Michelle Obama egy ikon. Élő jelkép. Rabszolgák ükunokája, aki First Lady lett. Egy sikeres férfi mögött mellett álló, önmaga jogán is elismert nő. A modern amerikai álom megtestesülése, ami a legtöbb színesbőrű számára még mindig csak rémálom. Elsőnek lenni valamiben hatalmas felelősség, ami láthatóan az ő vállát is nyomja: példát kell mutatnia és vezetnie másokat is, hogy olyan lehetőséget adhasson minél több embernek, mint amit ő megkapott. Ezt az érzést szemlélteti a története. Pont emiatt gondolom, hogy nem engedhette meg magának a teljes őszinteséget, nem vehette le minden felvett maszkját. Legalábbis nem életének azon a pontján, ahol megírta ezt az önéletrajzot. Amit az optimizmusról, kitartásról, elvekről és kemény munkáról elmond, az teszi értékké az írását. Az a Michelle, akinek az egyénisége kiragyog a lapok közül, lenyűgöző. Mégis a könyvet letéve azt éreztem, a teljes képnek maximum a felét mutatta meg.
“Egy kudarcra ítélt környéken, egy kis lakásban, szerény körülmények között nőttem fel, egy rokkant apával. Mégis, egész gyerekkoromban szeretet és zene vett körül, egy sokszínű városban, és egy olyan országban, ahol a tanulás messzire röpíthet. Nem volt semmim, vagy mindenem megvolt. Attól függ, hogyan akarjuk megfogalmazni.”
Ahogy ebben az idézetben megfogalmazta, Michelle Obama kiváló példa arra, hogy milyen meghatározó mindaz, amit a szüleinktől kapunk: értékrend, nevelés, példamutatás, segítségnyújtás, mások entitásának tisztelete. Hogy mit adunk tovább a gyerekeinknek, milyen világot teremtünk az utánunk következőknek. Az, honnan jöttünk és hová tartunk. Emlékeztet minket arra, mekkora hatalom és felelősség rejlik ebben. Olyan példákat mutat a saját életéből, amik bárki számára lehetnek inspirálóak. Részletesen bemutat embereket, akik hatottak rá vagy akár befolyásolták a személyiségét. Ugyanúgy Chicago South Side nevű környékét is, amiről élő, lüktető képet fest és ami legalább annyira meghatározta az ambícióit, mint a nyitott, szeretetteli családi közeg, amiben felnőtt. Pontosan felidéz számára jelentős helyeket, eseményeket, amik elindítottak a lelkében valamit. Olyan globális és lokális témákat vet fel, amikkel az olvasói is találkoztak már. Az ehhez társuló közvetlen hangvételnek és a kedves anekdotáknak köszönhetően bárki könnyen találhat azonosulási pontot vele.
Ami ezekben a fejezetekben számomra furcsa volt, hogy a könyvben milyen nagy hangsúllyal van jelen, hogy Michelle egy egyre inkább elértéktelenedő környéken felnevelt afroamerikai nő, vagyis több szempontból is kisebbségnek számít. Míg ezeket a hátrányokat társadalmi, történelmi, családi kontextusba helyezi és szisztematikus problémákat tár fel általuk, keveset olvashatunk olyan esetről, mikor közvetlenül ő maga lett volna diszkrimináció célpontja, áldozata. Amikor pedig megtörtént vele (az olyan esetekre gondolok, mikor kinézték egy bizonyos környékről, vagy a sajtó a dühös fekete nő sztereotípiáját húzta rá), nem írta le konkrétan az érzéseit… Aki nem találkozik ezzel vagy nem érzékeny rá, nem fogja lényeges kérdésként kezelni a rasszista megnyilvánulásokat, amiket fel kellett dolgozzon. A szexizmus hatását viszont sokkal érzékletesebben sikerült lefestenie. Michelle-t nem egy iskolába kvóta miatt (is) vették fel. Nem egy pozícióba egyedüli nőként vagy színesbőrűként ő került be. Ezek személyes hatásai helyett inkább arra a történelmi tényre világít rá, hogy minden nap egy olyan épületben ébred, amit rabszolgák építettek. Elmondja, mennyit dolgozott, milyen szorgalmas, mennyit segítettek a szülei, és azt is, hogy milyen személyes tulajdonságai tették olyan sikeressé. De azt már nem fejti ki, hogy mindehhez szerencse is kellett, és egy olyan támogató háttér, amiről sok nő vagy afroamerikai a mai napig álmodni sem mer. Hogy hiába a szorgalom, a kemény munka, ha az USA-ban rengetegen lakókocsiparkban, vagy épp az autójukban élnek egyik csekktől a másikig és nem is mernek álmodni egyetemről, még diákhitellel sem, különösen a világválság óta. Nem mindenkinek jut egy összetartó család, vagy nyolcvan négyzetméteres lakás. Nem az ő érdemeit szeretném kisebbíteni, de nem olyan egyszerű a diszkrimináció vagy az esélyegyenlőtlenség kérdése, ahogyan ez a kötet sugallja. Sajnos nem mindig elég annyi, hogy elhisszük, megérdemlünk valamit.
“A világon mindenki láthatatlan történeteket cipel magával, mondogatták, és önmagában már ez megérdemli a tapintatot.”
A könyv hangvétele felfrissül és egyben kicsit problémássá is válik, mikor feltűnik a színen Barack Obama. Egyrészt lenyűgöző az ő élete és személyisége is: könnyű elképzelni, hogy a rendszerető, előre gondolkodó, listákat kipipáló, szorgalmas és fegyelmezett Michelle-t lenyűgözi ez a nyugodt, laza, a káoszban is stabilan működő, elegáns, intelligens, művelt, céltudatos és sportos férfi. Kettejük közt hamar kialakul az ellentétek vonzása, különösen, hogy a céljaik és a világról vallott elveik nagyon is hasonlóak. A köztük lévő erős kötelék az ékes bizonyítéka, hogy egy kapcsolat mennyi mindent kibír, ha tisztelet, megértés, tolerancia és szeretet az alapja. Mindketten rengeteget dolgoznak azért, hogy működjön a házasságuk és közben együtt fejlődjenek, erősödjenek minden nap. Jobban megismerik a másikkal együtt önmagukat és az őket körülvevő világot is. Ők egy elbűvölő mágnes két ellentétes pólusa, akiknek csak szurkolni lehet. Amitől nekem mégis hiányérzetem volt, az Barack és az ő hatásának összetettebb leírása. Egy olyan emberrel együtt élni, akinek a szeme előtt mindig nagyobb célok lebegnek, nagyon magányos, olykor fájdalmas lehet, mert nem nagyon marad hely másnak. Különösen nehéz lehet egy ilyen kemény, határozott és önfejű embernek, mint Michelle, ilyen mértékben valaki máshoz idomulni. Viszont amíg önmagával olykor elég szigorú, Barackot tökéletesnek, egy ideálnak festi le, akinek a legnagyobb bűne a dohányzás és a pontatlanság. Pedig senki sem szent, a politikusok pedig pláne nem. Tele az életük megállapodásokkal, megalkuvással, érdekütközésekkel. Sokszor olyan érzésem volt, mintha még mindig folyna a kampány, hogy szavazzunk Obamára. Ami egy életrajzban nem szerencsés, mert némileg valótlanná tette a legfontosabb embert a főszereplő mellett. Ahelyett, hogy humanizálta volna őt, inkább piedesztálra emelte. Ez pedig olyan hatást keltett, mintha egy tudatos marketingstratégia következő lépése lenne a könyv, nem pedig egy őszintén elsuttogott vallomás.
Attól a ponttól kezdve, hogy meghozták a döntést, miszerint Barack indul az elnöki posztért, Michelle élete is gyökeresen megváltozott, ahogyan az írás hangvétele is. A jelenléte elkezdett halványulni: az olvasó kap tényeket, kulisszatitkokat, de egyre kevesebb személyes véleményt. Teljesen érthetően Michelle már nem, mint magánszemély van jelen, hanem egy intézményt képvisel (a mai napig), ami minden előnye mellett erősen behatárolt: kontroll alá és kirakatba kerül minden szava, tette, döntése, az anyai minősége és még az öltözködése is. Ezt abból lehet legjobban érzékelni, hogy kerül minden megosztó kérdést, akkor is, ha amúgy valami pozitívumról lenne szó. Nagy hangsúlyt kapnak a törekvések, hogy jobbá tegyék a világot, hogy hassanak az emberekre, segítsenek másoknak, de a hibás döntések, problémás ügyek elsikkadnak. A fókusz inkább fontos projektek felé mozdul, mint a gyermekétkeztetés, az egészségügy, a veteránok foglalkoztatása, tragédiák utóélete, környezetvédelem. Michelle magára talál az új szerepkörében is, megtanulja a nevét és helyzetét használni. Viszont az olyan témákat, amik negatívan festenék le az elnököt vagy az intézkedéseit, egyszerűen kikerüli. Az összegzés, tényfeltárás mellett a reakció elmarad, így a kirakó számomra hiányos. Ha minden olyan rózsás lett volna, minden fejlődik, mindenki elégedett, akkor az USA nem tolódik el a megosztottság, vagy szélsőséges nézetek felé és Trump talán esélytelenül kampányolt volna. Ezzel egyáltalán nem tagadom Obamáék jó szándékát és az igyekezetüket. Láthatóan komolyan vették a szerepet, amit vállaltak és keményen dolgoztak.
“Nem az a lényeg, hogy tökéletesek legyünk, vagy hogy végül mit érünk el. Hanem az, hogy erőt jelent, ha megismerhetnek és meghallgathatnak mások, ha megvan a saját történetünk, ha hiteles hangon szólalunk meg. Az pedig kivételes kegyelem, ha hajlandók vagyunk megismerni és meghallgatni másokat. Azt gondolom, így lehetünk többek.”
Annak ellenére, hogy a könyvet többször is túlzottan kontrolláltnak, helyenként cenzúrázottnak találtam és kicsit ambivalens érzésekkel csuktam be, nagyon örülök, hogy elolvastam. A problémák, amiket megfogalmaztam, az önéletrajznak szólnak, nem az írónak. Hiszen leginkább keveselltem az információ mennyiségét, kíváncsi lettem volna még többre. Ha olykor kicsit túl távolról is, de egy olyan fantasztikus nő életét ismerhettem meg, aki magával ragadó, melegszívű és inspiráló. Értékes tanítása a hitről, a kemény munkáról, fejlődésről, összetartásról, családról és szeretetről velem marad. Ajánlom mindenkinek, aki erőt szeretne meríteni egy, a maga nemében páratlan család különleges történetéből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése