Accio Libris!

Közben pedig lehullott a lepel nem csak Ambrózy báró múltjáról, jellemének alakulásáról, de a boldog békeidőkről is (már ami az Osztrák-Magyar Monarchiát illeti). Mert Margit-hölgypor ide, finom pesti kávéházak oda, elég távol állt már akkoriban is kedves székesfővárosunk az ideáltól. Mindezt felismerve újra elmerülhetünk a cilinderek, dolmányok, pödrött bajuszok, konflisok, villák és zengerájok világában, továbbá sírva vigadhatunk azon a bizonyos tébolyodott nászon.

De ha azt hittük, régen nem voltak elborult, felfoghatatlanul beteg bűnügyek, hogy a kilátástalanság nem szült egyre kétségbeesettebb tetteket, vagy hogy ezek kizárólag a modern kor hozadékai, be kell lássuk, hogy súlyosan tévedtünk. Meglehet, az eszközök változtak, és a hírek gyorsabban terjednek és messzebbre jutnak, de nincs az a Szigeti Hattyú-szappan, ami a város mocskát fehérre mosná és nem elég nagy semmilyen fátyol sem, hogy úgy leplezze a város vétkeit, hogy a rothadás bűze ki ne szivárogjon alóla. Ha nem lett volna elég bizonyíték minderre a Rudnay-gyilkosságok Tabánja, ebben a kötetben hátborzongatóan be lett mutatva, mire képes akár csak egy bomlott elme is, amit ez a cudar világ teremtett.

A könyv nem csupán romantikus, kriminális, hanem tartalmas és átgondolt is. Ambrózy báró és Hangay kisasszony legrafináltabb ügye is elég lenne, hogy kétszer is meggondoljuk, milyen névvel illessük ezentúl az 1900-as éveket. Mellette akár utalás szintjén is megjelennek a jogfosztottak, nehéz sorsúak, olyan témákkal karöltve, mint politika, szélhálmosság, csalás, gerinctelenség, az arisztokrácia hatalma, a nők lehetőségeinek hiánya, a leánykereskedelem, amik még a mi szeretett Tarján Vilmosunkat is alapjaiban megrengetik. Szerencsére a Művész Úr nem a vélt, vagy valós olvasói igények kielégítésén fáradozott a végjátékban, hanem a maihoz nagyon is hasonló, igazságtalan világot tárt fel előttünk. Eddig sem kaptunk egy álomképet a korszakról, de a zárókötet hangvétele komorabb, mint az eddigiek. Ennek köszönhetően megismerhetünk egy érettebb, komolyabb Milit, kontrasztként pedig egy még tapasztalatlan és fiatal Richárdot.

A könyv szerkezete maradt a régi, azonban az “egy fejezet Emma, majd három Mili” sémát felváltotta az “egy fejezet Ambrózy Báró, kettő Mili”. Így sokkal árnyaltabb képet kaphatunk Richárdról. Eddig csak a leány szemszögéből láthattuk és vele együtt csodálhattuk a zsenialitását, olykor szűklátókörűségét, és legtöbbször a cselekmény végéig nem jöhettünk rá, mégis mi motiválja őt. Ez alapján ő lett a tökéletes férfi: rejtélyes, bonyolult, zárkózott, és pont annyira faragatlan, hogy az még érdekes is legyen. De lehet, nem kedvelném ennyire az ifjú Ambrózy-t, ha a többiek nem néznének el neki mindent és Hangay kisasszony nem lágyítana a bárdolatlanságain. És ami a legfontosabb: ha nem tudnám, hogy a szavainál sokkal fontosabb az, amiről nem beszél. Mert verbálisan olykor képes egy pecsétnyomó érzelmi szintjén tengődni, de a tettei alapján tetőtől talpig úriember, aki mások megsegítésén fáradozik. Emellett mindig is érezhető volt egyfajta szomorúság, kétségbeesés a személyiségében, ami a motivációja, egyik mozgatórugója a bárónak, de végül a sebeit is feltárja előttünk, és teljes képet kapunk a valódi lényéről.

A Nász és tébolyban pedig végre eljött nyomozópárosunk tökéletes nemezise: ismeri mindkettejük Achilles-sarkát, valamint elég intelligens és elborult ahhoz, hogy lassan, de egyre erősebben nyomja beléjük a kis nyilait. A báró eddig két dologgal nem viccelt: az érzelmek hátráltatják, félre is vihetik a nyomozást és soha nem az a fontos, ki, mit mond, hanem az, amit tesz. A nyomozás azon állhat vagy bukhat, hogy a detektív mit lát vagy épp mit nem lát meg. Ebben a kötetben ő maga prezentálja, mi történik azzal, aki nem hallgat a saját tanácsaira. El sem tudok képzelni méltóbb ellenfelet a bárónak, mint azt a személyt, akinek ő sem látja át a jellemét és akit ő sem tud megelőzni a megszokott, jól bevált módszereivel. Richárdot ez teljesen kibillenti az eddigi lelki nyugalmából, és nagyobb szüksége van Milire, mint azt valaha is gondolta volna. Kérdés, milyen tanítványa volt a lány?

Végül, amit kiemelnék, az a kötet nyelvezete: külföldön élő magyarként nekem minden mondata olyan, mint hazaérkezni. Mielőtt rátaláltam a sorozatra, nem is tudtam, hogy erre volt szükségem. Ízes, hangzatos, gyönyörű magyar szavakra! Olvasás közben elméláztam az olyan kifejezéseken, mint himpellér, csivatolás, konflis, pacsmagol, kisnaccsád, kelekótya, patikárium… És pont egyes elemek stilisztikája az, ami már nagyon korán egy fontos felfedezéshez vezetett, így sok mindenre hamar rájöttem. Az első kötettől kezdve ott voltak a sorok között az apró morzsák a végkonklúzióhoz, csak fel kellett csipegetni őket. Böszörményi Gyulának pedig ott a helye nagyjaink között, hungarikumként! Köszönöm neki, hogy része lehettem ennek a történetfolyamnak!

Eme remekek serege ezennel be lett fejezve…