Ez a könyv az időről mesél. Az időről, ami elszalad és kiskamaszként elkezd kifolyni a kezeink közül. Mikor már nem a szövetségesünk, inkább ellenfelünk. Arról a pillanatról, amikor elfordulunk a jóságtól, szeretettől és átlépünk egy ponton, ahonnan nem marad visszaút. Azokról a percekről, amit elvesztegetünk azzal, hogy apróságokon vitatkozunk. A boldog, szívmelengető órákról, amik a barátaink körében telnek, vidáman, gondtalanul. Az éjszakákról, amit kiszolgáltatott állapotban töltünk, bízva mások jóindulatában és csak várjuk, hogy végre tovaszálljanak. A hasznos munkával teli napokról, amit egy nemes cél szolgálatába állítunk. A hetekről, amiket tanulással, fejlődéssel, gyakorlással töltünk. A kimerítő hónapokról, amik szembesítenek minket a saját határainkkal. Az évekről, amiket már sosem kapunk vissza, akkor sem, ha elvették tőlünk, és úgy sem, ha időnyerőt használunk. És főképp a le nem élt életről, ami talán sosem adatik már meg, amit nem tudtunk megosztani a szeretteinkkel. A múltról, aminek őrizzük a lenyomatát a személyiségünkben, a legjobb és legrosszabb tulajdonságainkban és a jövőről, amit annyira várunk és hiába próbálunk feltárni.
Ezt a könyvet nagyon szeretem a komorabb hangvétele és az eddigi történetvezetéstől eltérő szerkezet miatt, de leginkább azokért a fontos témákért, amik átjárják. Sokkal komolyabb és összetettebb az elődeinél és a szereplők itt kezdenek valódi mélységet kapni. Voldemort még csak fel sem tűnik ebben a fejezetben, de végig érezhető a fenyegetés, amit a személye jelent. Azt már tudtuk, hogy megölte Harry szüleit és az életére tör, de arról, hogyan hatott a varázstársadalomra a rémuralma, konkrétan milyen volt az a korszak, csak utalások hangzottak el. Harry mostanáig csak limitált információval rendelkezett a sötét erőkről. Így nem tudta eddig, hogyan néztek ki a hétköznapok, hogyan hatott ez a rezsim a benne élőkre, mennyi veszteséget, szenvedést, bizonytalanságot és félelmet keltett minden boszorkányban, varázslóban és varázslényben. Nem derült ki pontosan, Harry kiket vesztett el konkrétan a szülei személyében, hiszen nem is ismerte őket. De a Tekergők színre lépésével megismerhet egy elveszett, megtört generációt és egy olyan korszakot, ami családokat tépett ketté, bizalmatlanságot, félelmet ébresztett és árulást szült. Ennek a végterméke az előző nemzedék ártatlanságának, fiatalságának vagy akár az életének elvesztése. Érzékletesen mutatja be a könyv, milyen fiatalok voltak mind, ami csak növeli az érzést, milyen elképesztő mértékű a veszteség. Lupin és Sirius életben maradtak, de a lelkük mélyén nem nőttek fel, vagy legalábbis nem egészséges módon. A múltjuk nyomait, annak legnemesebb és legkeményebb aspektusait is őrzi a jellemük.
De azzal együtt, hogy érzékletes képet kapunk megnyomorított lelkekről, a Tekergők egy izgalmas utazásra is invitálják Harry-t. Édesapjának baráti köre egyenként belép az életébe és így behatóbban megismeri a szülei fiatalkorát. Ezzel együtt az önismerete és az ereje is hihetetlen mértékben fejlődik. Ez még csak a kezdet, de nagyon fontos lépés, hogy megtalálja önmagában a szüleit és velük együtt a saját helyét is a világban. Ez a viszonyítási pont nagy segítségére lesz, mikor a dementorok, mumusok és velük együtt a legnagyobb félelmei legyőzéséhez önvizsgálatot kell tartania. A sebei begyógyításához vissza kell néznie a saját múltjára és arra, amit örökségül kapott a szüleitől. Ez mind nagyon nagy feladat egy tizenhárom évesnek, aki még csak figyeli a saját hatását a világra és tanulja a felelősségtudatát. Különösen, hogy még átgondolatlan és hirtelen szíven ütik a tettei következményei, mert nem számolt velük előre. Így ebben a könyvben átértékelődik a bátorság, hősiesség fogalma, mert nem külső ellenséggel, hanem belső démonokkal küzd egytől egyig mindenki.
Ennek a küzdelemnek tökéletes megtestesítői a dementorok: ezek a rémisztő és visszataszító lények, akik nem ismernek kegyelmet vagy együttérzést és kiszívnak minden örömöt, bizalmat az áldozatukból és előhívják belőlük a legfájdalmasabb élményeiket. Harry küzdelme, hogy ezt legyőzze, remekül bemutatja, milyen túlélni valamilyen szörnyűséget, elveszteni valakit, vagy épp mentális betegséggel élni. Ezek mindennapos küzdelmek, nem lehet túl lenni rajtuk pár nap, vagy több hét alatt sem: ezek folyamatok, amik fájdalmasak, időbe és munkába kerülnek, olykor pedig rendkívüli erőfeszítést igényelnek. Ahogyan nem növünk fel egy év alatt és nincs egy meghatározható pillanat, mikor elkészültünk, úgy ezek is lépésről lépésre visznek előre. Külön kiemelném a mumust, ami az első lépés a dementor legyőzéséhez. Még felnőtt emberek számára is nagyon nehéz a feladat, hogy találják meg, mitől félnek legjobban, pláne, hogy gondolják ki, mivel lehetne viccessé tenni azt. Mert a félelem a természetünknél fogva az egyik legerősebb érzelmünk, ami tanít és formál minket, és elvileg vigyáz ránk. De nem mindig megfogható dolog, és ha olyasmit élünk át, mint Harry vagy Ginny, akkor bénító erejű lehet. Rendkívüli erő és lélekjelenlét kell ahhoz, hogy legyőzzük a mumust, mert bátornak kell lennünk, hogy őszintén magunkba nézhessünk és megtanuljuk elfogadni, amit ott találunk.
A főszereplő triónak ezen a ponton még nem erőssége a saját határaik érzékelése és az önfegyelem, ami most először eredményez konfliktust egymással és önmagukkal is. Komoly próbatételt jelent ez mindhármuknak, csak máshogy élik meg. Közben pedig párhuzamot vonhatunk köztük és a Tekergők között abban, hogy egy barátság milyen törékenynek tűnhet az ilyen pillanatokban. Hermione olyan szinten túlvállalja magát, hogy pár hónap után nem csak fáradt, de ingerlékeny és türelmetlen lesz. Jó dolgok is születnek abból, hogy a tűréshatára lejjebb esik, mert nem hagyja annyiban, ha piszkálják. De a makacssága egy ponton túl sokkal többet árt, mint használ, akkor is, mikor amúgy igaza van. Ronban azt mindig nagyon szerettem, hogy nem ismer határt abban, ha meg kell védenie a szeretteit, de kemény leckét kap abból, hogy óvatosabban nézze meg, kit fogad a bizalmába, kiért is küzd és ki mellé áll egy vitában. Harry is túlhajtja magát, de a sok gyakorlás, odafigyelés meghozza a gyümölcsét és megtanulja jobban megvédeni magát. Viszont mindhárman elég átgondolatlanok, túlzottan impulzívak és óvatlanok. De megtanulják, hogy komplexebb az élet és az emberek, mint elsőre tűnnek, ezért érdemes jobban a látszat mögé nézni.
Itt már vége a naiv álmoknak, beszivárog az életükbe a realitás, a felelősség kérdése, a tetteik következménye. Az élet kegyetlensége, az igazságtalanság, betegség, gyász: ezek mind a múlandósággal szembesítik őket, miközben visszatarthatatlanul elindulnak a gyermeki gondtalanságból a felnőtté válás felé. Lily és James szinte tapintható hiánya más nézőpontba helyez mindent. Harry komolyan átértelmezi, mit jelent követni a példájukat, hogyan tisztelje az áldozatukat és mit kezdjen ő a saját fiatalságával. A legjobb pedig, amihez mindez vezeti, egy esetleges új család és új remény, ami felé elindulhat…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése