatolt fotók szavak nélkül is bemutatnak.
Ami összességében mégis a legnagyobb problémám ezzel az írással, az a példátlan részlehajlás. Amint a királyi család tagjairól elhangzik valami negatívum (ami azért nem fordult elő valami sűrűn), annak az élét azonnal igyekszik elvenni a szerző. A királynőről egy kezemen meg tudom számolni, hány alkalommal hangzott el bírálat, az is általában olyan indirekt csomagolásban, mint: “Érte őt ilyen kritika XY tollából, de ezt aztán valaki a palotából gyorsan meg is cáfolta, tehát ezt nem is szükséges figyelembe venni…” Ez az elfogultság nem csak a személyére terjedt ki, hanem magára a rendszerre, pedig a gyarmatosításnak a mai napig érezhető a negatív hatása, nem beszélve a jelenleg is fennálló társadalmi egyenlőtlenségekről és a királyi család megkérdőjelezhető szerepéről ebben, valamint a kiváltságaikról... Én személy szerint azt gondolom, valamilyen szinten minden életrajzíró elfogult az általa kiválasztott személlyel kapcsolatban, hiszen nem írna róla, ha nem érdekelné. De elvárható lenne legalább törekedni az objektivitásra, ami ebben a könyvben nem kis csorbát szenvedett. Ez a fajta tupírozás általában vagy cenzúra hatására szokott történni vagy mert tulajdonképpen nincs is annyi érdekesség az alany életében, hogy kitöltsön egy könyvet. Ebben az esetben inkább úgy érzem, egy komolyabb brit íróra kellett volna bízni a királynő életrajzát, aki pontosan érti, miről ír, milyen abban a rendszerben élni, gondolkodni, nem pedig egy távoli kirakót próbál összerakni a rózsaszín szemüvegén át.

Ez ráadásul szerintem az alanya kárára is ment, aki nem egy komplex emberként lett bemutatva, dobogó szívvel a mellkasában, hanem olykor már-már robotként. Erzsébetnek a hivatali kötelezettségei, közszerepe és a családja között kell lavíroznia. Egyszerre egyházfő, államfő, hadsereg főparancsnoka, testvér, feleség, anya, családfő. Olyan nincs, hogy az életben nem hibázik, hogy egyetlen diplomáciai helyzetet sem mér fel rosszul, vagy a háttérbe szorított családi élet ne bosszulná meg önmagát. Abban például, hogy anyaként háttérben marad, saját választását is látom, nem csak kötelességtudatát. Ha minden olyan tökéletes lenne, a hírek nem azt a képet mutatnák, amit az elmúlt több, mint hat évtizedben. Itt egy esendő nő elvakult ünneplését kapjuk. Egy üres hőst glóriával a feje körül. Erzsébet uralkodása alatt hihetetlen változásokon ment át az Egyesült Királyság és a teljes világ: a gyarmatbirodalom helyett ő már az épp alakuló Nemzetközösség élére állt, átesett nem egy gazdasági válságon, háborún, modernizáción, technikai fejlődésen, miközben a monarchia szerepe nem egyszer átértékelődött. Mindehhez alkalmazkodni, nem leányálom. Mégis a szerző inkább banális részletekre pazarolt oldalakat. Ez így inkább szórakoztató irodalom. Már akinek...
Minden életrajzíróban keresem a bátorságot és a gondolkodásmódot arra, hogy az előítéleteit képes legyen félretenni, a meglévő anyagból merészen válogasson, és olyan kérdést is fogalmazzon meg az alanyáról, ami kihívást jelenthet neki és az olvasóközönségnek is. Ebben az esetben a források egyértelműen átestek egy erős szűrésen: ami a legapróbb mértékben is azt sugallta volna, hogy a Windsor család kevesebb, mint tökéletes, repült is a könyvből. Viszont az olyan fogások helyet kaptak, mint hogy adott pillanatban, amikor mondjuk két ember utazott egy kocsiban, milyen beszélgetés zajlott köztük, vagy Vilmos és Harry mit éreztek az édesanyjukkal kapcsolatban, vagy a miniszterelnök mit gondolt egy adott kérdésről egy adott pillanatban. A könyv második felében ezek a megfogalmazások egyre többször fordultak elő, ami aláásta számomra a hitelességet. Egy erős kezű szerkesztő közreműködése minden esetre jól jött volna már a válogatásnál. Hacsak nem reménykedett volna ő is egy nemesi címben vagy kitüntetésben ezért a polírozott bálványozásért.
Azon a ponton, hogy beléptek a képbe a “járulékos családtagok”, különösen a néhai Diana hercegnő, a könyv is új mélységekbe süllyedt. A szerző egyenesen démonizálja őt, ami annak fényében, hogy már nem tudja megvédeni magát, gyomorforgató. Leginkább úgy mutatja be őt a kezdetektől, mint instabil, hazug, manipulatív őrültet, aki a királyi család boldogságát szánt szándékkal tönkreteszi. Abban a körülbelül száz oldalban, amíg szerepel, összesen négy sor van, amiben pozitívum hangzik el róla, abból kettő inkább a királynőt élteti, mert elismerte Diana erényeit. Az ő anyai szerepéről egy sor sincs, viszont Sally Bedell Smith nem átallott odáig menni, hogy karitatív tevékenységeit, mint a HIV pozitív betegek stigmatizálásának enyhítése, vagy a taposóaknák ellen vívott harca, szimplán manipulatív, önző médiahekké silányítsa. Charles és Kamilla viszonyát – amit ugye nyilvánosan elismertek már rég, így teljesen felesleges tagadni – Diana féltékeny fixációjának állítja be, ami teljesen alaptalan. Egyszer egy fél mondatban, kelletlenül elismeri, hogy nem volt kitaláció, de addigra már a hercegnő nem léphet ki a fúria szerepköréből, a trónörökös pedig a szerencsétlen áldozatéból. Ahogyan az a tényként elhangzott állítás sem megalapozott, hogy Diana borderline személyiségzavarban szenvedett volna. Persze nem lehetetlen, csak soha nem diagnosztizálták vele. A bulimia, depresszió, szuicid hajlam, szélsőséges hangulatok köztudottak, hiszen nyíltan beszélt róluk a hercegnő, és később a család is. Nem állítom, hogy ez a házasság nem a biztos katasztrófa receptjei szerint jött létre, vagy hogy egy mentálisan ennyire sérült emberrel együtt élni és a nyilvánosság előtt megbirkózni mindezzel könnyű lenne. De a szélsőséges lejáratás, ami ebben az életrajzban zajlott, egyszerűen botrány. A két gyereket leszámítva senki sem volt ártatlan ebben a történetben, de az egyensúly itt teljesen felborult a könyvben. De nem járt sokkal jobban Sarah Ferguson vagy épp Mark Phillips sem (aki gyakorlatilag nem létezik ebben az elbeszélésben).
Ezek után sajnos visszamenőleg is minimum megkérdőjelezem a könyvben bemutatott személyeket, eseményeket. Ugyanis a terjedelem ellenére fájóan szélsőséges a bemutatásuk: feketék vagy fehérek – tisztelet az egyetlen kivételnek -, minden más árnyalat kizárva. A királynőről élveztem olvasni, de távolról sem tartom őt olyan tökéletesnek, vagy az életét akkora buboréknak, mint azt a szerző láthatóan hinni szeretné. Ahhoz, hogy teljes képet kaphassak a családról, a témában tervezek több írást is elolvasni, ennek az elkezdéséhez jól jött ez a könyv. Remélem, a többi nem lesz ilyen mértékben romantizálva…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése