Daphne du Maurier 1938-as regénye a Jane Eyre egyik legismertebb átirata, ami méltán nevezhető mára maga is klasszikusnak. Bár a történet több hasonlóságot mutat az eredetivel, inkább a lélektani folyamatokra és belső konfliktusokra koncentrál. A végeredmény nem pusztán újragondolása egy korábbról ismert történetnek, hanem gótikus kísértethistória, családregény, thriller, krimi és bizonyos szempontból románc is. Elődjéhez hasonlóan foglalkozik a szabadság és társadalmi konvenciók eszméivel, de a könyv fő témái inkább az emlékek, vágyak, titkok és az ezekből adódó rettegés. Ha ezekből a szempontokból kiindulva megvizsgáljuk a du Maurier által leírt mondatokat, eseményeket, láthatjuk, hogy a legtöbb esetben többféleképpen értelmezhetjük őket, attól függően, hogy melyik szereplő szemszögéből vagy tapasztalatából indulunk ki. Ez teszi ezt a könyvet letehetetlenné, többször olvashatóvá. Újra és újra felülvizsgálható akár ugyanaz a frázis vagy cselekményszál, amire mindenki máshogy reflektál, miközben az olvasóban végig fennmarad a feszültség. Ez önmagában nagy kihívás az írónőnek, aki bravúrosan helytállt.
“Ó, ha feltalálnának valamit (…), valamit, amivel konzerválni lehetne az emlékeket, mint egy ízt vagy egy illatot! És ha az emlékek soha meg nem kopnának, soha el nem fakulnának, hogy amikor kedvünk tartja, elővehetnénk az üveget, és csak ki kellene húzni a dugót, és újra átélhetnénk az elmúlt pillanatot!”
A Manderley-ház asszonya igazi tündérmeseként indul: narrátorunk (akinek a neve az első a talányok sorában) egy szerény, visszahúzódó és félénk lány, aki társalkodónőként keresi a kenyerét egy modortalan, harsány, újgazdag, amerikai nő mellett. Éppen Monte Carloban tartózkodnak, mikor találkoznak Maxim de Winterrel, a neves, angol birtokossal. A köztük lévő nagy korkülönbség és a gyökeresen eltérő társadalmi helyzetük ellenére Maxim felfigyel a lányra. Mikor végleg el kéne válniuk egymástól, búcsú helyett inkább feleségül kéri őt. A lány pedig a kezdeti aggodalmai ellenére, miszerint egy világ választja el őket egymástól, igent mond. Pár hét múlva, a nászútjuk után hazatérnek Manderley-be. Megváltozott körülményei között az új Mrs. de Winternek nem csak fel kell nőnie a háziasszony szerepéhez, de meg kell küzdenie a nemrég elhunyt előző feleséggel, és az ő emlékét őrző házvezetőnővel, Mrs. Danvers-szel is. Egy számára ismeretlen világ szabályai közt kell elboldogulnia, ami ellentmond egész korábbi életvitelének és berögzült szokásainak. Mrs. Van Hopper mellett csak azt tanulhatta meg, hogyan hajtsa le a fejét, hogy húzódjon engedelmesen be az árnyékba. Manderley-ben viszont ki kell lépnie a fénybe, és meg kell tapasztalnia, mi mindennel jár együtt a ház asszonya cím: döntéseket kell hoznia, a személyzetet kell irányítania és meg kell felelnie a helyi társaság szokásainak. De mindenek felett a saját démonaival kerül szembe, amik beárnyékolják a boldogságát, idő előtt lenyesik a szárnyait, miközben egyre nagyobb fal emelkedik a házasságában titkokból, félelemből, szorongásból, és félreértésekből.
“Még emlékeztek rá, hogy milyen szép volt. A mosolyát még nem felejtették el. A hangja valahol még ott rezgett a levegőben, és szavainak zengésére is emlékeztek még. Még követni lehetett a lába nyomát, és a tárgyakon ott volt még az érintése.”
A történet középpontjában a rejtélyesen elhunyt korábbi Mrs. de Winter, Rebecca áll. Ő a kiindulópontja a szereplők jelenlegi életének, emlékeinek és vágyainak. A vele való viszony meghatározó mindenki számára, még a történet idejében, egy évvel a halála után is. Az új feleségre elődje személyének a puszta említése is fenyegetően hathat. Az ő legkedvesebb emlékei a Maximmal való megismerkedés, az ébredő szerelem, a vihar előtti csend: összegezve, a Rebecca előtti idő, mikor még nem tudta, kivel került szembe, kivel mérik rendszeresen össze. Ezek lesznek később számára a kapaszkodók, amik erőt adnak neki, mikor tényleg kitör a vihar. Ezzel szemben Maxim poszt traumás tüneteket mutat: rendszeresen rémálmok gyötrik, korábbi momentumok hol felvillannak előtte, hol eltűnnek, vergődik a mindenféle érzelmei között, dührohamai vannak, valahányszor Rebecca neve szóba kerül és kísérti minden, amihez az asszonynak köze volt. Ő legfőkébb felejteni szeretne, felszabadulni a teher alól, amit a néhai felesége jelent. Mrs. Danvers pedig szinte nem is él, csak a kegyhellyé változtatott nyugati szárnyban, ahol életben tartja és hűségesen hazavárja Rebeccát. Szigorúan őrzi, védi Manderley-t, és vele együtt az asszonyát is. Retteg a változástól, attól, hogy akár csak annyit kelljen mondania, hogy tényleg meghalt, és nem tér vissza soha többé. Rebecca hatalmát pedig pont ezek az álmok és félelmek tartják meg. A neve tabu lesz a házban. Egy lepellé válik, mely alatt megáll a mérgező levegő, hogy megfojtsa Manderley-t.
“Amint ott álltam visszafojtott lélegzettel, meg mertem volna rá esküdni, hogy a ház nem üres, hogy éppen úgy él és lélegzik, mint akkor régen.”
A kastély csak egy gyönyörű délibáb: a főszereplő már előre álmodozik a majdani, szinte paradicsomi életről, amiről azt gondolja, itt vár rá. De bármennyire szeretne egy igazi otthont, Manderley mutatja meg neki először, mi történik általában, mikor az ártatlan, gyermeki álmok találkoznak a valósággal. A kúszónövényekkel, kanyargó utakkal, labirintusokkal teli ház légköre fojtogató. A rengeteg ablak mintha figyelne, az illatok, zajok pedig mind Rebecca szellemét idézik. A várt mennyország néhány pillanatra megmutatja magát, de hamar átveszi a helyét a földi pokol, ahol a nyugalom és a béke nem több naiv ábrándnál. A felszíni boldogság alatt valójában alakoskodás, hazugságok és színjátszás az úr. Titkok határozzák meg a lány életét Manderley-ben: amik feszültséget hoznak a házasságába, amikről nem tud, és amikről kérdezni sem mer. Ez kritika a társadalmi elvárásokról és az azok eredményeként létrejött megfelelési kényszerről. Merev, kényszerű szabályokról, rossz beidegződésekről, tévhitekről. Manderley nem csak státusz szimbólum, de kötelességek sora is, ami meghatározza az ott élők mindennapjait. Ebből nincs szabadulás, és ez rengeteg feszültséget és problémát okoz a főszereplők életében is. Akik ide belépnek, fel is hagyhatnak minden reménnyel.
“Előbb-utóbb mindenkinek az életében elkövetkezik a megpróbáltatás órája. Mindenkinek megvan a saját gonosz szelleme, amely gyötri és kínozza, és próbára teszi minden erejét.”
A látszat és a valóság élesen elkülönül a könyvben, ami érzékletesen mutatja be, mi minden zajlik a felszín alatt akár a legszokványosabb kapcsolatokban is, milyen különféle formákat ölthet a gyász, hogyan formálhat egy közösséget a zsigeri félelem, hogyan árthat az élőknek a holt és mi rejtőzhet egy felvett póz vagy egy jelmez alatt. Egy ilyen kétarcú világban a szégyen ereje egyre nő, egy kis titok is hatalmas vétekké válhat, így nehéz megkülönböztetni a bűnöst és az ártatlant. Legtöbben itt csak bábuk, akiket dróton rángat a saját meggyőződésük, tudatlanságuk. Ahogy az események haladnak előre, egyre kevésbé tudja fegyelmezni magát mindenki, az indulatok felszínre törnek, és a következmények elől nincs menekvés. A kérdés: van-e kiút a megfelelési kényszerből, menekülés az elkövetett bűnök elől, létezik-e felejtés? Lehetséges valóban új életet kezdeni? A válasz ugyanúgy többértelmű, rejtélyes és bonyolult, mint maga a könyv. Az olvasónak magának kell ezeket felfedeznie...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése