Accio Libris!

 (Aki nem olvasta a Trónok harca c. könyvet, annak most szólok, az éj sötét, és tele cselekményleírással!)

Jaime Lannister Westeros egyik legellentmondásosabb embere. Első pillantásra egyértelműen antihős, ez nem is lehet kérdés: egy arrogáns, önző piperkőc, aki meggyilkolta (ráadásul hátbaszúrta) az előző királyt, vérfertőző viszonyt folytat saját ikertestvérével, ráadásul megpróbál meggyilkolni egy gyereket, hogy ezt a titkot megőrizze. Úgy tűnik, rendkívül önközpontú, saját magán és szűk családján kívül nem érdekli más. Ezt a negatív képet erősíti, hogy gúnyt űz a becsületből, mások hitéből, cinikusan mosolyog, ha hatalomról, szenvedésről vagy elvekről van szó. Azonban Ser Jaime maszkja idővel szép lassan lehullik. Ahogy többet látunk belőle és egyre többet tudunk a körülményekről, fokozatosan ráébredünk, hogy ő tulajdonképpen a szőke herceg fehér lovon, aki fiatalon, naivan, a szép ígéretektől vakon elindult, majd nagyon hamar szembetalálta magát a rideg valósággal. Ironikus módon a fiatal oroszlánkölyök elbukott ugyanabban a pillanatban, amikor hőssé vált, mert választania kellett az esküje és az embersége között. Az igazi csatát innentől kezdve nem a kardjával vívja meg, hanem meghasonlott lelkében. Próbál rájönni, mi a szerepe a világban. Ki valójában Jaime Lannister? Egy szörnyeteg, igaz lovag, a Királyölő, a Hét Királyság megmentője, bukott hős, vagy az igazság bajnoka?

“– A lovagok egyre rosszabbul látnak minden alkalommal, amikor háborúba vonulnak, némber – mondta Jaime. – És igen, egyre rosszabb dolgokat is cselekszenek.”

Jaime élete úgy indul, mint egy valóra vált tündérmese: a gazdag aranyifjú, az egyetlen a családjában, akit mindenki más szeret. Sármos, edzett, intelligens, ügyes, és gyors. Ser Arthur Dayne lovaggá üti a csatatéren győzelmük után. Így lesz a valaha volt legfiatalabb tagja a királyi testőrségnek, mindössze tizenöt évesen. Nyílegyenes az útja a bajtársiasság, hősiesség és dicsőség felé, amire annyira vágyik, ráadásul közel maradhat Cersei-hez. Számára nem lemondás, hogy ezzel fel kell adja igényét örökségére, nősülésre, vagy gyermekek nevelésére, mert nem akar uralkodni, vagy politizálni, vagy a nővérén kívül másik nőre nézni.

Sajnos elég hamar kiderül, Aerys amolyan túszként nevezte ki testőrnek, hogy maga mellett tartsa őt és Tywint dühíteni azzal, hogy a kedvencét kizárja jogos örökségéből. Ezek után Tywin visszaadja a segítői címét, elhagyja Királyvárat, és magával viszi Cerseit, elválasztva az ikreket egymástól. Mindennek eredményeként Jaime nem kapja meg, amire vágyott: sem a dicsőséget, sem a szeretetet, viszont egy őrültet kell szolgálnia. Minden, ami hajtotta őt, eltűnt és nem tehetett ellene semmit. Ott kellett állnia minden áldott nap Aerys Targaryen mellett, miközben elképzelhetetlen kegyetlenségeknek és kínzásoknak volt szemtanúja. Az egész udvarral együtt tehetetlenül nézte, hogy embereket porrá égetnek egy zsarnok szeszélyei miatt, miközben a birodalom a szakadék szélén áll. Végül nem bírta tovább, megölte az őrült királyt és a segédjét is. Viszont Westerosban az ígéret szent. Azután, hogy Jaime megöli azt az embert, akinek a védelmére felesküdött, gyűlölettel, megvetéssel beszélnek róla. Ő lesz a Királyölő. Az esküszegő. A becsület nélküli ember…

“Soha nem gondoltam, hogy az édes ilyen gyorsan keserűvé lesz.”

Az Jaime tragédiája, hogy valójában a leghősiesebb tettéért vetik meg őt. Aerys Targaryen több száz, talán több ezer ártatlan ember halálát okozta. Jaime megelőzte, hogy még több, a korábbiakhoz hasonló borzalom történjen, mert a saját elveinél többet ért neki mások élete. Eddard Stark megérkezett, meglátta, hogy a király és a segítője halott, és hogy Jaime a vastrónon ül, abban a pillanatban el is ítélte őt. Nem kérdezett semmit, nem adott időt a magyarázatra, nem hallgatta végig. Így senki nem tudhatja, mi történt valójában abban a teremben. Elérkezett az, amiben nem is annyira titkoltan reménykedett mindenki, és amit senkinek nem volt bátorsága megtenni, a város megmentője mégis gúny tárgya, mert mennyivel könnyebb ítélkezni, mint figyelni. Jaime pedig már el sem mondja, mi történt. Ő tudja, hogy mit tett, tudja, miért tette, hogy nem volt más választása, mégis szégyelli magát és azt, amivé vált. Inkább elrejti fájdalmát, gyengeségeit és vereségét a cinizmus, kritizálás, gúny mögé. Mindent, amivel törődik (család, testvériség, dicsőség) kinevet, és úgy tesz, mintha már semmi nem érdekelné. A Királyölő nevet amolyan pajzsként tartja maga előtt. Inkább felveszi a rosszfiú pózt, mint hogy végighallgassa a saját történetének átírását még egyszer.

“A világ tele van szörnyűségekkel, Tommen. Harcolhatsz ellenük, nevethetsz rajtuk vagy nézheted őket anélkül, hogy látnád … visszavonulsz magadba.”

Jaime, aki őszintén hitt a lovagi erényekben, annyira, hogy nekik szentelte volna az egész életét, végképp  kiábrándult. Rájött, hogy nem olyan világban él, ahol egyetlen ígéretet sem szegnek meg. Addigra már rájött, hogy a hűséges kard milyen veszélyes lehet rossz kezekben. Hogy nem mindegy, ki mire / kire esküszik fel. Harcokba, tornákba, csatákba menekül, mert ott nem az számít, ki ő, mit tett korábban, vagy milyen a múltja. Egyedül az, mit tud. Vigaszt Cersei karjaiban nyer, védelmet és önigazolást pedig a családja körében talál. Amikor Robb Stark fogságába kerül, ez a védelem eltűnik, és ő lassan kénytelen lesz szembenézni azzal, ami elől eddig sikeresen elmenekült.

“- Megbízom a szavadban, ser.

– No, ezt sem hallom túl gyakran.”

Brienne társaságában lassan elkezdünk egy másik Jaime-t megismerni. Hamar kitűnik, mennyi közös vonásuk van, mivel mindketten kívülállók. Brienne szigorú becsületessége, tiszta jelleme megmutatja, milyen lehetett fiatalon Jaime. Szövetségesek, majd bizalmas barátok lesznek, akik rengeteget tanulnak egymástól. A lány mellett visszatér a lovagi erényekhez, kedvesebben viselkedik, közelebb kerül mindkettejük jó tulajdonságaihoz. Briennek végre bevallja, hogy ezek az erények végig benne voltak, épp ezért ölte meg a királyt. Inkább választotta azt, hogy megvessék, mint, hogy a tétlenségéért tiszteljék. Mikor fogságba kerülnek Jaime megvédi Briennet, de cserébe levágják a kardforgató kezét. Ez neki nem csupán egy végtag elvesztését jelenti: a teljes identitása, önmaga meghatározása tűnik el. Harcos marad az egyáltalán, aki nem tud kardot fogni? Ez a veszteség az őrült király megöléséhez hasonlóan átformálja őt, mert felül kell vizsgálja önmagát. Mert nem csak az identitását, de az erejét, büszkeségét, az életcélját is elveszíti.

“Nincsenek igaz lovagok, ahogy istenek sincsenek. Ha nem tudod megvédeni magad, halj meg, és állj félre azoknak az útjából, akik képesek rá! Ezt a világot éles acél és erős karok uralják, ne hidd el, ha valaki mást mond!”

Cersei mellett viszont sajnos a negatív oldala virágzik: az érzelmei sebezhetővé, kiszolgáltatottá is teszik, ami veszélyes eszköz a nő kezében, amivel egyik vagy másik úton, de elpusztíthatja őt. Azok a dolgok, amiket Jaime megtesz a szerelemért, a családért, hátráltatják őt. Amikor eléri a célját, amiért mindent feláldozott és hazaér, nem ugyanaz a család várja haza: Tywin hátat fordít neki, mert nem akarja az örökségét vagy a családi nevet továbbvinni. Cersei egyszerűen nem fogadja el azt, akivé a veszteségei formálták. Tyrion pedig menekülni kényszerül az őt ért vádak elől. A keze nélkül, ami meghatározta őt és azok nélkül, akikhez mindig hű volt, Jaime teljesen magára marad, elgyötörten. Viszont érdekes dolog történik, mikor valaki elveszít mindent, valóra válik a legnagyobb félelme és túléli mindezt: felszabadító is lehet, ha teljesen új tulajdonságait fedezheti fel. Új erőre kaphat és megválaszthatja, mihez kezd, melyik úton indul tovább. Jaime úgy dönt, nekivág az esküit teljesíteni, hogy visszanyerhesse a becsületét.

“Amikor végzett, a lap háromnegyed része még mindig kitöltésre várt a vörös pajzson ordító aranyoroszlán és az alul látható üres, fehér pajzs között. A történetét Ser Gerold kezdte el lejegyezni, Ser Barristan Selmy folytatta, de a többi rész megírása magára Jaime Lannisterre várt. Mostantól kezdve azt ír oda, amit akar… Amit csak akar…”