Ez az egyik legkedvesebb könyv, ami valaha olvastam. Olyan, mint egy lágy ölelés. Egy felnőtt tündérmese és egyben egy lényeglátó betekintés az emberi lélek sokoldalúságába. A történet egy olyan világban játszódik, ahol ugyanúgy jelen van a varázslat, mint a hétköznapi emberek vagy a lélekölő, hálátlan és alulfizetett munkahelyek. A varázslattal élők kiközösítettként, száműzöttként, üldözöttként élnek. Mindenki más és az ő személyes “biztonságuk érdekében” egy kormányszerv, az úgynevezett Mágikus Ifjakért Felelős Minisztérium dokumentálja, begyűjti, figyeli és szabályozza a mágikus képességekkel élő gyerekeket. A főszereplő Linus Baker, egy középkorú férfi, aki ennek a minisztériumnak dolgozik évek óta. A feladata az, hogy meglátogasson árvaházakat, ahol a gyerekek élnek, ellenőrizze, hogy a minisztériumi elvárásokat és szabályokat megfelelően betartják, majd jelentést írjon róluk, hogy működhetnek-e továbbra is. Linus élete szívszorítóan magányos és szürke, ami ellen az ő mankója a szabálykövetés, a napi rutin, a macskája és a virágai. A munkahelyén nem létezik szociális élet, csak egymás piszkálása és agyonszabályozása. A fizetése éppen elég hónapról hónapra megélni, szabadság vagy hobbi nélkül. A probléma az ő esetében pont az, hogy nem is gondolja, hogy több lehetne az élete a szürke hétköznapoknál. Nem is mer kimozdulni mindebből, amíg nem kényszerül rá egy különleges megbízás miatt.
Ez a megbízás pedig a Marsyas szigetre vezeti, ahol hat különleges képességű gyermeket kell megfigyeljen és az otthon excentrikus vezetőjét, Arthur Parnassust. A megfigyelésről a legfelső vezetésnek kell jelentéseket tennie. Ha csak a leírást olvassuk ezekről a gyerekekről, elsőre igencsak ijesztőnek tűnhetnek. De amint közelebbről megismerjük őket, hamar rájövünk, hogy éppen olyanok mint bármelyik gyerek, csak épp rettenetes körülményekkel kellett szembenézniük. Tele vannak álmokkal, félelemmel, kíváncsisággal, és legfőként a vággyal, hogy szeressék őket. Azzal pedig, hogy a regény keveri a valóságos körülményeket a fantasy elemekkel, nem nehéz látni, milyen sok gyermekkel bántak elképesztő erőszakkal, pusztán azért mert papíron nem illettek bele bizonyos dobozokba. A gyerekek begyűjtése, regisztrálása és elhelyezése erősen emlékeztet asszimilációs törekvésekre, amikor családokat szakítottak szét a származásuk, bőrszínük, vallásuk stb miatt, hogy felnővén ne a saját kultúrájuk, identitásuk szerint éljenek. Ez pedig történik most és történt már túl sokszor, sajnos az egész világon, a történelem során láthatunk erre példát: amerikai őslakosok, kanadaiak, ausztrálok esetében, vagy háborúk után a “nem megfelelő nemzetből született” gyerekekkel, bevándorlók utódaival. Illetve még jó példa a könyv az asszimiláción kívül a szegregációra is. Amihez szintén nem kell messzire menni, elég a roma gyerekek magyar helyzetére gondolni, hogy mennyire megnőtt a hátrányos helyzetűnek besorolt (többségében roma) gyerekek aránya az oktatásban, ami ledolgozhatatlan hátrányt jelenthet nekik… A regény egy ébresztő, hogy nem csak a számokat fontos megnéznünk, hanem a mögöttük megbújó emberi sorsokat is.
„I am but paper. Brittle and thin. I am held up to the sun, and it shines right through me. I get written on, and I can never be used again. These scratches are a history. They’re a story. They tell things for others to read, but they only see the words, and not what the words are written upon. I am but paper, and though there are many like me, none are exactly the same. I am parched parchment. I have lines. I have holes. Get me wet, and I melt. Light me on fire, and I burn. Take me in hardened hands, and I crumple. I tear. I am but paper. Brittle and thin.”
Linus egy átlagember, nincsen különösebb hatalma vagy befolyása, nem tisztelik, nem becsülik. Van háza, de nincs otthona. Nincsen sok öröme. Egy-két megjegyzésből kiderül, hogy az édesanyja nem igazán szerette és talán ez lehet az oka annak, hogy a saját értékét aszerint méri, mit tud megvonni magától. Az érzelmeit mélyre zárja saját maga elől is, a vágyait meg sem fogalmazza. Arthurban és a gyerekekben viszont pezseg az élet. Minden rideg bánásmód ellenére ők szeretik az életet, kíváncsiak, még keresik a csodát. Linus pedig ennek a szöges ellentéte, mikor megérkezik ebbe a különleges kis családba. De idővel fájdalmasan világossá válik előtte, hogy mennyi mindent vesztett és milyen üres, magányos és örömtelen életet él. Korábban sosem tette, de az új tapasztalatai rákényszerítik, hogy szembenézzen a gondolkodással, amit tanult, a szabályokkal, amiknek kérdés nélkül engedelmeskedett. Ezután már nem tudja nem magába zárni a gondolatot, hogy abba az életbe, ami kielégítőnek tűnt, már nem tud visszatérni. Nem csak a korábbi életét hagyja maga mögött, hanem az igazságtalansággal szembeni tétlenséget is. Megtalálja a családját, a közösséget, ahová tartozik és a maga nyelvén, a maga eszközeivel küzdeni kezd érte. Az út, amit Linus bejár, csodálatos.
“Just because you don’t experience prejudice in your everyday doesn’t stop it from existing for the rest of us.”
Nem az ő karaktere az egyetlen, ami miatt ennyire magával ragadó ez a történet. Arhurból különleges kedvesség, megértés és empátia árad, miközben lappang benne valami mélységes szomorúság. Az a bölcsesség, ahogyan másokat kezel, példa értékű és elgondolkodtató. A gyerekek kiszámíthatatlanok, igazi egyéniségek. Az egyik pillanatban megnevettetnek, a másikban megríkatnak. Szép sorban levesznek bárkit a lábáról. Nekem rendkívül sokat jelent minden történet, ahol nem a vérségi kötelék adja a család alapját, hanem a megértés, elfogadás és őszinte, valóban feltétel nélküli szeretet. Arthur, Linus és a gyerekek nem is lehetnének különbözőbbek, mégis megtalálták, mennyi minden köti őket össze: a vágy, hogy észrevegyék, megértésék, lássák őket és legyen valaki, akiről gondoskodhatnak, akihez kötődhetnek. Így lesznek igazi család, ahol biztonságban, szeretve érzi magát mindenki…
TJ Klune stílusa elragadó, mégis finoman rávezeti az olvasót arra, hogy nézzük meg közelebbről, hogyan viszonyulunk egymáshoz. Megkérdőjelezi a hajlamunkat arra, hogy kategorizáluk, leegyszerűsítünk másokat. Könnyebbnek tűnhet így megérteni mindenkit és megvédeni magunkat a csalódástól, de hamar átléphetjük a határt, ahol mindez már kontraproduktívvá válhat. Egykettőre a félreértések, sztereotípiák csapdájába kerülhetünk, ha nem nézünk szembe időnként a kényelmetlen igazsággal: hajlamosak vagyunk mind az ignoranciára, előítéletekre. A kérdés az, mennyire akarunk ezen változtatni, és nyitni egymás felé. Bármilyen komoly kérdések ezek, a történet mégis reményteli. Ismeri a gyűlöletet, de az emberi jóságot is. Ezért is ébresztette a legkülönbözőbb érzéseket bennem: öröm, vidámság, düh, frusztráltság, melegség, szeretet, megnyugvás. Bíztatott és feltöltött. Régen kaptam meg ezt egy könyvtől, de a szívembe zártam és magammal viszem az élményt a sötétebb időkre is.
“A home isn’t always the house we live in. It’s also the people we choose to surround ourselves with.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése