2018. november 2.

Rebecca, a Manderley-ház első asszonya

(Aki nem olvasta el a Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya című könyvét: a bejegyzés nyomokban cselekményleírást tartalmaz)

Rebecca De Winter volt a Manderley-ház első asszonya, a regény idején pedig már nem él. A férje, Maxim de Winter, legfőbb bizalmasa, Mrs. Danvers és Manderley életében betöltött szerepe tagadhatatlan, egyénisége mindenkire hatással volt, akivel, amivel csak érintkezett, jóval a halála után is. Azonban Rebecca teljes történetét, személyiségét, szerepét nem ismerhetjük meg, csak mások elbeszéléseiből. Ezeket a leírásokat személyes benyomások, heves érzelmek, indulatok, tarkítják, így objektívnak semmiképp sem nevezhetőek, ráadásul tele vannak ellentmondással. Így a rá vonatkozó utalásokból, beszélgetésekből próbálkozhatunk csak rájönni, ki is volt valójában Rebecca de Winter.

A külvilág szerint
“- Persze, okos volt, átkozottul okos. Senki nem hitte volna róla, aki társaságban találkozott vele, hogy nem a legszelídebb, nem a legnagylelkűbb, legelragadóbb teremtés a világon. Pontosan tudta, hogyan kell bánni az emberekkel, hogy kell alkalmazkodni hozzájuk. Ha téged ismert volna, karonfogva sétált volna veled a kertben, Jaspert hívta volna, virágokról, zenéről, művészetről csevegett volna, mindenről, ami téged érdekel, te is el lettél volna ragadtatva tőle, mint mindenki, és imádtad volna.”
Amiben kivétel nélkül minden vélemény egyezik erről a titokzatos asszonyról, a szellemes, nagyvilági modora, intelligenciája, bájos és divatos megjelenése, bolondos viccei, könnyed társalgása, fáradhatatlan munkája az otthonáért, a környék társasági életének fellendítése, gyönyörű külseje. Úgy írják le, mint a megtestesült nőt, egy természeti erőt, eleven egyéniséget, aki senkit sem hagy hidegen, akinek széleskörű tudása van, kialakult véleménye a világról, erős akarata, amivel egy kastélyt biztonságosan lehet vezetni. Vonzó személyiségnek hangzik elsőre, nem igaz? Akkor hát mi vezethetett korai, erőszakos halálához? Mit követett el, hogy a férje dühében megölje? Rebecca elnyomó volt, vagy elnyomott a házasságában? A kérdést először egy verseskötet teszi fel, amit Maxim az új feleségének ajándékoz, és ami mindig ugyanannál az oldalnál nyílik ki:
„Tőle futottam nappal, éjszaka,
Tőle, évek boltívei alatt,
Tőle futottam, az elmém kusza
Útvesztőjében; ha könnyem fakadt,
Rejtőzködtem, éppúgy, mint ha kacagtam.
Fel a vad meredélyen
Rohanva vitt a léptem;
Jártam titáni mélyt és sivár poklokat:
Ő jött, jött a nyomomban szakadatlan.”
(Francis Thompson: Égi véreb című költeményének első pár sora)
A versből szinte árad a félelem, kétségbeesés, fizikai és pszichikai üldöztetés, menekülés, és a tehetetlenség ezek ellen. A kötetet eredetileg Rebecca ajándékozta Maximnak, ahogyan az ajánlásból is kiderül. Ez kiegészítve Maxim elbeszélésével, amiben leírja a házasságuk történetét, egyértelműnek látszik, ki az áldozat.

Férje és házassága
“- A házasságunk ötödik napján tisztában voltam vele. Emlékszel, hogy egyszer felvittelek Monte-Carlo közelében arra a dombra? Újra látni akartam azt a helyet, és emlékezni. Egyszer Rebeccával álltam ott, ő nevetett, fekete haja lobogott a szélben, és magáról beszélt. Olyanokat mondott, amiket soha az életemben nem tudnék elismételni senkinek. Akkor tudtam meg, hogy milyen szerencsétlen vagyok. Előkelő származás, szellemesség és szépség… Ó, Istenem (…)
– Akkor ott, a szakadék szélén alkut kötött velem – folytatta. – Azt mondta: én vezetem a házadat, gondját viselem a te imádott Manderleydnek. Manderley messze földön híres lesz; ha akarod, sok ember jár majd hozzánk, irigyelnek minket, beszélnek rólunk, azt fogják mondani, hogy mi vagyunk a legszerencsésebb, legboldogabb, legszebb házaspár egész Angliában. Ezt mondta ott, a szakadék szélén ülve, és nevetett és egy virágot ezer darabra tépett közben.”
Azt lehet tudni, hogy Maxim szigorú szabályok között nevelkedett, majd túl fiatalon nem csak a szüleit vesztette el, de ezzel Manderley ura, és húgának gyámja is lett. Ez hatalmas felelősség, ami hirtelen egy fiatalember vállára szakadt, és egy törés is a személyiségében: többé nem viselkedhetett úgy, mint egy gyerek. Nem engedhetett meg magának semmiféle spontaneitást, szenvedélyt vagy akár botlást. Ezekkel várt a házasságkötésig, amire szintén a kötelességtudat vezette. Elvette a megfelelő nőt, a megfelelő háttérrel, kívánatos külsővel, egy nagybirtokos feleségéhez méltó ranggal és neveltetéssel.
Ezután kiderült, hogy Rebecca nem egészen olyan, mint ahogyan azt a férje és a társadalom elvárná tőle: bár remekül játssza a feleséget, nem kér sem a férjéből, sem a házaséletből. Nem lehetséges partnerként kezeli Maximot, nem ismeri el a hatalmát felette, nem engedelmeskedik neki, és a maga útját járja. Már az induláskor kiderül, nem egy egészséges kapcsolat lesz az övék. Erre ráadásként a megígért diszkréciója is egyre lazul, féktelen party-k, alkohol, cigaretta, és szexuális kalandok színesítik a fiatal nő életét. Ezzel minden áldott nap azt hangsúlyozza a férjének, hogy nem tekint rá férfiként, csak egy gyenge bábként, és folyamatosan aláássa a méltóságát, önbizalmát. Maxim motivációja, neveltetése, viselkedése újabb és újabb fegyvereket adnak Rebecca kezébe. A férj tehetetlennek érzi magát egy hideg, könyörtelen és manipulatív nőhöz láncolva. Folyamatos nyomás alatt állt, és heves természete végül átveszi az uralmat felette.

Legalábbis Maxim ezt állítja…

De mi van akkor, ha ezek csak egy féltékeny férj vádaskodásai? Nem lehet, hogy őt befolyásolja a dühe, az önigazolás keresése, a bűntudat és a lelkiismeret? Ezek könnyen újraírhatják Maxim valóságát. Rebecca halála után ítélkezhet, hibáztathat mást maga helyett. Az egyértelmű, hogy a házasságuk egy pokol volt Maxim számára, de nem lehetett ugyanekkora pokol a felesége számára is? Mert ők egyértelműen nem illettek össze. Rebecca metaforája mindig a tűz: sárga szoba vörösen izzó virágokkal, az égő papíron az R betű… A tűzzel lehet alkotni és igen fontos szerepe van az életben, a védelemben, étkezésben, a ház körül. Ugyanakkor veszélyes erejű, kontrollálhatatlan, pusztító és végzetes is lehet. Nem lehet korlátok közé szorítani. Mindent visz, vagy semmit, akárcsak Rebecca. Maxim ezzel szemben korlátok között nőtt fel, és megtanulta, hogy nála az irányítás, amit nem képes elengedni. A második felesége mellett egyértelműen ő dominál, de Rebecca legalább annyira erőteljes személyiség volt, mint ő. Egy ilyen bizonytalan embernek pedig megerősítésre, támogatásra van szüksége, amit első házasságában egyértelműen nem kapott meg. Maximot tudni kell kezelni, és tolerálni is, ami az első feleségének láthatóan nem sikerült. Nem lehet, hogy a saját boldogtalanságát, vergődését leplezte a kicsapongó életmód? Vajon mi elől menekült Rebecca és Maxim? Egymás elől, vagy önmaguk elől?

Kortalan egyéniség?
“- Mrs. de Winter életében is féltékeny volt, és féltékeny rá most is, amikor már halott – mondta Mrs. Danvers. – Kitiltja Mr. Jack-et a házból, most is, ahogyan akkor kitiltotta. Ebből is látszik, hogy nem felejtette el őt. Maga is láthatja. De még mennyire féltékeny volt! Én is féltékeny voltam. Mindenki féltékeny volt rá, aki csak ismerte. Ő nem bánta, ő csak nevetett. “Úgy akarok élni, ahogy nekem tetszik, Danny – mondta nekem sokszor -, ha az egész világ a feje tetejére áll, akkor is azt teszem, amit én akarok.” Minden férfi bolondult érte, aki csak egyszer is látta… Persze, hogy mindegyik udvarolt neki, ugyan ki ne udvarolt volna? Kinevette őket, aztán mikor hazajött, elmesélte nekem, hogy mit mondtak, mit csináltak. Nem jelentettek neki semmit, mindegyikkel csak játszott. Az egész életet játéknak tekintette.”
A másik elbeszélő, aki eleven képet fest Rebeccáról, az Mrs. Danvers, aki születésétől fogva nevelte őt, majd az új házába is elkísérte, mint komorna. Ő volt Rebecca legfőbb bizalmasa. Ő is vadnak, zabolázatlannak írja le asszonyát, aki a férfiakkal csak játszott, mert átlátott rajtuk, és leplezte megvetését irántuk. De Maximmal ellentétben ő ezen egyáltalán nem ütközik meg, hanem pont ezeket szereti benne, nyilvánvalóan egyetért vele, sőt egyenesen büszke az engedetlen, karakán nőre. Mrs. Danvers láthatóan mentálisan nem ép, és ahogy halad előre a cselekmény, egyre inkább elmerül a gyászában, tobzódik fájdalmában, és károkat okoz az élőknek, így a nézetei, leírása ugyanúgy lehet pontatlan. De az ő általa leírt nő lehet, hogy pszichopata volt, akiből hiányzik a részvét, az empátia, a szeretet. Vagy az is lehetséges, hogy az, hogy Rebecca nem szerette a férfiakat, azt jelenti, hogy a nőket (is) szerette. Így az üldözöttség érzése teljesen más megvilágításba kerül, mivel akkor törvény tiltotta és büntette a homoszexualitást. A házassága pedig egy kapu lehetett egy olyan élet felé, ahol viszonylagos szabadságot kaphatott, természetesen diszkréció mellett. Így legalább annyira korának áldozata, mint a férjének. A korlátok közül akart kiszabadulni, és minél jobban próbálták elnyomni, annál jobban ellenállt a változásnak.
De ettől még Rebecca rossz ember lenne? Vagy csak egy nő vágyakkal, vad természettel egy olyan korban, ami ezeknek egyáltalán nem kedvezett? A személye biztosan megelőzte a korát. A húszas években az első világháború miatt egy erkölcsi és társadalmi átalakulás már elkezdődött, de a nemesség még mindig nemesség volt. Hiába fért el sok minden a látszat tökéletesség alatt, amíg mindenki jól titkolta a kilengéseit, de egy fékevesztett nő már ebbe nem férhetett bele. Rebecca a végén már nem tartotta magát az íratlan szabályokhoz, mert nem bírta a kötöttséget. Mikor már Manderley és a család hírnevét fenyegette kicsapongó élete, meg kellett halnia. Ez épp annyira logikus, mint amennyire szomorú: többet ér egy ősi név, egy birtok és a látszat, mint egy hús-vér ember…

Halála
“- Mrs. de Winter és a félelem! – méltatlankodott Mrs. Danvers. – Nem félt ő senkitől és semmitől a világon. Egyetlen egy valamitől félt, és az az öregség volt. Az öregség és a betegség, és az, hogy ágyban kell meghalnia. Sokszor mondta nekem: “Ha egyszer el kell mennem, Danny, akkor gyorsan akarok elmenni, mint ahogy a gyertyaláng kialszik.”
A könyvből kiderül, hogy Rebeccát a férje ölte meg hirtelen felindulásból, majd egy csónakban elsüllyesztette. A bíróság öngyilkosságként zárja le az ügyet, Mrs. Danvers vallomására és az orvosi diagnózisra alapozva. Mint kiderül, Rebecca rákos volt, operálhatatlan, és szenvedéssel teli halál várt rá. A halála éjjelén a férje és a szeretője számára is hírei voltak. Jack Favell sosem ért oda, de Maxim megtudta (tévesen), hogy Rebecca gyermeket vár. Felmerül a kérdés, nem direkt provokálta-e Maximot, akiről tudta jól, hogy az indulatait nem tudja féken tartani? Mit mondott volna Favellnek? Vajon őt is ingerelte volna, hogy gyorsabban elmehessen, ahogyan a gyertyaláng kialszik? A viselkedésének a változása az utolsó hónapjaiban nem lehet egy tünete a betegségének? Az biztos, hogy agresszívan, provokatívan lépett fel vele szemben. Ahogyan az is biztos, hogy csak aznap tudta meg, hogy halálos beteg, így nem tudta tisztázni az érzelmeit, és könnyen eluralhatta a félelem. De az életösztön olyan erős lehetett benne, hogy nem volt képes megölni magát. Így ezt a furcsa módját választotta az öngyilkosságnak: megölette magát.
Akárhogyan is történt, Rebecca személye kitörölhetetlen, összeforrt Manderley-vel. Az örök túlélő, aki kicsit talán halhatatlannak is érezte magát, és fiatalon, erősen, tele élettel halt meg, így sokáig nem is hiszi el senki róla (még az sem, aki sosem látta), hogy valóban meghalt, és többé nem jár a ház folyosóin, nem ül a karosszékekben, nem megy le a csónakházba. Pedig Rebecca, ahogyan Manderley, már nincs többé…
“Gyufát kerestem, és meggyújtottam. A láng olyan szép volt, megfestette a papírost, fodrossá tette a szélét, és letörölte az írást. Hamuvá égett a papír. Utoljára a nagy R betű égett el. Fellobbant még egyszer, nagyobb lett, mint valaha volt, aztán összezsugorodott, a láng megsemmisítette. Nem is hamu lett belőle, hanem por.”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése