Aki egy romantikus limonádét vár ettől a könyvtől némi divattal megfűszerezve, csalódni fog A ruhakészítőben. Ez a történet ugyanis az elnyomásról, bántalmazásról és a bosszúról szól. Egy kőkemény dráma a közösség romboló erejéről, a társadalom számkivetettjeiről, társasági farkastörvényekről, szatirikus masnival átkötve. Releváns, mindennapi témákat dolgoz fel érzékletesen, miközben abszurd helyzetek, morbid jellemrajzok és fekete humor teszi egyénivé a kötet sötét hangvételét. A leírás egyszerű, de mégis színes, eleven, emlékezetes és sokatmondó: amit olvasunk, már látjuk is magunk előtt, mint egy filmet. De arra mindenkit figyelmeztetnék, hogy ennek a könyvnek van egy beteg bája, amire nem árt felkészülni, és csípősebb humorérzékkel belevágni.
“Mindenki imád gyűlölni valakit…”
Történetünk főhősnője Myrtle Dunnage, más néven Tilly, egy ruhakészítő, akit tíz éves korában száműzték a kisvárosból, ahol addig élt, miután megvádolták egy bűnténnyel. Erőszakkal elszakították a szeretteitől és mindentől, amit ismert: egyszerűen kitépték a gyökereit és elhajították, amivel elvették a gyerekkorát. A cselekmény azzal indul el, hogy húsz év távollét után visszatér szülővárosába, Dungatarba, hogy gondját viselje rászoruló édesanyjának, mellette pedig keresi a lehetőséget önmaga tisztázására és az oly régen vágyott igazságtételre. Megérkezése pillanatában az elszigetelt, színes, de feszültséggel teli kisváros addigi élete felbolydul, ami segít a lánynak nem csak a lelki sebeit összeölteni, de titkos tervet is szőni.
“Némelyeknek több fájdalom jut, mint amennyit megérdemelnének.”
Ami kiemelte számomra a könyvet a tömegből, az a főszereplő összetett és egyéni karaktere. Tilly egy csodálatos hősnő: törékeny, rejtélyes, sérült, mégis tökéletesen tudja leplezni mindezt, mert intelligens, érzékeny, jó megfigyelő és nagyon kreatív ember. Ő egy erős szövet, ami ha el is szakad helyenként, soha nem veszít a tartásából. A folyamatos iskolai piszkálás, az igazságtalan vádaskodás, a rendszeres fizikai bántalmazás és a durva elutasítás tette azzá őt, aki: egy olyan nővé, aki többé már nem hagyja magát és emelt fővel jár. A sok kihívás, nehézség amivel szembe kellett néznie már egészen kicsi gyerekként, formálták a személyiségét, előnyére és hátrányára is. Egyrészt ég a keze alatt a munka, kitartó és erős. Másrészt igazi csodákat képes alkotni, ki tudja hangsúlyozni vagy épp el tudja rejteni mások hibáit. Mivel pontosan tudja, kikkel áll szemben, olyan tükröt képes végül Dungatar lakói elé tartani, amit egyikük sem tesz ki az ablakba. Így, a maga módján, a sajátos eszközeivel teszi meg azt, amiről sokan legfeljebb csak álmodozni mernek: elegáns bosszút áll azokon, akik csak belerúgtak, mikor már a földön feküdt. Ettől lesz Tilly olyan izgalmas személyiség.
“Mindenki tud mindent a másikról, de soha senki nem kezd el pletykálni róla, mert akkor őt is kibeszélnék a többiek. De te nem számítasz… a kitaszítottakon bárki bátran köszörülheti a nyelvét.”
Dungatar legtöbb lakója változatosan őrült, már-már külön pszichikai tanulmányt lehetne írni mindenkiről, egyenként. Ha a történet egy pontján kiderült volna, hogy pár évtizeddel korábban a város helyén egy óriási elmegyógyintézet volt, aminek a lakóit szélnek eresztették, egyáltalán nem lepődtem volna meg. A mindenekfelett kicsinyes, önző hozzáállás, az ízléstelen kisvárosi pletykák, mélyről jövő komplexusok, szélsőséges személyiségek állandó ütközése, az eszméletlen mértéket öltő szűklátókörűség, egymás folyamatos alázása és az érdekek villámgyors cseréje jellemzi ezt a poros várost. A népszerűségért, hatalomért, vagy ezek megtartásáért a legalamuszibbnak tűnő kis nyuszi is képes óriásit ugrani. Mindezt kétszínű viselkedéssel, no meg egyéni stílussal és gyönyörű ruhákkal próbálják leplezni, amihez jól jön nekik Tilly szakértelme. Őt és a hozzá hasonló kívülállókat még épp megtűrik maguk körül, de csak addig, amíg a saját céljaikra fel tudják használni őket. Közben pedig kellemes utálattal veszekednek egymás között a koncon.
“A szeretet épp olyan erős, mint a gyűlölet, és pontosan ugyanolyan erővel tudnának szeretni valakit, akit kiközösítettek, mint amilyen erővel képesek őt utálni.”
Ebben a közegben Tilly éppen a fent említett kívülállók között találja meg azokat, akikre nagy szüksége van, leginkább az édesanyja, “őrült Molly” és a szegény családból származó, jószívű focista, Teddy személyében. Molly már réges rég megtört, de már sajnos nem tud gondoskodni magáról, állandó figyelmet igényel. De legbelül őrzi a lánya történetét, a teljes igazságot, ami elhozhatja neki a feloldozást. Szükségük is van egymásra, mert egész életükben mások bűneiért fizettek mindketten, és szerencsére együtt be is tudják nyújtani ezért a számlát. Teddy pedig bársonyként simogatja Tilly lelkét: ő a szerelem, békesség, tisztaság és gyengédség a lány életében. Figyelmes, nyitott és őszinte, ami Tillynek idegen tapasztalat, ami mutatja, mennyi kárt okozott benne, amin keresztül kellett mennie. Így nagyon is szüksége van rá, hogy valaki úgy lássa és annak szeresse őt, amilyen legbelül mindig is volt. Mellette végre megnyugszik, elkezd megnyílni és ezzel feldolgozni a vele történteket.
“A fájdalom többé már nem jelent számunkra átkot, Molly – szólalt meg fennhangon. – A bosszúnkat fogja táplálni, ez lesz létünk értelme. Erőt kovácsoltam belőle, és ez hajt majd előre. Elvégre így igazságos, nem?”
Ezt a történetet teljesen átszövi az abúzus témája, legyen az iskolai-, családon belüli-, vagy szexuális erőszak, ezeknek verbális-, és/vagy fizikai megnyilvánulásairól. Rosalie Ham arra sem felejtette el felhívni a figyelmet, hogy az elnyomó és az elnyomott nem minden esetben maradnak meg a szerepkörükben, az erőviszonyok idővel, vagy a körülményekkel együtt változhatnak. A bántalmazó elveszítheti hatalmát, vagy az erejét, a bántalmazott pedig felnőhet, megtalálhatja önmagában a túlélőt, vagy épp a többi áldozatban egy sorsközösséget. Kiállhat önmagáért, másokért, találhat védelmet, vagy akár bosszút állhat. A fájdalom nem csak kínzóeszköz lehet, de katalizátor is, ami elhozhatja a szükséges változást. Ezért nem árt kétszer is meggondolni, hogyan bánunk a “gyengébbel”: durva pokrócként vagy épp lágy selyemként. Mert amikor valakiben egyszer csak elszakad a cérna, lehullhat a lepel minden egyes hibánkról és ott állunk megszégyenülve, pőrén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése